Bumerángút

Tartson velünk! Járjuk be együtt Ausztrália nagy óceáni útját, a közel százéves Great Ocean Roadot, ahová mindenki visszavágyik

Kapcsolódó cikkek

Kengurucsapat legelészik a réten, majd hirtelen továbbszökell egy közeledő kisteherautó zajára. Fura egy társaság: mint a rugólábon pattogó őzek.

A látvány környezetbarát szállásom ablakából tárul elém egy zimankós téli reggelen. Második napomat töltöm a Great Ocean Road (GOR), vagyis nagy óceáni út menti festői szépségű partvidéken. Az országút Melbourne-től nyugatra 240 kilométeren át kanyarog Victoria állam területén.

Bevallom, eleinte kicsit kételkedtem benne, hogy a legendás ausztrál országút vetekedhetne kedvenc államokbeli útvonalammal, a Kalifornia partjain hosszan kígyózó, 1-es számú autópályával. Ezen a két úton kívül nincs még egy sztráda a világon, amely egyes szakaszain kietlen tájakon, máskor a Föld leghatalmasabb fái alatt, olykor pedig tengerparton, vízből kiugró sziklák, szörfösök közvetlen közelében haladna végig.

De hogy még erszényesek is szórakoztassák az úton lévőt! Ausztráliánál a pont.

Számítottam rá, hogy megcsodálhatom majd az itteni flórát és faunát, de nem gondoltam volna, milyen sok mindent megtudok a hely történetéről és üdítően lezser lakóiról, akiket túrám során útikalauzom, Geoff Reynolds képvisel, igen hitelesen.

Felderítő utunkat ott kezdjük, ahol a legtöbben, akik nekivágnak a GOR-nak: Geelong városában, egyórányira Melbourne-től. Túl az út menti üzleteken és vendéglátóhelyeken feltűnik egy érdekesebb intézmény is: a Narana Aboriginal Kulturális Központ, a helyi őslakos közösség háza. Itt egy olyan nép kultúráját ápolják, amely már évezredekkel az európai ember megjelenése előtt a kontinensen élt. Első megállónak épp ideális hely.

Elidőzöm az egykori ausztrál törzsek territóriumhatárait ábrázoló térkép előtt, majd Ian Kirby interkulturális szakértő, a Wathaurong törzs képviselője megismertet a bennszülöttek hangszerével, a didgeridooval. Az udvaron Kirby bemutatja, hogyan működik a bumeráng.

– Egy óra irányában, határozott csuklómozdulattal kell elhajítani – magyarázza, és lám, a bumerángom vissza is repül. Többé-kevésbé. Mindenesetre közelebb landol, mint Reynoldsé, amely derékszögben elkanyarodik, majd pörögve hull a földre.

Valamivel később, Torquayben – a GOR hivatalos startjánál – megpillantjuk a Déli-óceánt. A Bells Beachnél néhány csuromvizes szörfös tízfokos hidegben, erős széllel dacolva igyekszik meglovagolni a két-három méter magas hullámokat.

Háromezer kilométeren keresztül semmi sem áll az Antarktisz felől érkező tajtékos hullámok útjába, ami öröm a világhírű szörfparadicsom deszkásainak, ám lassú, de biztos pusztulást hoz a Cape Otway nyugati részén álló sziklákra.

A part mentén, zöldellő dombok közt kanyargó kényelmes autópálya össze sem hasonlítható elődjével, a keskeny földúttal, amely utat nyitott a korábban megközelíthetetlen partvidékre. Megépülte Geelong egykori polgármesterének, az úttörő szellemű Howard Hitchcocknak köszönhető, aki látva, hogy a 20. század első felében mennyire fellendült a turizmus az Egyesült Államok nemzeti parkjaiban, síkraszállt a térség infrastrukturális fejlesztéséért.

A munkálatok 1919-ben kezdődtek a világháborúból visszatérő katonák segítségével. Az utat 13 évvel később adták át, azok emlékére, akik nem tértek haza. Állítólag a GOR a világ leghosszabb háborús emlékműve.

Minden egyes pihenőnél – elég sok van errefelé – információs táblák állnak, amelyeken a környék történelméről és természeti kincseiről olvashatunk. Az egyik ilyen tábla a főkötős lilék védelmére figyelmeztet; egy másik ötvennél is több, a régióban honos orchideafajtát ismertet.

A Great Ocean Road menti vadregényes partszakasz legendás hírű a szörfösök körébenNyugatabbra, egy táblán az állatok felsorolása olyan, mintha az Alice Tükörországban „Gruffacsór” című halandzsa nyelven írt versének sora volna: „nagy bandikutok, rövidcsőrű hangyászsünök, mocsári kenguruk”. Nem beszélve a már neve miatt is imádni való lazúr tündérmadárról…

Apollo Bay üdülővárosában Reynolds büszkén meséli, mennyi sérülést szerzett, amikor a sajátos ausztrál futballt gyakorolta. Vezetőmtől sok egyebet is megtudok a kontinens társadalmáról. Nélküle képtelen volnék értelmezni az Ausztrál Férfiak Fészerszövetsége kifejezést, amit egy plakáton olvasok a mosdó falán, az étteremben, ahol ebédelünk. A hirdetésen egy vidám fickó kantáros nadrágban, szerszámokkal a kezében arra buzdít, hogy csatlakozzam.

– Miféle társaság ez? – kérdem asztalunkhoz visszatérve Reynoldstól.

– Ó, a fészerszövetség! – ragyog fel vezetőm arca, és elmondja, hogy a fészer kifejezés valóban a kerti házikóra vonatkozik, ahová a férfiak barkácsolás végett szoktak elvonulni. – Csakhogy egy valamirevaló ausztrál fészerben televízió is van – magyarázza Reynolds –, és egyéb olyan tárgyak, amelyek a baráti meccsnézés kényelmét szolgálják. Berendezéséből nem hiányozhat a hűtőszekrény, amelyben csakis sört tárolunk.

Férfibarlang, amely a szórakozáson túl magasztos célokat szolgál. Ausztráliában maga a szövetségi kormány támogatja a fészerszövetséget, amelynek tevékenysége munka- és egészségügyi, valamint közösségi projektekre is kiterjed.

Útközben nyugat felé belépünk a Great Otway Nemzeti Park területére. Ez a park az egyik oka annak, hogy a GOR az ország 16 „nemzeti tájának” egyike lett.

Ausztrália tisztában van vele, hogy turizmusa attól függ, meg tudja-e óvni a tájakat, amelyekre a látogatók kíváncsiak – így a Maits Rest esőerdei ösvényt, Reynolds egyik kedvenc állomását. Faburkolatú ösvény vezet keresztül a páfrányokból álló aljnövényzeten. Vízcseppek hullnak a páfránylevelekről, fentről, a délibükk örökzöld leveleiről s még magasabbról, a rengeteg királyeukaliptuszról, a világ legnagyobb virágzó fájáról.

Koalák által lekopaszított eukaliptuszerdőben autózunk ki a GOR legdélebbi pontjához, a Cape Otway világítótornyáig. A koalák előnyben részesítik a manna gumifa – egy eukaliptuszfajta – levelét a többi eukaliptuszéval szemben, ami ezekben az erdőkben a populáció túlszaporodásához vezetett. Egyetlen fán – mintha fagyöngy lepné – tucatnál is több szőrgombócot látok az ágakra csavarodva szunyókálni.

Warrnambool történelmi múltú kikötője ma is őrzi egykori hangulatát

A közeli Great Ocean Ecolodge nevű vendégházban Shayne Neal és Lizzie Corke természetvédelmi szakember köszönt bennünket. A vacsoraasztalnál megismerkedünk egy új-zélandi párral és egy közismert osztrák közgazdásszal.

Estefelé Neal megkérdi: – Szeretnének erszényes mókusokat látni?

Sötétben, lápos talajon sétálunk át a közeli melléképületig. Odabent, a halványvörös lámpafényben megpillantom az apró állatkákat. A törpe erszényes mókusok az amerikai sutaszárnyú mókusok rokonai, csak nagyobbak, és hatalmas, kidülledő szemük, mely az éjszakai látást szolgálja, ha lehet, még aranyosabbá teszi őket. A közgazdász nagyon élvezi, hogy a mókusok a tenyeréből lakmároznak.

Reggel Mick Cannon parkőr értem jön, hogy elvigyen a nagy óceáni ösvényre, amely több mint 100 kilométeren át követi a partvonalat. Reggeli kirándulásunkhoz egy ritkábban látogatott területet szemelt ki. Ám induláskor akadályba ütközünk: az ösvény bejáratánál egy jól megtermett kenguru ücsörög. Ránk bámul, de esze ágában sincs félreállni, így kénytelenek vagyunk elmanőverezni mellette a kocsit.

Leparkolunk, s gyalog indulunk útnak a vörös kérgű fák közt. Lábunk előtt húsevő harmatfüvek nyújtóznak, a virágaikról meredező sok-sok apró „szőrszál” hegyén ragacsos gömböcskék ülnek. Ezekkel tapasztja magához a növény a rászálló rovarokat. Beljebb sárgafülű gyászkakaduk tollászkodnak a magasabb ágakon.

A Great Ocean Road egyik állomásán, Angleseában gyakran látni a nevezetes ausztrál erszényesek egyik fajtáját, a keleti szürke óriáskengurut (Macropus giganteus)

A Parker Inlet nevű öbölben az agyagos szirtfal kagylótörmelékkel van tele: több ezer évvel ezelőtt őslakosok szeméttelepe lehetett.

A kirándulás után Reynoldsszal betérünk a Princetown vegyeskereskedés és fogadó étkezdéjébe. Rajtunk kívül csak két-három vendég tartózkodik a legénylakás nappalijára emlékeztető helyiségben.

A pultos kihozza az ebédünket, pár perc múlva pedig a szomszéd asztalnál ülő szendvicsét is, amit húsfogó csipesszel nyújt át a vendégnek. Reynoldsot mulattatja ez a finomkodás. – Látod, micsoda előkelő helyre hoztalak! – mondja fennhangon, a pultost ugratva.

– Ja, persze, és előtte jól tisztára is nyaltam a fogót! – vág vissza amaz vigyorogva.

A hatalmas tengeri sziklák együttese, amelyet Tizenkét Apostolnak neveznek, sokak szerint a régió legizgalmasabb látványossága. Megtévesztő az elnevezés, mert mára csupán nyolc maradt belőlük. A kilencedik néhány éve omlott a tengerbe.

Valójában sosem létezett tizenkét szikla, de ez a név turistacsalogatóbb hangzású, mint a korábbi, a „Koca és malacai”. Az akár 45 méteres, aranyszínű, réteges mészkőképződmények a szeszélyes Shipwreck Coast könyörtelenségének ékes bizonyítékai.

Odakint, a nyílt vízen található ugyanis a világ egyik legkeményebb tengeri átjárója. A hajóknak „a tű fokán kell átkelniük” a Cape Otway és a King Island között. Habár ritka a vihar, a hullámok olykor 15 méter magasra csaphatnak errefelé.

A Tizenkét Apostolnak nevezett mészkőszikla-együttes Ausztrália déli partjainál emelkedik ki az óceánból

A 19. században ez volt a gyorsabbik út Európából Melbourne-be, ám nem kevesebb, mint 180 hajó szenvedett hajótörést az átkelőn. A Port Campbell Nemzeti Parkban lévő Loch Ard Gorge is egy itt zátonyra futott hajóról kapta a nevét. A szirttetőre vezető lépcsőkön turisták közelednek, mind az elsüllyedt hajó történetére kíváncsiak.

1878. június 1-jén a téli viharban az Angliából érkező Loch Ard vitorlás léket kapott a közeli Muttonbird-sziget szikláinál. Az 54 utasból csupán Tom Pearce hajósinasnak sikerült kiúsznia. Partot érve meghallotta a 17 éves Eva Carmichael segélykiáltását, aki egy hajóroncsba kapaszkodva hányódott a hullámok között. Pearce a vízbe vetve magát kimentette a lányt a háborgó tengerből.

Rajtuk kívül csupán egy másfél méter magas porcelánpáva „élte túl” a hajótörést. Két nappal a balesetet követően, sértetlenül vetette partra a víz. Az 1880-as Melbourne-i Nemzetközi Kiállításra szánt műtárgy ma a Flagstaff Hill nevű kis kikötői település tulajdonát képezi. Az értéke mintegy 4 millió dollár.

Flagstaff nekünk való helynek látszik egy ilyen hideg téli napon. Elhaladunk egy ólomüvegbolt, egy óra- és hangszerjavító műhely meg egy temetkezési vállalkozás mellett, amely „méltóságteljes ügyintézést” kínál.

Egy üres bárban fények gyúlnak. Alighogy elhelyezkedünk, megjelenik három zenész. Azt mondják, ma este tengerészdalokat és régi ír dallamokat fognak játszani. Szegény fejem, én is jókor érkeztem!

Úti tippek
A 240 kilométeres Great Ocean Road (GOR) a Melbourne-től nyugatra fekvő Torquaytől indul, és Warrnambool közelében ér véget

SZÁLLÁS
Grand Pacific Hotel: viktoriánus stílus Victoria államban, főszezonon kívül 90 AUD-tól
Great Ocean Ecolodge: Cape Otwaynél, 5 szobával, 380 AUD

ÉTKEZÉS
La Bimba: (Apollo Bay) helyi specialitások és organikus termesztésű zöldségételek, főétel: 14 AUD-tól
The Waves: (Port Campbell) tenger gyümölcsei, helyi ételek, főétel: 16 AUD-tól
Pippies by the Bay: (Warrnambool) regionális konyha, főétel: 17 AUD-tól.

Vote it up
136
Tetszett?Szavazzon rá!