Catrin hosszú útja

Buszbaleset történt a hegyi úton, és egy fiatal nő élete végérvényesen megváltozott. Íme, visszatérésének felemelő története

Kapcsolódó cikkek

Catrin Pugh hazafelé készült. A tizenkilenc éves, életvidám walesi lánynak nemrég járt le négy hónapos szerződése a káprázatos francia síparadicsomban, Alpe d’Huezben, ahol pincérnőként és szobalányként dolgozott. Nem kapott magas fizetést, de a szabadnapjain ingyen síelhetett.

A középiskola befejezése után Catrin életében először volt huzamosabb ideig távol az otthonától, és már alig várta, hogy viszontláthassa tanár szüleit, Sarát és Carlt, illetve bátyját, Robertet és húgát, Marit. Bár a lány mindig függetlenségre törekedett, el kellett ismernie, hogy Franciaországban honvágy gyötri, és gyakran vágyott vissza a kényelmes családi fészekbe, Wrexham városába, ahol felcseperedett és iskolába járt.

2013. április 16-án ötven másik idénymunkással együtt felszállt a bérelt buszra, amely az üdülőtelepről az Egyesült Királyságba indult húszórás útjára. Catrin a busz elejébe, közvetlenül a tapasztalt sofőr, Maurice Wrightson mögé ült, hogy a lehető legtöbbet láthassa még a csodálatos hegyi tájból.

Az út első, tizennégy kilométeres, meredeken ereszkedő szakasza a Tour de France kerékpárverseny egyik legkegyetlenebb részeként vált világhírűvé, amelyen a huszonegy hajtűkanyarban emléktáblát állítottak a futamgyőzteseknek.

Miközben Wrightson a tizenkét tonnás járművel kanyargott, Catrin a hófödte csúcsokat és napsütötte völgyeket csodálta. Milyen szép vidék – gondolta. – Tudom, hogy egyszer még visszatérek.

Miután ráfordult az utolsó, a huszonegyedik kanyar előtti egyenes szakaszra, a busz hirtelen felgyorsult. – A fékek! – üvöltötte Wrightson, miközben a jármű egyre nagyobb sebességgel közeledett a kilencvenméteres szakadék felé. – Nem fognak a fékek!

Szinte minden utas kiabálni kezdett. Néhányan a busz végébe szaladtak, hogy kinyissák a hátsó ajtót. Mások az ablakok kitörésével próbálkoztak. Catrin rémülten nézett ki az ablakon az alattuk tátongó mélységre, és azt gondolta: Meg fogok halni. Mind meghalunk!

Wrightson jobbra rántotta a kormányt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy inkább a hegyoldalba csapódjon, mint a szakadékba zuhanjon a busz. Catrin ülésszomszédja és barátja, Shaun Stewart átölelte a lány fejét. – Támaszd ki magad! – kiáltotta a fiú Catrinnek, vagyis feszítse a lábát az ülés aljához, nehogy kirepüljön a buszból a szélvédőn keresztül.

A busz olyan erővel ütközött a sziklás hegyoldalnak, hogy a legtöbb utas a földre zuhant. Széttörő üveg és deformálódó fém fülsiketítő hangja hallatszott. A sérült, zavarodott utasok nagy része kimászott a vészkijáraton és az ablakokon.

Aztán a busz elején található üzemanyagtartály felrobbant, és lángok borították el Wrightsont.

Catrin a padlóra zuhant. Miközben Wrightson segítségért kiáltozott, a lángok elérték a földön fekvő lányt, aki mintegy sokkos állapotban felállt. Szinte másodpercek alatt kigyulladt a teste. A levegőben égő bőr és üzemanyag szaga keveredett.

Shaun a lányhoz szaladt, és kihúzta a buszból. A fiúk és még néhány utas addig ütögette, püfölte Catrint, amíg el nem oltották a lángokat, amelyek addigra leégették a ruháját és a bőre nagy részét.

Az út szélén fekvő lány felemelte a jobb karját, és elszörnyedve látta, hogy foltokban válik le róla az égett bőr. Mindkét kezén és karján vérzett a lecsupaszított hús. Catrin ekkor sikítozni kezdett.

Elviselhetetlen fájdalom gyötörte. Az egész testén csípéseket érzett, mintha lódarazsak százai támadtak volna rá szüntelenül.

Utastársai levették az ingüket, azzal bugyolálták be a fejét, és próbálták elállítani a vérzéseit. Többen köré álltak, hogy testükkel beárnyékolva őt megóvják a naptól.

Négy utas szenvedett súlyos sérüléseket, Maurice Wrightson a helyszínen életét vesztette.

Végül megérkeztek a mentők. Catrin sikoltozása csak akkor halkult el, amikor oxigénmaszkot helyeztek az arcára. Aztán elájult.

„Gyere haza Gyorsan”
Sara Pugh rövid üzenetet kapott a telefonjára a férjétől: „Gyere haza gyorsan! Ne aggódj!” Ám amikor az asszony hazaért szépen karbantartott ikerházukba, Carl arcáról mást olvasott le. – Baleset történt – mondta a férfi. – Catrinnel.

Elmesélte, hogy Franciaországból hívták, de nem tud részleteket. Megadták neki egy grenoble-i kórház telefonszámát, ott lehetett érdeklődni.

Catrint helikopterrel szállították át a Grenoble-i Orvosi Egyetemre, ahol az orvosok megállapították, hogy a teste 96 százaléka megégett. Csak a feje tetején, az arcán és a talpán maradtak ép részek. Az orvosok úgy döntöttek, át kell szállítani egy nagyobb kórház égési részlegére, az egyórányira lévő Lyonba.

Miután végre sikerült felhívnia a lyoni kórházat, Carl megtudta, hogy a lánya sérülései rendkívül súlyosak, ezért mesterséges kómában tartják. – Válságos az állapota – mondta egy francia orvos Carlnak. – Ide kellene jönniük.

Az orvos nem árulta el az apának, hogy még szinte senki nem élt túl ilyen kiterjedt égési sérülést. A kórházban arra számítottak, hogy a lány néhány napon belül meghal.

Sara másnap reggel Lyonba repült, Carl, aki egy csípőműtét miatt tolószékbe kényszerült, a következő napon utazott utána a sógorával.

„Nem fogok sírni”
A balesetet követő 24 óra alatt Catrinnál a sérült erekből szivárgó folyadék hatására testszerte súlyos vizenyő alakult ki.

Tönkrement az immunrendszere, kezdett leállni a keringése, és fennállt annak a veszélye, hogy a szervei összeomlanak. Az orvosoknak gyorsan pótolniuk kellett az erekből távozó folyadékot. Hogy megkíméljék a fájdalomtól, kómában tartották, és lélegeztetőgépre kötötték.

A lyoni kórházban Sara találkozott a Catrint kezelő orvosok vezetőjével, aki figyelmeztette:

– Meg kell mondanom, hogy az arca csúnyán bedagadt. Nem szép látvány. Egy szülőnek nem lenne szabad így látnia a gyermekét.

Sara kitörölt egy könnycseppet a szeméből, majd megkérdezte: – Túl lehet ezt élni?

A doktor tétován a földre nézett, majd az asszony szemébe, és halkan ezt válaszolta: – Ritkán, nagyon, nagyon ritkán fordul elő.

Mielőtt belépett az intenzív osztály kórtermébe, Sara összeszedte minden erejét. Nem fogok sírni. Bátornak kell lennem – gondolta.

Aztán meglátta Catrint – öntudatlanul, villogó, berregő gépekhez csatolva. Infravörös lámpák sorakoztak fölötte, amelyek melegen tartották. Teste teljesen eltűnt az izolációs takaró és a vastag fehér kötések alatt, csak a fél arcát lehetett látni.

Sara nehezen tartotta magát. Át akarta ölelni a lányát, de félt, hogy kárt tesz benne. Nagy megerőltetés árán elfojtotta a könnyeit, és hirtelen rájött, hogy talán most látja Catrint utoljára élve. Nagyot nyelt, és figyelmeztette magát: Légy pozitív! Légy erős!

Miközben a lélegeztetőgép ritmikusan berregett, az asszony felmérte, mit láthat Catrin duzzadt, fekete, vörös arcából, és így vigasztalta magát: – Megvannak a fogai, a szemöldöke és szempillái. Ő most is az én kislányom.

Kinyújtotta a karját, és megérintette Catrin bekötözött kezét.

– Cat, itt a mama, eljöttem hozzád – mondta, bár közölték vele, hogy a lánya nem fogja hallani. Ő mégis reménykedett, hogy Catrin érti, amit mond. – Segítünk neked, hogy felépülj – folytatta halkan, pedig nem tudhatta, hogy Catrin hány napig maradhat életben.

Percekkel később aztán a váróban rátört a zokogás.

A legrosszabbra készülve
Másnap este, miután Carl is megérkezett és meglátogatta Catrint, a szülők felkészültek a legrosszabb eshetőségre. Az orvosok ismét azt mondták, nagyon kicsi az esélye annak, hogy a lányuk életben marad. A hotelszobájukban Carl a feleségéhez fordult: – Azt ismételgetik, hogy ne reménykedjünk. Tényleg most látjuk őt utoljára élve?

Egyikük sem szólt semmit, némán megölelték egymást. Végül Carl halkan megszólalt: – Életben kell maradnia.

Carl tudta, hogy Sara miatt nem gyengülhet el, ezért csak akkor törtek fel belőle az érzelmek, amikor a szálloda halljában találkozott Sara fivérével, Roberttel, miután a felesége már elaludt.

Mióta Catrin megszületett, Carl mindig úgy gondolt rá, mint „apuci kicsi lányára”, aki mindig megnevetteti a többieket.

– Ez nem fair – mondta Carl, és a két férfi elsírta magát. Lélekben búcsút vettek Catrintől.

Carl nem tudta elviselni a gondolatot, hogy elveszítheti az ő „hercegnőjét” (miután Catrin hároméves korában megszületett a húga, Mari, Carl „első hercegnőnek” és „második hercegnőnek” szólította lányait).

Időnként előfordult persze pityergés, de Carl tudta, milyen kemény fából faragták Catrint. „Erős egyéniség”, így jellemezték a szülei. Ahogy egyszer Carl mondta: – Soha nem titkolta, hogy szeret szerepelni.

Bár imádta, ha ráirányul a figyelem, mindig kész volt megvédeni visszahúzódóbb húgát vagy bátyját. Az iskolában vagy vásárláskor bemutatta őket a barátainak: a „nővérke” átsegítette a testvéreit az ismerkedés nehézségein.

Nyolcéves korában kezdett tánciskolába járni, szeretett színdarabokban játszani, énekelni. A családi összejöveteleken flamencotáncost utánozva lejtett az asztal körül. Mindig ő vette elő a fényképezőgépet, és rávette a többieket, hogy mosolyogjanak.

– Kitől örökölhette a merészségét? – kérdezgette egymást Carl és Sara. Catrin arról álmodozott, hogy beiratkozik egy londoni színiiskolába. A szülei tanárok voltak, de ő a saját útját akarta járni és kitörni kényelmes környezetéből.

Soha nem lazsált. Alig töltötte be a 16. évét, már pincérnőként dolgozott egy helyi kocsmában. Senki sem tudta lebeszélni arról, hogy emelt szintű matematikára jelentkezzen. – Meg tudom csinálni – hangoztatta. És megcsinálta.

Amikor elmondta Sarának, hogy a középiskola után Franciaországban akar dolgozni, anyja arra kérte, hogy ne menjen olyan messzire. Sara úgy találta, Catrin még nagyon fiatal, ráadásul soha nem volt hosszú időre távol hazulról. De tudta, hogy a lánya már döntött.

Egy az ezerhez
Ian James, az Egyesült Királyság egyik legelismertebb égési specialistája éppen a görögországi Athénban tartott előadást orvosoknak és medikusoknak. A konferencia végeztével a telefonját böngészve vette észre a híradást Catrin balesetéről.

A halk szavú, megfontolt plasztikai sebész felügyelte a liverpooli Whiston Kórház Mersey Körzeti Égési Egységét, az ország egyik legtekintélyesebb szakellátási központját.

A francia orvosoknak nehéz dolguk lehet – gondolta. – Nem hiszem, hogy a lány túlélhetne egy ilyen kiterjedt égési sérülést.

James nem tudhatta, hogy az állásközvetítő társaság, amely Catrin franciaországi munkáját szervezte, már tárgyalt is francia és brit orvosokkal Catrin hazaszállításáról, hogy a lányt az Egyesült Királyságban kezelhessék. A Whistonban épp akadt szabad ágy.

Abban mindenki egyetértett, hogy bár Catrin számára a légi utazás nagyon veszélyes, a legjobb kezekben a Whistonban lehetne.
 

Öt nappal a baleset után a Whiston Kórház kiváló orvosaiból, sebészeiből, aneszteziológusaiból és műtőseiből álló csapat életmentő műtétet hajtott végre Catrinen. Először eltávolították az elhalt bőrfelületet, amely könnyen elfertőződhetett. A súlyosabb égési sérültek általában fertőzésben halnak meg, ezért a tisztítás létkérdés volt.

Levettek egy kis ép darabot a lány fejbőréből, hogy laboratóriumban a későbbi bőrátültetéshez tenyészthessenek bőrsejteket. Ezután a liverpooli nemzeti bőrbankból származó 0,43 mm vastag, holttestekről származó bőrrel fedték be Catrin testének 40 százalékát.

Ez a bőrréteg véd a fertőzéstől, megtartja a test hőmérsékletét, és segít a gyógyulásban. Catrin immunrendszere annyira legyengült, hogy nem vetette ki az idegen bőrt, amelyet idővel a tenyésztett bőr átültetésével lecserélnek.

Catrin túlélte az ötórás operációt, de a sebész nem tűnt bizakodónak. Carl a lány esélyeiről kérdezte, mire James kertelés nélkül válaszolt: – Sajnos csak egy az ezerhez.

A sebész elmondta, hogy munkatársaival mindent megtettek, ami „emberileg lehetséges”, de a lány kilátásai nem jók.

A fertőzésveszély nem múlt el, James csapatának három-négy órán át tartó aprólékos munkával naponta egyszer vagy kétszer kell cserélnie Catrin antiszeptikus kötéseit. A lány belső szervei is súlyos károsodást szenvedtek, ezért bármikor leállhat a veséje vagy a szíve. James a kezelést „harci tevékenységként” írta le – mintha mindennap csatába indulnának Catrin életéért.

Eltelt egy hét. Aztán még egy. Catrin újra meg újra a műtőbe került, ahol folyamatosan beültették a tenyésztett bőrdarabokat. Három héttel később James elismerte, hogy meglepődött.

Közölte a szülőkkel, szinte csodaszámba megy, hogy Catrin túlélési esélye nőtt: most már egy a százhoz.

– Ha letelik a hat hét és a sebek továbbra is gyógyulnak, akkor fordulatról beszélhetünk – mondta a sebész Carlnak.

Azt is elmagyarázta, hogy Catrint még legalább három hónapig kómában kell tartani, amíg bőrátültetéseket és más beavatkozásokat hajtanak végre rajta.

Carl és Sara felváltva álltak a lány ágya mellett védőköpenyt és kesztyűt viselve. Egyik nap, amikor Carl azt figyelte, hogy a szinte hangtalanul oxigént adagoló lélegeztetőgép hatására miként emelkedik és süllyed Catrin mellkasa, hirtelen reménykedni kezdett.

„Apuci kicsi lánya” még mindig élt. Carl gyengéden megfogta Catrin vastagon bekötözött kezét. Bár azt mondták neki, a lány nem hallja őt, ezt suttogta: – Gyerünk, Cat! Meg tudod csinálni.

És ezúttal nem sírta el magát.

Ébredés
Catrint három hónapig tartották mesterséges kómában. Az erős fájdalomcsillapítók hatására egyáltalán nem érzékelte a külvilágot. Intravénásan táplálták, vizeletkatétert meg ideiglenes sztómazacskót kapott.

Nap mint nap meg kellett küzdeni az életéért, de fiatal szervezete egymás után gyűrte le a fertőzéseket és vészelte át az operációkat. Hogy a beültetett bőr ne merevedjen meg, gyógytornászok „edzettek” vele, hajlítgatva, majd pedig kiegyenesítve karját és lábát.

A kómában töltött kilencven nap után James így szólt a szülőkhöz: a lány, aki gyakran mondogatta, hogy „meg tudom csinálni”, a lehetetlennel határos módon túljutott a nehezén. A sebész most már be merte vallani: – Ilyen súlyos égési sérülést még senki nem élt túl.

Eljött az ideje, hogy visszahozzák a lányt a mesterséges kómából.

Carl és Sara hamar rájött, hogy ez nem úgy megy, mint ahogy a filmekben látni. Nem egyszerű ébredésről van szó. Mivel fokozatosan csökkentik a fájdalomcsillapító gyógyszerek adagját, a beteg napokig lebeg az ébrenlét határán. Ahogy Catrin is tette.

„Miért nem mentettél meg?”
„100. nap: Csodálatos nap. Catrin végre megmozdul!” – írta Carl a naplójába, amelyet azóta vezetett, hogy megkezdődött a lány felépülésének második szakasza. Ám James ismét figyelmeztette a szülőket: – Sokat javultak Catrin esélyei, de még nem fújták le a meccset.

Mivel Catrin több mint három hónapig mozdulatlanul feküdt kómában, elsorvadtak az izmai. Több mint harminc kilót fogyott, nagyjából a testsúlya felét leadta. Ahhoz sem maradt elég ereje, hogy tartsa a fejét, és újra kellett tanulnia állni s aztán járni. Több mint egyéves fizikoterápiás kezelés várt rá.

Az égési sérülések súlyosan károsították a szöveteit, idegeit. Most az idegek elkezdtek regenerálódni, de amíg rendbe nem jöttek, Catrint szörnyű fájdalmak gyötörték. Hónapokon keresztül, ha csak hozzáért valaki, üvöltött kínjában.

– Olyan, mintha állandóan tűvel szurkálnának – panaszkodott Sarának. – Mama, nem bírom ki!

A fájdalomcsillapítók némi enyhülést adtak, de minden alkalommal rettegve várta a kötéscserét. Amikor a nővérek eltávolították a kötést, óhatatlanul felsértették a bőrét, s ilyenkor Catrin sikított a fájdalomtól. Egy nap elfogyott a türelme.

– Neee! – kiáltotta, amikor a nővérek megjelentek. – Kérem, ne csinálják! Gyűlölöm magukat!

Amikor aznap Carl meglátogatta, vele is kiabálni kezdett: – Miért nem mentettél meg? Te vagy az apám, meg kellett volna védened!

A férfi tudta, hogy a lány depressziója és dühkitörése a gyógyszerek mellékhatásával meg a fájdalommal magyarázható, de majd megszakadt a szíve, amikor látta, mennyire szenved Catrin.

És akkor még ott volt a külseje.

A csinos 19 éves lányt eltorzította a baleset. Az arca nagy része megégett, egyik füle és több ujjhegye a lángok martaléka lett. Az orvosok leborotválták csodás, hosszú haját, amelyre olyan büszke volt; kórházi tartózkodása alatt hatszor távolították el a fejbőrét tenyésztés céljából.

Hetente háromszor, tíz ember segítségével megfürösztötték egy hatalmas kádban, s az egyik alkalommal Catrin meglátta a testét.

A lány elszörnyedt. A bőre úgy festett, mint egy forradásos sakktábla, csak épp a nyers hús és a vér alkottak rajta rózsaszín és piros négyzeteket. Senki sem fog engem szeretni – gondolta. Később, elalvás előtt ezt mondta Sarának: – Talán jobb lett volna, ha inkább meghalok.

Pedig még nem is látta az arcát és borotvált fejét.

A Catrin ápolását hónapok óta felügyelő, harminc éve nővérként dolgozó Donnas Wilkinson akkor jött rá, hogy ideje volna Catrinnek megnéznie a fejét, amikor meghallotta, mit mond az édesanyjának: – Már alig várom, hogy besamponozzam a hajamat.

Néma csend. Sikoly. Majd könnyek. – Nem! Nem! – kiáltott fel Catrin, amikor a tükörben meglátta lesoványodott, sebekkel borított, kopasz fejét. – Úgy nézek ki, mint egy földönkívüli. Ez nem fair!

Hiába próbálta Wilkinson azzal vigasztalni, hogy majd kinő a haja, és sokkal szebb lesz, a lány nem tudta abbahagyni a sírást.

Miután kihozták a kómából, megkezdődött Catrin lábra állításának hosszú, fájdalmas folyamata. Amikor a gyógytornászok először kiemelték az ágyból és segítettek neki felállni, kiabálni kezdett kínjában. – A lábam! Nem bírom!

Túl erős volt a fájdalom. Még heteket kellett várni arra, hogy egyedül megálljon a lábán, és hónapokat, mire megtehette az első bizonytalan lépéseket.

Catrin szégyellte a külsejét, ezért nem akart látogatókat fogadni. Ám a legjobb barátnője, Emily, akit azóta ismert, hogy nyolcévesen elkezdett tánciskolába járni, nem engedett. Végül Catrin beadta a derekát.

Egy vasárnap délután a nővérek segítettek Catrinnek felkelni az ágyból és leültették egy székre. Bár Donnas elmondta Emilynek, hogy néz ki Catrin, a lány nem tudott lélekben felkészülni barátnője sebekkel teli, megnyomorodott fejének látványára. – Cat – nyögte ki végül, és könnyekben tört ki. – A hajad... Ó, de sajnálom!

A két lány kitörölte a könnyeket a szeméből, majd Emily elmondta, hogy két évre Ausztráliába utazik, amire már Catrin is régóta vágyott. Természetesen ez az álom most lehetetlennek tűnt.

Az egyik ápolónő bevitte Catrin ebédjét, és letette az asztalra. Rövid, kínos hallgatás után Catrin megkérte Emilyt: – Segítenél? Nem tudom megfogni a villát meg a kanalat.

Ekkor Emily ismét összeroskadt, és sírva fakadt.

Kemény tanács
Catrinnek elege lett. Nem bírta tovább az állandó fájdalmat, kétségbeejtő külsejét, annak megalázó tudatát, hogy újra kell tanulnia járni és étkezni. – Nem csinálom – utasította el a legegyszerűbb feladatra szóló buzdítást is. Egy nap, amikor Sara meglátogatta, könnyes szemmel azt mondta: – Soha nem leszek képes járni. Normálisan élni!

Ian James és Donnas Wilkinson láttak már égési sérülteket depresszióba esni, és tudták, mi a teendő. – Erélyesek leszünk vele – mondták a szülőknek. – Lehet, hogy meggyűlöl minket, de el fogjuk viselni.

A kórház személyzete támadásba lendült. Amikor Catrin megtagadta az együttműködést a gyógytornászokkal, James szigorúan rászólt.

– Ha valaha még használni akarja a kezét, meg kell csinálnia a gyakorlatokat. – A sebész tudta, hogy a lány mindig is szeretett táncolni és szerepelni, ezért leült az ágya szélére, és ezt mondta: – Ha még akar táncolni, el kell kezdenie gyakorolni.

Catrin zokogásban tört ki. James azonnal megkérdezte, miért sír: – Mert ön azt mondta – felelte a lány –, hogy soha többé nem fogok tudni táncolni.

– Nem azt mondtam, hanem hogy nem fog táncolni, ha nem gyakorol.

Úgy tűnt, a módszer beválik. Catrin végigküszködte a fájdalmas gyakorlatokat, miközben arra gondolt: Most megmutatom nekik! Elkezdett küzdeni magáért.

Megkért egy nővért, hogy segítsen szelfit készíteni magáról, és merészen kiposztolta az Instagramra. Szörnyű a külsőm, tudom, de azért is megmutatom a világnak – gondolta.

A képen látszott borotvált, hegekkel teli feje, az orrába vezetett etetőszonda és széles mosolya. A képaláírás így szólt: – Alakul...

A tartós hegesedés elkerülése érdekében Catrinnek a nap 23 órájában kompressziós ruhát és méretre öntött műanyag maszkot kellett viselnie. Amikor Catrin lázadozni kezdett ez ellen, a szülei megkérték Heather Simpsont, aki egy épülettűzben a teste 75 százalékán szenvedett égési sérüléseket, hogy látogassa meg Catrint.

Amikor a 31 éves nő felkereste a kórteremben, Catrin azonnal kérdésekkel kezdte ostromolni. – Mindig fájni fog? (Kibírható.) Egyedül él? (Házasságban.) Van munkája? (Elvégezte az egyetemet, és egy kormányhivatalban dolgozik.)

Simpson válaszolt az összes kérdésre, majd kemény tanácsot adott Catrinnek: – Játszhatod az áldozatot, de egy idő után az emberek ráunnak. Tőled függ, mi lesz veled.

Catrin megkérdezte, hogy Simpsonnak eltűntek-e a hegei, és bevallotta, hogy utálja a kompressziós öltözéket.

– Én is utáltam – felelte Simpson, és megmutatta a jobb karját, amely szépen begyógyult. Ezután a bal karját mutatta meg, amelyet hegek csúfítottak el. – Szerinted melyik karomon hordtam kompressziós kesztyűt? – kérdezte. – Tőled függ.

Catrinnek épp ilyen biztatásra volt szüksége. Ezután fáradhatatlanul végezte a gyakorlatokat a gyógytornászokkal. – Túlélő akarok lenni, nem áldozat – mondta.

Újból az a lány volt, aki mindig azt hangoztatta: meg tudom csinálni!

2013. december 7-én, közel nyolc hónappal a kórházba érkezése után, hazaengedték.

„Babaléptek” – Catrin és a gyógytornászok így jellemezték a lány otthoni felépülését. Bár még nem tudott egyedül enni, tisztálkodni vagy járni, abban a reményben végezte a gyakorlatokat, hogy egy nap visszakapja a függetlenségét.

Három hónappal később kontrollvizsgálatra ment a Whiston Kórházba. Miután Ian James ellenőrizte Catrin kötéseit, így szólt a vizsgálóágyon ülő lányhoz: – Jöjjön ide, Catrin.

– Nem tudok – felelte erre a lány. – Egyedül nem tudok.

– Próbálja meg – biztatta az orvos. – Elkapom, ha elesik.

Catrin nem akart csalódást okozni a sebésznek. Meg kell próbálnod – mondta magában. Felkelt, és tett egy óvatos lépést. Majd még egyet. Fájt, de kibírta. Három-négy lépés után James karjába omlott.
 

Catrin elkezdett gyalogolni, aztán – hónapok kemény munkája után – futópadon, majd a szabad ég alatt futni. Ekkorra újra tudta használni a kezét, és gyógyszerekkel kordában tartotta a fájdalmait. Visszanőtt a haja, és egy idő után már nem kellett maszkot vagy feszes pressziós öltözéket viselnie.

Az arcán látszott ugyan néhány heg, de nem nyújtott olyan szörnyű látványt. Amikor emberek közé merészkedett, voltak, akik megbámulták, de a többség kedvesen, előzékenyen fogadta.

Sokan találkoztak a történetével a brit médiában, és gyakran odamentek hozzá, hogy elmondják, erőt merítettek a példájából.

A gyerekek azonban másként viselkedtek. Többen megijedtek tőle. Mások megbámulták. A bátrabbak megkérdezték: – Mi történt a kezeddel? Miért ilyen az arcod? – Catrin letérdelt hozzájuk, a szemükbe nézett, és egyszerűen ezt mondta: – Csúnya balesetet szenvedtem. – Rendszerint ennyi elég is volt.

Egy négyéves kislánnyal azonban nem boldogult. A Delta Táncakadémia vezetője megkereste Catrint, aki abban az iskolában kezdett táncolni, hogy nincs-e kedve segíteni egy csoport négy-öt éves gyereknek felkészülni egy bemutatóra. Catrin örömmel élt a lehetőséggel.

Előbb-utóbb szinte az összes gyerek elfogadta őt, amikor segített a csoportnak betanulni a dalokat, de egy négyéves kislány érezhetően idegenkedett tőle. Catrin jól ismerte ezt a reakciót, és tudta, hogy nem szabad erőszakoskodnia.

Egy nap, amikor Catrin megkezdte a próbát, a kislány odament hozzá. – A szüleim elmondták, mi történt veled – mondta. – Megégtél.

Catrin letérdelt, és úgy hallgatta. A négyéves gyerek megfogta Catrin eltorzult bal kezét. – Nincs baj. Azért én szeretlek.

Újra lejtőn
Sara és Carl nem akart hinni a fülének. Catrin még egy éve sem volt otthon, amikor ezzel állt elő: – Megint síelni akarok! – A lány vissza akart menni a francia Alpokba. Képes lesz boldogulni a balesete helyszínén? A szülők persze ismerték a lányukat, és nem kételkedtek benne.

Catrin edzeni kezdett egy mozgássérült síelőket oktató jótékonysági egyesületnél, és nemsokára a számára átalakított felszereléssel (ahogy ő mondta, a „síelőkeretemmel”) csúszott le egy walesi domboldalon lévő műanyag sípályán.

2014. december 23-án családjával és barátaival Val Thorensbe utazott, Európa legmagasabban fekvő sícentrumába. A Pugh család több mint tíz évig járt ide, a gyerekek itt tanultak meg síelni.

De a mostani látogatás más volt. Tévés stáb tartott velük, hogy megörökítse, amit a médiában így neveztek: „Catrin csodálatos visszatérése a sípályára.”

A valószerűtlenül kék ég alatt Catrinre segítették a felszerelést. A lány ellenőrizte a szemüvegét, a sisakját. A televízió riporterének bevallotta: – Rettenetesen izgulok.

A kamerák vették, ahogy lassan, de magabiztosan csúszni kezd lefelé az egyik szelídebb lejtőn. Aztán, ahogy fokozatosan gyorsulni kezdett, rendkívüli dolog történt.

A bátyja, a nővére és a barátai gyémánt alakzatban körbevették, hogy védjék, míg a lejtőn síel.

Catrin el volt bűvölve. Szabad vagyok – gondolta, amikor újra megérezte, hogy a szél simogatja a bőrét és a lába alkalmazkodik a havas talajhoz. Nem úgy száguldott le, mint korábban, de ez akkor is győzelemnek számított.

Mielőtt leért a lejtő aljához, észrevette az apját, aki kitárt karral várta. Carl arcán könnyek csorogtak.

– Első hercegnő! – kiáltotta.

Apuci kicsi lánya hihetetlen akadályokon jutott keresztül. Carl átölelte a lányát, és ezt suttogta: – Visszatértél, Cat. Megcsináltad!
 

Tavaly novemberben a brit felsőház egyik elegánsan feldíszített rendezvénytermében Catrin arra készült, hogy elmondja beszédét az egészségügyi szervezetek, jótékonysági egyesületek, vállalati adományozók képviselőiből és égési sérültekből álló közönség előtt. Egy brit jótékonysági szervezet, a Katie Piper Alapítvány kérte fel őt, hogy mesélje el a történetét.

Az elmúlt esztendőben már többször beszélt diákoknak és másoknak arról, hogyan épült fel a sérüléseiből, győzte le a nehézségeket, fogadta meg a „cselekedj, ne keseregj!” jelszavát, és hogy mennyire fontos volt kedvező képet kialakítania magában a testéről, akármilyen heges maradt is. Minél több beszédet tartott, annál erősebb lett benne a meggyőződés: az a hivatása, hogy történetével reményt nyújtson másoknak.

Miközben bemutatták, kinézett a Temzére, majd a közönség felé fordult. Hihetetlennek tűnt, hogy eljutott idáig, és arra gondolt, miért is beszél profik előtt, akik sokkal többet tudnak, mint ő. De aztán, ahogy elkezdett beszélni, megnyugodott, és elszálltak a kételyei. Újra színpadon állt. Nem táncolt vagy énekelt, de abban bízott, hogy a történetével másoknak segít. Catrin visszatért.