Boldog apák napját, apuci!

Általában humoros szerzőnk most inkább meghatóan ír: „apás” emlékeit idézi fel a hintázástól az Alzheimerig

Hároméves vagyok, apuci kezét fogom. Erős és rendíthetetlen. Büszkén totyogok mellette. Ő a hősöm, vele semmitől se félek. Az állatkertben felültet a hintára, és meglöki. A hajam két varkocsba fogva. – Még egyszer! Még egyszer! – rikoltom. Nevetve tiltakozik, aztán meglök még egyszer, még egyszer.

Esténként, altatáskor néha mesét mond egy kislányról, akit „Lilinek hívnak”. – Hol van az a kislány? – kérdezem.

– A fejemben – feleli. És én elképzelem a pici lányt, aki a fejében lakik.

Tizenhárom éves vagyok, és haragszom az egész világra, legfőképpen őrá. Veszekszünk, felugrom a vacsoraasztal mellől. – Nem vagyok már gyerek. Tizenhárom múltam. Felnőttem, érted? – üvöltöm, miközben becsapom az ajtót.

Harmincéves vagyok, ma van az esküvőm. A karján lépek be a templomba. A legjobb öltönyét viseli, és csokornyakkendőt, amitől úgy fest, mint egy főpincér. Nem mondja, de pontosan tudom, hogy szerinte egyetlen férfi sem elég jó ahhoz, hogy felérjen hozzám.

Már majdnem 80 éves. A haja teljesen ősz, az unokái papinak hívják. Szórakozottan néz rám.

Az emberek gyakran kérdezik: – Tudom, hogy alzheimeres az apukád, de attól még fölismer?

Megfogom a kezét, és megszorítom. Már nem ugyanaz, mint aki volt, de még itt van, velünk. Hirtelen rám mosolyog, és én újra meglátom azt a huncut csillogást a szemében. Boldog apák napját, apuci!

Vote it up
132
Tetszett?Szavazzon rá!