Borúra derű

A nap, a tenger és a homok pompás dolgok, azonban lássuk be: a nyaralást csak az együttlét teheti emlékezetessé

Nem rajongok a kempingezésért. A férjem viszont igen. Tizenöt éves kora óta járt kempingezni a szüleivel Olaszországba. Elég sokáig sikerült ellenállnom az unszolásának, hogy „csak verjük fel a sátrunkat egy jó kis táborhelyen”. De a család miniatűr demokrácia. A lányok akarják, ő akarja. – Mi a csudának menjünk kempingezni? – berzenkedem.

– Egész nap a szabadban vagy, közel a természethez, ruhák, más cuccok alig kellenek – állítja a férjem. Mindkét lányom egyetértőn bólogat.

– Anyu, csak most az egyszer!

Leviszünk két sátrat a Garda-tóhoz. Egy nagyot, és egy kicsit a lányoknak. – Csodálatos – jelenti ki a férjem, amikor már ott vagyunk. – Egyenesen a sátorból beugorhatunk a vízbe.

– Nézd! – mondom második kempingezős napunk végén. A hegyek csúcsai körül sötétszürke felhők gyülekeznek. A Garda-tó felszínét baljós tarajos hullámok borzolják.

– Kicsit rakoncátlankodik az idő. Általában seperc alatt elmúlik – nyugtat meg a férjem. Aztán pár perc múlva hozzáteszi: – Lehet, hogy ásnom kéne egy kis árkot a sátor körül, hogy ne folyjon be a víz, ha véletlenül komolyabban esne.

Másnap hajnali 6 tájban érzem, hogy a lábamnál vizes a hálózsák. Lehúzom a cipzárt a sátor elejében. Bezúdul a víz. – Ázunk! – kiáltom. –

A sátor tényleg beázik – állapítja meg a nagyobbik lányom. A kisebbik feláll a hálózsákban: a víz a bokájáig ér. – Most mit csinálunk? – nyafogja.

Egy dolgot tehetünk. – Húzzatok fürdőruhát és strandpapucsot! – adom ki az utasítást. – Lebontjuk a sátrat!
 

Nem ismerem a jó nyaraláskezdés receptjét. Az utazás mindig szenvedéssel jár, akár autóval, akár repülővel megyünk. És amikor végre megérkezünk, próbáljuk az üdülőhely internetes fotóit összevetni a valósággal. Igen, a tenger mélykék, a nap süt, a part aranylik, a bungaló vagy a kemping a megfelelő helyen van. De az egész furcsának, ismeretlennek tűnik. 

Mindez feszültséget, ingerültséget, idegenségérzést kelt. Kell hozzá két-három nap, hogy belerázódj. Aztán ott találod magad egy napernyő alatt, és figyeled, amint a gyerekek a hullámok között ugrándoznak. És azt mondod a férjednek: – Hát nem csodálatos, hogy így együtt vagyunk?

„Együtt” – ez a nyaralás lényege. Az üdülés a legtökéletesebb eszköz arra, hogy ismét igazi családdá egyesüljünk. Együtt vagyunk, ugyanazokat a dolgokat csináljuk, van idő beszélgetni, kitölteni a hézagokat a család szövetében és megerősíteni azt.

A modern család tagjai ugyanis önálló egyéniségek, mindegyiküknek megvannak a maguk kötelezettségei és teendői. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először ráébredtem, hogy az otthonunk egyfajta galambdúchoz hasonlatos. A benne lakó egyének jövés-menése kiszámíthatatlanná vált. Mindenki siet valahová, a gyerekeket el kell vinni az óvodába-iskolába, aztán haza kell hozni őket, az anyák hol dolgoznak, hol otthon maradnak, megjelennek a klubok. Aztán beindul a nagy röpdösés. A gyerekek biciklivel mennek iskolába, barátokhoz, a családi élet hirtelen estére tolódik át. Néha már csak vasárnap sikerül az ebédlőasztal köré terelni mindenkit. És amíg nem mentek el nyaralni, fel se tűnik, hogy állandóan egy robogó vonaton ülsz, szinte észre sem veszed a tájat, a kötelesség elnyomja a szórakozást, a munka háttérbe szorítja a pihenést.

De a nyaralás része a rossz idő is és a kellemetlen meglepetések. Később ezeket a kellemetlen meglepetéseket idézzük fel a leggyakrabban rezignált mosollyal – amennyiben jól végződnek! –, s lesz belőlük maradandó emlék. De valójában minden, amit nyaralás közben csinálunk, közelebb hoz minket egymáshoz. Még a semmittevés is. Az idő és a pihenés alkalmat nyújt olyan beszélgetésekre, amelyekre odahaza nem kerülhetett sor, különleges élményekre és arra, hogy oldott hangulatban élvezhessük egymás társaságát. És persze apróbb összezördülések is elfordulhatnak.

Mindig nyaralás közben vettem észre, mennyit nőttek a gyerekeink. Egyfelől testileg, hogy mennyire megnyúlt a lábuk és a karjuk. Másfelől pedig szellemileg, hogy mennyire kiszélesedett az érdeklődésük, hogy mi mindenről tudnak kérdéseket feltenni nekünk. Együtt nevetünk, szórakozunk, néha bosszankodunk, és főként közösen töltjük az időt, távol attól a környezettől, amely a mindennapok mókuskerekébe, az örök „hajtásra” kényszerít minket. Ez a vakáció nagy adománya.

A nyaraláskor készült képeket mindig kiragasztom egy üzenőtáblára a konyhában. És sajnálkozva ráébredek: már megint galambdúc lett az otthonunk. Mégis valamennyien érezzük, hogy a köztünk lévő kötelék megerősödött. Csak rá kell néznünk a táblára, és a vakáció „együtt vagyunk, mint ott” érzése visszatér.
 

A beázás – visszatekintve – igazi kalandnak bizonyult. Teljesen kétségbeestünk. De hirtelen megjelent egy angyalember, aki távolról látta, mi történt. Elfogadható áron felajánlott nekünk egy bungalót és a ruhaszárító gépét. Sátraink a réten száradtak.

A férfi megmutatta a szőlőskertjét, mialatt a nap igyekezett visszaküzdeni magát. Másnapra újra meghódította az eget. Pompás vakációnk lett!

De azóta tetőt kívánok a fejünk fölött nyaraláskor. És ezt a férjem készséggel elfogadja. Sőt, megérti. Ez is derűs oldala a nyárnak.

Vote it up
225
Tetszett?Szavazzon rá!