Boldog szerelem

Mindenki erre vágyik, mindenki ezt keresi. Szerencsére sokan meg is találják, azonban első látásra nem mindig könnyű felismerni

Megjelent: 2012. február

Kapcsolódó cikkek

Ki gondolná, hogy épp egy rosszul bekötött mosógép vagy hat egyes latinból vezet el a nagy Őhöz? Megkértük olvasóinkat, hogy küldjék el nekünk szerelmük igaz történetét. Íme, a négy legjobb.

Hála a mosógépnek
A történetem 2006-ban kezdődött, amikor Münchenben új helyre költöztem. Az üres lakásba kellett egy-két bútor, konyha volt, de mosógep nem. Vettem egyet, hazaszállíttattam, és megkérdeztem a céget, mennyiért kötnék be, hogy tudjak mosni. Mondtak egy árat, megköszöntem, és mentünk tovább a dolgunkra. Németországban minden háznak megvan a házmestere, aki általában több házban is betölt ilyen munkakört. Felhívtam a mi házunk házmesterét, hogy ő be tudná-e kötni a mosógépet. Mondta, hogy igen és hogy mennyiért. Mivel kevesebbet kért, mint ahol a masinát vettem, őt bíztam meg a munkával.

Jött, és bekötötte a mosógépet. Minden simán ment. Egy hét múlva megyek haza este munka után, belépek a fürdőszobába – és vízbe léptem. A fürdőszoba úszott. Gyorsan felhívtam, hogy mit csináljak. Másnap eljött, és kiderült, hogy nem a hideg vízre, hanem a meleg vízre kötötte a mosógépet. Ilyen még soha nem történt vele, mondta. Hogy a kellemetlenségeket csökkentse, meghívott egy bajor helyre vacsorázni. A vacsora nagyon finom volt, és jól éreztük magunkat. Sokat beszélgettünk.

Telt-múlt az idő, összebarátkoztunk, segített berendezni a lakásomat, felfúrta a függönytartót, összeszerelte a könyvespolcomat. Cserébe meghívtam egy igazi magyar gulyáslevesre. Nagyon ízlett neki, csak kicsit sokat főztem, így még napokkal utána is ezt ette...

Azt mondta, hogy azért rontotta el a mosógépbekötést, mert elvettem az eszét. Egyből belém szeretett. Hamarosan hozzám költözött. Otthagyta az addigi életét. Két hónap múlva felmondtam az albérletemet, és kerestünk egyet közösen.

A legelején elmondta, hogy jövőbeli terveiben nem szerepel se esküvő, se család. Ismerjük meg egymást, aztán meglátjuk, mi lesz velünk.

Sokat kirándultunk, sokat voltunk együtt, mindenki mondta, hogy milyen szép pár vagyunk, mennyire összeillünk. Elhalmozott minden széppel, jóval, hiszen én vagyok az ő nagy szerelme, élete legnagyobb szerencséje, és nagyon szeret engem.

Eljött a 28. születésnapom, amikor néhány emberrel elmentünk vacsorázni. Szót kért, mire persze mindenki rá figyelt. Feltett nekem egy kérdést, amire csak igennel tudtam válaszolni: megkérdezte, leszek-e a felesége. Nyolc hónapra rá megvolt az esküvő. Azt akarta, hogy Magyarországon legyen, mert tudta, hogy nekem ez fontos.

A Hortobágyon esküdtünk, a Hortobágyi Csárdában volt a vacsoránk. Nagy boldogságban éltük tovább a hétköznapjainkat. 2009. december 31-én elmentünk vacsorázni. Féléves házasok voltunk, és vacsora közben ismét feltett egy kérdést. Családot szeretne alapítani, egy gyereket szeretne tőlem. Az első próbalkozásra összejött.

Szerelmünk gyümölcse boldog kisbaba, szépen fejlődik, sokat nevet. Mindenki odáig van tőle. Ő a legszebb dolog, ami történhetett velünk.

Viccelődünk is néha, hogy én csak egy mosógépet szerettem volna beköttetni, és kaptam egy férjet meg egy gyereket.
Brünner Zsuzsa, München

Latin szerelem
2003-ban felvettek a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz–történelem szakára. A gimnázium után nagy kulturális sokk volt az egyetem: nem volt osztályfőnök, nem volt órarend, viszont volt sok egyetemi buli, csak élveztük az életet, sodródtunk az árral.

Közeledett azonban az első próba, a téli vizsgaidőszak. A szorgalmi időszakban az órákon – néhány kivételtől eltekintve – nem volt számonkérés, így semmi nem figyelmeztette az embert, hogy ideje tanulni. Az egyik ilyen kivétel nálam még idejében megszólaltatta a vészcsengőt: a történészeknek kötelező latin.

Hegedüs András és KataTanárunk legjobb szándéka szerint igyekezett beleverni fejünkbe a konjugációkat és a deklinációkat, több-kevesebb sikerrel. A több sikert a szorgalmas lányoknál, a kevesebbet a – fogalmazzunk így – a kevésbé szorgalmas fiúknál érte el. Én értelemszerűen az utóbbi csoportba tartoztam. Minden nagyobb témakör után zh-t írtunk, és a félév folyamán sikerült összeszednem egy 3-ast és hat 1-est. Biztos bukás várt volna rám, ha a tanár úr nem ad még egy esélyt: javító dolgozatot írhattam az egész félévi anyagból.

És itt jött képbe egy lány. Az egyetlen olyan történész az évfolyamon, akinek szakpárja a latin volt. Tudtam, őt kell megkérnem, hogy segítsen. Kiderült, hogy neki is van nyelvi gondja: egyik órájához német nyelvű szakirodalmat kapott, de – ellentétben velem – nem tudott németül. Szerencse? Sors? Deus ex machina? Talán mind a három.

Már a németezés röpke órái alatt is többet beszélgettünk, mint azelőtt összesen, de az igazi áttörés a latinóráink alatt történt. Ő kollégista volt, én pécsi, a megbeszélt hétfőn bementem elé a Széchenyi térre. Amikor megérkeztünk hozzánk, belevetettük magunkat a tanulásba. Hamar megállapíthattam, hogy Kata nemcsak jól tud latinul, hanem remekül magyaráz, tanít is. Este visszakísértem a városba, és megállapodtunk, hogy szerdán még egyszer jön, és befejezzük az anyagot. Délutánra eljutottunk a -que és usque szavakig. Én már fáradt voltam, de ez ismerősen csengett gyerekkoromból: gyakran olvasgattam az Idegen szavak és kifejezések szótárát, és megragadt a fejemben egy mondat. Ki is mondtam fennhangon: – Quo usque tandem? Hát még meddig?

A hatás elementáris volt. Korábban, ha a műveltségemmel villogtam az osztálytársaimnak, vagy értetlenül néztek, vagy elhűltek, hogy hű, milyen okos vagyok. Kata reakciója ellenben egy őszinte, boldog kiáltás volt: – Olvastál Catilina elleni vádbeszédet?

Eltelt néhány másodperc, mire felfogtam, mire is gondol – az említett mondat ugyanis Cicero Catilina elleni beszédeiből származik. Valahogy sikerült kivágnom magam, és aznap este, latinozás után már más, sokkal kellemesebb témát találtunk...

Azóta eltelt nyolc év, Kata a menyasszonyom, és soha nem gondoltam volna, hogy életem párjával a latin és hat darab elégtelen osztályzat fog összehozni.
Hegedüs András, Pécs

Álomból valóság
Hat éve voltam együtt a barátommal (fekete haja volt, ez később lesz érdekes). Már négy éve együtt is éltünk. Nem volt olyan rossz – de jó sem. Részemről több szakítós próbálkozás is történt, de egyik sem lett sikeres, valahogy mindig együtt maradtunk. Viszont semmiképp nem akartam sem házasságot, sem gyereket ebben a kapcsolatban.

2007 nyár elején, egy reggel megkérdezte tőlem, hogy ki az a Balázs. Nem igazán értettem, hosszas gondolkozás után sem jutott eszembe egyetlen Balázs nevű ismerős sem. Kiderült, hogy éjszaka álmomban felültem, és azt mondtam teljesen érthetően: „Szeretlek, Balázs!” Persze ezen jót nevettem, fogalmam sem volt, mit álmodtam.

Kelemenné Küstel Anita és családjaJúliusban Sopronba mentünk nyaralni a nagynénémékhez. Nagyon jól éreztük magunkat, és eljátszottunk a gondolattal, milyen volna itt élni. Mivel édesanyám és családja soproni, nagyon szerettem a várost, és a páromnak is tetszett. Hirtelen felindulásból eldöntöttük, hogy költözünk – örültem neki, mert arra gondoltam, hogy itt, a környezetváltozással majd rendbe jönnek a problémáink.

Augusztusban megnéztem egyetlen albérletes honlapot, rajta egyetlen albérlethirdetést. Az első levélváltás után azonnal le is foglaltam ezt az albérletet. Egyszer sem gondolkoztam, csak azt tudtam, hogy nekem EZ az albérlet KELL. Augusztus végén megnéztük: a párom nem rajongott érte, de meggyőztem. Amikor a lakást néztük – és ez a rész teljesen hihetetlenül hangzik, pedig így történt – egy copfos szőke (!) kislányt láttam átfutni az egyik szobából a másikba. Egyszerűen láttam – a „lelki szemeimmel”. Furcsa érzés volt…

Szeptemberben beköltöztünk. Közben kiderült, hogy a fölöttünk lakó családban (két szülő, két gyerek) élt A Balázs. A problémáknak nem volt idejük megoldódni. Miután a közösségi oldalakon bejelöltem Balázst (és a húgát), hamar megtaláltuk egymást messengeren is.

Amit már ekkor megtudtam róla: rendkívül okos, helyes, kedves, vicces, nyitott, egyszerűen szeretni való, ráadásul annyi közös volt bennünk (az érzéseinkben, gondolkodásunkban, életünkben), hogy egy idő után már le sem mertem írni, hogy „én is”, nehogy azt higgye, hogy csak be akarok vágódni nála.

A vége az lett, hogy szakítottam a barátommal, és végre együtt lehettem (szó szerint) álmaim férfijával. Október végén már egy pár voltunk, januárban pedig elkezdtünk gyűjteni az esküvőre. 2008 decemberében összeházasodtunk, aztán hamarosan megszületett a mi kis szőke, copfos, futkározó Emmánk. Ma már tervezzük a második babát is.

Minden, ami velünk történt, hihetetlenül gyors volt, váratlan, mégis sorsszerű – és a legcsodálatosabb érzés, amelyet valaha átéltem!
Kelemenné Küstel Anita, Sopron

Váratlan menyasszonyság
Az én történetem még 1982-re nyúlik vissza. Akkoriban tanárként dolgoztam, és ennek megfelelően nyáron hosszú szabadságban volt részem.

Az unokabátyám Svájcban élt, s mivel még nőtlen volt, az anyja aggódott a családi állapota miatt, és arra az elhatározásra jutott, hogy ideje lenne a már 37 éves „fiú”-nak megnősülnie. A mama talált itthon egy (szerinte megfelelő) jelöltet, akit, mivel az érdekeltek nem ismerték egymást, nekem kellett gardírozni az illem kedvéért. Nekem abban az időben nem volt senkim.

Így indultam el az ismeretlen „menyasszonyjelölttel” a nagy kalandra. Sajnos, az unokabátyám nem mutatott irántunk nagy érdeklődést, így mindig csak a Zürichi-tavon való vitorlázással töltöttük az időnket. Az unokabátyám a maga szórakoztatására kollégákat hívott meg. Egyszer egy magas, sötét hajú, sötét szemű jelent meg – épp ilyen volt a férfiideálom.

Candrianné Kusnyerik Judit és párjaA kezdeti nehézségek után ennek az embernek köszönhettük, hogy végül is láttunk valamit a gyönyörű Svájcból. Elvitt minket Bernbe, a hegyekbe, ahol aztán megérintett bennünket Ámor nyila. De hamarosan elérkezett a szabadság vége, és haza kellett jönnünk.

Egy héttel a hazaérkezésem után pont éjfélkor csengettek a házunk kapujánál. Én szinte nem is reagáltam, de mivel az édesanyám nagyon félős, az egész családot felébresztette az izgatottságával. Miután már mindenki talpon volt, én is felkeltem megnézni, hogy mi is történik, mit tehetnék. Kinyitottam az erkély ajtaját, lenéztem, és ott állt a „svájci” egy taxisofőr kíséretében. Így aztán eljátszottuk Rómeót és Júliát, mert én amikor megláttam, hogy ki áll lent, így kiáltottam fel: – Ach, Paul, was suchst Du da?

Nem volt egyszerű rábeszélnie a sofőrt, hogy megmutassa neki a lakcímemet, mert nem messze lakom a taxiállomástól. Sokan segítettek abban, hogy minden magyar nyelvtudás nélkül szerencsésen megérkezzen ide a leendő férjem. Egy férfi, akit lestoppolt, térképet ajándékozott neki és ötletet arra, hogyan rövidítse le az utat. Ő természetesen szállodába akart menni, de mi, jó magyar szokás szerint, helyet adtunk a fáradt vándornak. Összehúztuk magunkat.

Csak a hétvégére akart itt maradni a kedvesem, de annyira tetszett neki nálunk, hogy egy egész hétig maradt. Intenzív telefonálás és levélírás következett ezek után, majd ősszel elhozta az édesanyját – akkor már eljegyzést ünnepeltünk. Az esküvő még az év december 23-án volt, nagy izgalmak után, mert a szükséges engedélyek az utolsó pillanatban jöttek meg. Én a következő év márciusában követtem a páromat a hazájába, ahol 27 évet éltünk boldogan, egyetértésben.

Sajnos, már majdnem két esztendeje özvegy vagyok: február 24-én lesz a halálának második évfordulója. Az után költöztem haza.
Candrianné Kusnyerik Judit, Nyíregyháza

Vote it up
399
Tetszett?Szavazzon rá!