Borotva és verseskötet

Nagytakarítás közben rábukkantam a kis fadobozra, amely a legbecsesebb emlékeimet, nagyapám kellékeit őrzi

Kapcsolódó cikkek

Itt az éves nagytakarítás. Mindent felforgatok, átpakolok, kiselejtezek. A családot száműztem a barátainkhoz, így gyorsabban haladok. Míg rá nem akadok a kis fadobozra. Ki sem kell nyitnom. Pontosan tudom, mi van benne: egy pemzli, egy timsó, borotva és hozzá való penge. Drága nagyapám kellékei.

– Papa, megint borotválkozunk? És foghatom a rózsaszín követ? – kérdeztem sok-sok évvel ezelőtt nagyapámat, amikor láttam, hogy készülődik. Ennek a fontos eseménynek kidolgozott rituáléja volt. Vizet melegített a tűzhelyen. Beállította a tükröt az asztalon, mellé tette az arcvizes üvegcsét, majd jöhetett a kis fadoboz. Mintha kincses ládikát nyitott volna, úgy kukucskáltam mindig bele, és alig vártam, hogy kezembe kapjam a rózsaszín követ. Nagyon jó szaga volt. És alig vártam, hogy nagyapám megvágja magát a borotvával, és én belemárthassam a kövemet a vízbe, és rászoríthassam a sebre, hogy elállítsuk a vérzést.

De előbb még kényelmesen elhelyezkedett a hokedlin, szemüvegét feltolta a halántékára, hogy bár lásson, a szára ne akadályozza a fontos műveletet. Én ott toporogtam, és lestem minden mozdulatát. Kinyitottuk a dobozkát, és mértani pontossággal elé helyeztük a tartalmát. Először a pemzlit. Mellé a borotvakrémes tubust, majd a borotvát és a pengét. Aztán én is megkaptam a timsót. Ezután jöhetett a borotva. Sárgarézből készült, és a tetejét ki lehetett nyitni úgy, hogy a szárán a csavart elforgattuk. Ez az én feladatom volt.

A pengéhez természetesen nem nyúlhattam, de a tetőt megint én csukhattam be. Bevizezte az arcát a meleg vízzel, de előbb én leellenőriztem, hogy nem túl forró-e, és nem égeti-e meg a kezét.

Akkor papa a tubusból az ujja hegyére nyomott egy kevés krémet, és az arcára kente, kicsit el is dörzsölte. Majd fogta a pemzlit, bevizezte, és habosra „festette” vele az arcát. Gyakorlott, gyors mozdulatokkal körözött az állkapcsától felfelé egészen a szeme vonaláig, és ugyanígy a másik oldalon. Majd alaposan megvizsgálta magát a tükörben, és ha úgy találta, hogy megfelelő a hab mennyisége és minősége, nekilátott, és végighúzta a borotvát az arcán. Minden húzás után ellenőriztem, hogy nem vágta-e meg magát, kell-e elsősegélyt nyújtanom. Néha, ha nem figyeltem eléggé, az én orrom hegyére is került a habból. Papa ugyanis nagyon szeretett viccelni velem. És engem is nagyon szeretett. Pont úgy, ahogy én őt.

Régóta nem beszéltem róla senkivel. Úgysem tudják, mit érzek. A habos borotvát a lavórban lemosta, és újabb csíkot húzott vele. Ez mindaddig így folytatódott, míg az összes hab eltűnt az arcáról, és vele az összes szúrós szőrszál is. Megmosta az arcát, és bekente az arcvízzel. Nagyon jó illata volt. Még a rózsaszín kőnél is jobb. Ha véletlenül nagyobb sérülést okozott magának, amelyet a timsó nem állított el, már téptem is a papír-zsebkendő-darabkát, amelyet „odaragasztottunk” az arcára, a sebre. Gyerekként nem értettem, hogyhogy nem esik le onnan.

Mosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy nekem mindig itt lesz a nagypapám

Ezután mindent alaposan megtisztítottunk. Természetesen a nyitható borotvát én moshattam el, de a pengét most sem kaphattam meg. A pemzlivel vizes csíkokat festettem a dobozka oldalára vagy az asztalra (és néha, ha senki nem látta, még a falra is, de ezt csak csendben mondom, nehogy papa megtudja!). Az elpakolást rám bízta. Először a tubust tettem el, abban nem volt semmi érdekes. A penge visszakerült a papírtasakba, amely pont úgy nézett ki, mint egy miniatűr levélboríték. Így már én is megfoghattam. Ha kiművészkedtem magam a pemzlivel, azt is betettem a dobozba. A végére maradt a borotva és a timsó. Melyiktől váljak meg előbb? Az egyiknek nagyon jó illata van, a másikat meg nyitni-csukni lehet. A végén papa döntötte el a kérdést, mert finoman kivette a kezemből a borotvát, és beállította a dobozka sarkába. Akkor már kénytelen voltam a timsót is beletenni, hogy teljesen rendet tudjunk csinálni.

– Amiért ilyen ügyesen segítettél, olvasok neked a verseimből – ültetett az ölébe. Nem nagyon értettem a verseit. Mindig szomorú dolgokról írt. Egy kislányról, akinek meghalt a papája, és a sírjánál búslakodik. Én nem akartam arra gondolni, hogy valaha is elveszíthetem a papámat. Magamban mindig mosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy nekem mindig itt lesz a papám. Egy idő múlva ugyan nem ő vigyáz majd rám, hanem én fogok rá vigyázni, és nem ülök az ölébe ugyan, de fogom a kezét, és hallgatom a meséit, ahogy magyar nótákat énekel vagy a verseit mondja. Nézegettem a füzetkét, amelyben a versei sorakoztak, és képtelen voltam elhinni, hogy lesz idő, amikor már csak ennyi marad meg nekem belőle.

A borotvakészlete és a versesfüzete. Itt őrzöm mindkettőt eldugva a szekrény mélyén. Nem tudom elővenni és kitenni a polcra. Még mindig túl fájdalmas. Pedig már több mint 15 éve elment az én drága nagyapám. De őrzi nekem őt a kis fadoboz, a megsárgult füzet, a kertben az emlékére ültetett számtalan fehér liliom és kék hajnalka.

Vote it up
261
Tetszett?Szavazzon rá!