Cápatámadás!

Az ifjú pár kora esti úszásra vállalkozik a távoli, gyönyörű oroszországi öbölben. Aztán hirtelen egy uszony közeledik feléjük

A Csendes-óceán tiszta kék vize. Gyenyisz Udovenko türelmetlenül pengeti gitárját a tábortűznél. Vajon a felesége befejezi végre-valahára a vacakolást az edényekkel és lábasokkal? Gyenyisz kora esti úszásra vágyna, de Polina egyre csak matat a sátruknál, az apró Tyeljakovszkij-öbölben, Oroszország távol-keleti partvidékén

2011. augusztus közepe van, két nap szürke égbolt után végre előbújt a nap, éles fény emeli ki e messzi vidék szépségeit. Az öblöt rejtő félsziget nagynak és távolinak tűnik. Vlagyivosztoki otthonuk pedig, innen 230 kilométerre, mintha egy másik világhoz tartozna. Pontosan az öböl megközelíthetetlensége tetszett meg Gyenyisznek – a számítógépes programozó imádja a magányt.

– Elmegyek úszni egyedül! – jelenti be végül gitárját letéve. Magas, sötét hajú, komoly fiatalember, szinte mindenkit meglepnek az arcán a gödröcskék, amikor nagy ritkán elmosolyodik. Megtornáztatja gitárhúroktól bőrkeményedéses, erős ujjait, és fölkel.

Polina 25 éves, könyvelő. Hosszú, sötét hajú, és a maga szelíd módján tiltakozik. – Várj meg! – kérleli Gyenyiszt. – Én is akarok úszni, de nem látok a szemüvegem nélkül!

A szintén 25 éves Gyenyisz rábólint. Tudja, hogy a feleségét idegesíti, hogy meghorzsolhatja egy szúrós tengeri sün vagy megvághatja magát a víz alatti éles sziklákon. Egymás mögött úsznak hát a parttól 200 méterre lévő keskeny földnyelv csúcsa felé, amelyet a Sajgó Szív szigetének hívnak a helybéliek. Elöl Gyenyisz, békaúszásban, erős lábtempókkal, két karja ívet ír le a vízben, majd meg-megállva jelzi Polinának, hogy szabad az út.

A szigethez érve búvárkodnak, lubickolnak, majd ledőlnek megszáradni a lenyugvó nap sugarainál. Jó félórát maradnak, mire pár perccel este hét előtt kezd hűvös lenni. Táborhelyükhöz visszafelé újra Gyenyisz indul elsőként, szokásos, nyugodt ritmusában úszva feszülten figyeli, mi van előttük. A szürkületben homályossá vált víz itt úgy nyolc méter mély.

Egyszer csak valami rohamosan közelít felé – egy három-négy méter hosszú árnyék. Megfordul, s érzi, hogy fogak mélyednek a jobb kezébe.

– Gyorsan ússz ki, Polina! Siess! – kiáltja. – Cápa!

– Micsoda? – kérdi hitetlenkedve a felesége. Itt nincsenek cápák. Soha nem is voltak, legalábbis olyanok nem, amelyek megtámadnák az embert.

Majd azt látja, hogy a férje, akivel nyolc hónapja keltek egybe, eltűnik a víz alatt.
 

Gyenyisz és Polina sokat túrázikMásodpercekig tart, mire Gyenyisz ráébred, mi történik vele. A cápa a tenger feneke felé húzza. A felszín alatt sokkal hidegebb a víz, és erősebb az áramlás. Lüktetve zúg a füle.

Ne nyelj vizet! – figyelmezteti magát. Menj föl a felszínre és vegyél levegőt!

A cápa éles fogai összezáródtak a jobb csuklóján, az állat előre-hátra dobálja fejét, amint megpróbálja átharapni a porcogót, az izmot és a csontot.

Mint ahogy a kutya rázza a prédáját. Le akarja tépni a kezem – gondolja Gyenyisz.
 

Polina össze van zavarodva. Szemüveg nélkül alig tudja kivenni Gyenyisz küszködve rúgkapáló lábát. Utánuk úszik, arra gondolva, hogy majd elhúzza onnan a férjét. Aztán valami útját állja. Inkább csak érzi, semmint látja – a cápa sima hátát és lehetetlenül nagy uszonyát, amely arrébb taszítja, s elválasztja szerelmétől. Hát ez meg hogy létezik? Mintha valaminek a kontúrja lenne előtte – Gyenyisz feje, amint egyszer, kétszer, háromszor egymás után a víz felszínére bukkan.

– Segítség! – sikítja Polina. – Cápa!

S úszni kezd az életéért – és a férje életéért. De még abban sem biztos, hogy felé úszik-e, vagy távolodik tőle. Csak azt tudja, hogy segítséget kell szereznie. – Gyenyisz nem lesz a vacsorád! Ma nem! – tör ki szenvedélyesen. Csak hát az üres víznek beszél.
 

A cápa hirtelen ismét a felszínre vonszolja Gyenyiszt, aki végre szippantani tud a levegőből, majd a ragadozó újra lefelé ráncigálja. És megint, föl és le, előre és hátra. Életveszélyes víz alatti keringő ez, s a cápa diktálja az iramot. Gyenyisz a cápa szemét nézi, miközben az állat próbálja letépni a jobb kezét. Csaknem sikerül is neki. És aztán valóban nincs többé, s oda a jegygyűrűje is.

Hát ilyen a halál – mondja magában kábultan Gyenyisz. Különös megkönnyebbülést érez. Az emberek mindig kíváncsiak arra, hogyan fognak meghalni, és most ő megtudta.

Majd izzó haragra gerjed, és arra gondol: Nem akarok meghalni! Ma nem. És még sokáig nem.

Orrba kell vágni a cápát. Egyre csak ez a gondolat jár az eszében. Fogalma sincs, ki súgja ezt. Talán valami könyvben olvasta.

Orrba vágni a cápát? Megőrültem?

A térképen a Tyeljakovszkij-öböl, körülbelül 230 kilométerre délnyugatra VlagyivosztoktólDe nincs veszítenivalója. Amúgy is épp előtte a cápa orra. Nagyon jó érzés lesz odacsapni.

Ökölbe szorítja bal kezét, hátrahúzza, és elengedi. Puff! Érzi, amint kézcsontja a cápa porcos orrába csapódik. Sajgó fájdalmát adrenalinroham feledteti el.

A cápa egyre dühödtebbnek tűnik, újra támad, ezúttal a bal csuklójába mélyeszti a fogait. Újra kezdődik a halálos valcer, még sebesebben, mint korábban. Gyenyiszt előre-hátra ráncigálja a ragadozó, majd hirtelen elengedi. Oda a bal keze, és a bal csípőjén is véresen lüktet a 15 centi széles darab helye, amelyet a cápa kiharapott, amikor a férfi próbált megszabadulni tőle.

Most a víz felszínén lebeg. Percek teltek el csupán, de egy örökkévalóságnak tűnik. Várja, hogy ismét jöjjön a cápa.

A habarovszki Kirill Zenkov és Szergej Torohov a túlsó partszakaszon, egy nagyobb forgalmú táborhelyen vert sátrat. Tűzifával rakták meg Kirill csónakját, és épp elhagyni készülnek az öblöt. A 30 lóerős motorral felszerelt, négyméteres gumicsónak óvatosan lavíroz a part menti sziklák közti sekély vízben, amikor kiáltást hallanak.

– Pszt, állítsd le a motort! – szól barátjának Szergej, a 33 éves közgazdász.

Kirill, a 35 éves cukorkereskedő üresbe kapcsolva hagyja szabadon lebegni a csónakot. Csak a „segítség” szót tudják kivenni, a hang magas és pánikszerű.

– Egy lány fuldoklik – mondja Kirill, újraindítja a motort, teljes gőzzel megindul. A hang közelébe érve azonban meglepetten látják, hogy a lány úszik.

Úszik – és közben sikoltozik.

A csónak odaér hozzá, Szergej felhúzza, a lány gyönge, és sír. – Őt mentsétek meg! – mondja lélekszakadva Polina, balra mutatva. – Cápa!

A két férfi odafordul, és elképedten nézi a vörösbe borult tengert. Akár egy paradicsomlével teli medence. Aztán Szergej észreveszi a cápa uszonyát, amely úgy 40 centire kiemelkedve hasítja a vizet. Vele együtt mozog egy férfifej.

Ilyenkor nincs idő gondolkodni, csak az adrenalin hajtotta ösztönök működnek. A férfi alig egy méterre van tőlük. Fordítsd meg a csónakot!

Hol a cápa? Elment. Egy pillanatra otthagyta volna? Igen! Gyerünk, gyerünk!

Kirill Gyenyisz mellé kormányozza a csónakot. Szergej megszólal: – Add a kezed!

– Nincs kezem – feleli Gyenyisz, és felmutatja a csonkokat.

Szergej benyúl a vízbe, a hónaljánál fogva fölemeli a vérző és mezítelen Gyenyiszt, Polina ölébe helyezi, és szól a lánynak, hogy tartsa magasba a csonkokat, hogy megállítsák a vérzést. Polina követi az utasítást, pedig nem bírja a vér látványát. Ringatja a férjét, és mantraként mormolja: – Minden rendben lesz. Szeretlek. Minden rendben lesz.

A két életmentő, Szergej Torohov (balra) és Kirill Zenkov, mögöttük a Tyeljakovszkij-öböl

Gyenyisz fehér a vérveszteségtől, de nem akarja lehunyni a szemét. Attól retteg, hogy ha megteszi, soha többé nem tudja kinyitni.

A motort túráztatva Kirill látja a cápa hatalmas árnyékát mozogni a csónak alatt. Nincs idő elmélkedni, hogy mi lesz, ha fölborítja őket. Alig hét perc alatt sikerül megkerülniük a félszigetet és visszaérni a forgalmasabb öbölbe.

Amint kiemelik a csónakból a sebesültet, elcsöndesül a strand. Gyenyiszt még ilyen szélsőséges körülmények között is zavarja a mezítelensége, kéri, hogy takarják be. Valaki törülközőt hoz. Mások elsősegélydobozokban kotorásznak, fertőtlenítő kenőcsöt, hidrogén-peroxidot és kötést kerítenek. Kirill hívja a rendőrséget és a mentőket.

– Helikopterre van szükségünk. Cápatámadás történt – kezdi.

A vonal túlsó végén elutasító férfihang. – Maga részeg. Ezen a részen nincsenek cápák.

Kirill leteszi. Nincs ideje vitatkozni. Szülei orvosok, pontosan tudja, hogy Gyenyiszt gyorsan kórházba kell szállítani, különben elvérzik, és meghal.

A két férfi – amennyire csak tudja – sátorkötéllel elköti Gyenyisz két karcsonkját, sátorvásznat terítenek Szergej terepjárójának hátsó részébe, és elindulnak az úgy 70 kilométerre lévő Szlavjankába, a legközelebbi kórházba. Polina hátul ül Gyenyisszel. Egyfolytában beszél hozzá, remélve, hogy így öntudatánál tartja.

Hepehupás verseny ez a halállal, jórészt egysávos, kövezetlen úton. Szergej megfelezi az időt, 40 perc alatt ér az első faluba. Addigra Kirill, mindkét fülén mobiltelefonnal, már tudja, hogy mentőt küldtek eléjük Szlavjankából. Össze is találkoznak, majd a kórházig követik.
 

A következő délután Polina mély lélegzetet véve lép be a kórházi szobába, hogy első alkalommal lássa viszont a férjét, miután előző este a sebészetre siettek vele. Olyan kicsinek látszik az ágyban, gépekkel körülvéve! Karjai maradékát vastag kötés rejti. De elmosolyodik, s az arcán láthatóvá válnak a gödröcskék.

– Annyira örülök, hogy neked nem esett bajod – mondja Gyenyisz reszelős hangon.

Polina szeretné szorosan magához ölelni. – Elmúlt a veszély – suttogja. – Minden rendben lesz.

Gyenyisz és Polina visszatér Szahalin szigetére, ahol iskolába jártak

Jótékony adakozók segítségével Gyenyisz Udovenko Dél-Koreába és Németországba utazik bőrátültetésre a csípőjén és fizikoterápiára, hogy megszokja az új protéziseit. Polinával együtt, immár 27 évesen, Szahalin szigetére költöznek. Mindketten itt jártak iskolába. Gyenyisz ismét dolgozik a szakmájában, programozóként. Sőt, dobolni kezdett, hogy megtalálja a ritmust az élethez, amelyet csaknem elvesztett. Olykor eltéveszti az ütemet. De hálás, hogy van esélye ismét megpróbálni.

Vote it up
201
Tetszett?Szavazzon rá!