Charlie nem tudott repülni

Szárnyát szegték, ám a lelke így is szabad maradt

Kapcsolódó cikkek

Első alkalommal Hongkongban, a Cat Streeten találkoztam Charlie-val. A régiségkereskedéseket jártam, amikor éktelen rikácsolásra lettem figyelmes, s odafordulva azt láttam, hogy rosszarcú, gonosz tekintetû ópiumkereskedő guggol a járdaszegélyen egy hiányos tollazatú, csapzott, fehér kakadu mellett.

A póznához kikötött madarat gyerekek vették körül, és botokkal piszkálták. A gyerekek harsányan nevettek, amikor a félig eszét vesztett madár horgas csőrét felszegve elugrált előlük, sáfrányszínű bóbitáját rázta, és kínaiul átkozódott. Egészen elképedtem. Micsoda harcos kis teremtés!

Szerettem volna megszabadítani, ám a gondolatát se bírtam elviselni, hogy kalickába dugjak egy madarat. Már-már továbbindultam, amikor kakadu esengve rám nézett, majd felkiáltott: – Oké, oké, oké.

Megdermedtem. Honnét tudja, hogy angol az anyanyelvem? Némi alkudozás után megvettem – s életem ezzel gyökeres fordulatot vett, új dimenziót nyert.

Odahaza levettem lábáról a béklyót. Hálás volt, és akár egy kutya, nyomomba szegődött a lakásban. Repülni nem tudott, mert az ópiumkereskedő lenyírta a szárnyait, csak kacsázott, és csőrével, karmaival kapaszkodott fel cserépbe ültetett fáinkra.

Charlie új családja
A vadonban a kakadufiókák szüleiktől és a raj többi tagjától lesik el a létért való küzdelem csínját-bínját. Megtanulják a vészjelzéseket és a társadalmi érintkezés módjait. A rabságban Charlie azt a rajt kezdte utánozni, amelybe belekerült – a családomat.

Mivel remek felfogóképességgel és kitűnő memóriával rendelkezett, hamarosan nevünkön szólított mindannyiunkat. Ha egyedül hagytuk egy helyiségben, felkiáltott, ezért nyugtatásképpen visszakiáltottunk, csakúgy mint a kakaduraj tagjai teszik.

Mindennap tanult valamit. Első mondata ez volt: „Helló Charlie”, majd ezt követte a minden közelben tartózkodónak odavetett „Helló”, majd a „Csukd be az ajtót!”, ami hamarosan átment a „ Eredj, Robin (négyes számú lánygyermekem), és csukd be az ajtót!” felszólításba.

Kedvenc kérdése lett a „Miért?” Amikor a gyerekeimmel beszélgettem, hozzájuk hasonlóan ő is gyakran közbevetette: „Miért?” Az agyamra ment. Végül rárivalltam: „Mert az anyád vagyok!” Ez lett a következő mondata.

Hamarosan szemmel látható volt rajta a szeretet és gondoskodás eredménye. Charlie tollai visszanőttek – sűrűn, csillogón. Pimasz önbizalom szikrázott a szemében, és háziállataink vezéregyéniségének tette meg magát. Legnagyobb meglepetésemre négy macskánk visszafogta gyilkos ösztönét még akkor is, amikor Charlie elcsente az ételüket.

Szentül hittük, hogy soha az életben nem fog többé repülni. Ám egy szép napon, miután csak figyelte a balkonról az odalenn játszó gyerekeket, hirtelen elrugaszkodott, és nyolcemeletnyi siklórepülés után tökéletes landolást hajtott végre egyes számú lánygyermekem, Susan vállán.

A meglepett gyerekek megéljenezték. – Szuper, Charlie! – Azzal egy hosszú bot végére ültetve diadalmenetben körbehordozták. Rettenetesen élvezte. Attól fogva, valahányszor hasonlóképpen landolt, felkiáltott: „Szuper, Charlie!”

„Tényleg?”
Amikor férjem, Top új beosztása miatt áttelepültünk a New York állambeli Scarsdale-be, Charlie nyomban hatalmas hírnévre tett szert. Mindenkit így üdvözölt: „Helló! Mizujs?”

A konyhában aludt, ahol az éjjeliőr szerepét töltötte be, de ideje java részét egy öreg almafán töltötte a kertben. Kétszobás lakosztályt alakított ki magának két bejárattal és számtalan kémlelőnyílással. Segítség nélkül sem felrepülni, sem leszállni nem tudott, de reggelente csőre és karmai segítségével fölkapaszkodott, majd fáról fára siklott. Esténként addig kiáltozta, hogy „Audrey!” vagy „Top!”, amíg valamelyikünk be nem vitte a házba.

Charlie velünk angolul, uruguayi házvezetőnőnkkel spanyolul érintkezett. A macskáknak nyávogott, a három kutyának ugatott vagy füttyentett. Azok engedelmesen megjelentek, amikor szólította őket, s megvédték a kertünkbe betévedő idegen állatoktól.

A család többi tagjával ellentétben Charlie figyelmesen végighallgatta az embert. És mi mindannyian megbíztunk benne. Fejét magasba tartva megjegyezte: „Nahát! Tényleg?” vagy „Sí, sí, amigo.” Szentül hittük, hogy érti minden szavunkat. Emellett titoktartónak bizonyult, így őszintén kiönthettük neki a szívünket. Családtagjaim eme szokását lelkesen bátorítottam, mivel sokkal olcsóbb volt a pszichoanalitikusnál.

Következésképp lassan úgy kezeltük Charlie-t, mint a család tekintélyes és befolyásos tagját – és ő is így tekintett magára. Minden partin megjelent, és természetesen a figyelem középpontjába került. Barátaink elsősorban neki mesélték a vicceket, mert hálás publikumként ő nevetett a leghangosabban. Kiette Top martinispoharából a ginízű olajbogyót, aztán Top térdére telepedett, és magában motyogott. Észbe se kaptam, máris elrepült 25 esztendő.

A csata
Egy kellemes vasárnap délután ötös számú lánygyermekünk, Joanna 22. születésnapját megünneplendő, nyárson sütést készítettünk elő. Charlie egy magas fa legfelső ágán tollászkodott, mintegy húsz varjúhaverja társaságában, akik az udvartartását képezték. Az évek során összebarátkoztak, Charlie folyékonyan beszélt varjúul, és megosztotta velük az almafa termését.

Alattvalói társaságában Charlie elemében érezte magát. Fél lábbal kapaszkodva percenként fejre állt, s szárnyaival csapkodva rikoltotta: – Szuper, Charlie!

Aztán a nyugalmat hirtelen sikongása szakította félbe. Amint felnéztünk, éppen két hatalmas sólyom csapott le az égből, egyenesen Charlie-ra. Az egyik megragadta karmaival, és nyomban elszállt vele.

A varjúhad úgy vetette magát a támadó sólymok után, ahogy a vadászgépek vesznek üldözőbe egy bombázót, s közben károgva jelzéseket adtak le a többi varjúnak, mintegy csatlakozásra szólítva fel őket. Hamarosan lebegő fekete felhőt képeztek a sólymok fölött, megakadályozva, hogy a ragadozómadarak följebb szálljanak.

Az elvetemült rablók eltűntek a kert fölül, és a forgalmas utca felé vették az irányt. Joanna, Top és én alattuk rohantunk, kiabáltunk, botokkal hadonásztunk, miközben a varjak fölöttük köröztek, és zuhanórepüléseket hajtottak végre. A látványtól megbabonázott autósok fékcsikorogva álltak meg.

Végre a varjak leszállásra kényszerítették a sólymot egy fán. Elképedten figyeltük, hogyan nyer egérutat Charlie, miközben szárnyas szövetségesei sakkban tartják az ellenséget.

Egy percig valóban szuper volt Charlie. Ám ekkor a második sólyom csapott le rá, és ragadta magával. Még egy utolsó sikoltást hallottunk, és kész.

Joanna azonban nem adta fel. Elhúzott mellettünk, hosszú haján izzadság- és könnycseppek csillogtak. S miközben az ég felé kiabált, különös dolog történt. A sólyom feladta. Alászállt, és Joanna lába elé pottyantotta Charlie-t.

Joanna letérdelt, hogy fölemelje – remélte, kívánta, akarta, hogy csoda történjen. Ám nem történt. Charlie a nyakát szegte, elszállt belőle a lélek. Joanna az élettelen madártestet a karjába emelte.

Drága Charlie! Hősként halt meg. A hősi küzdelem során végre magasba emelkedhetett – miként az a hozzá hasonló szabad szellemhez illő.

Az aznap esti születésnapi ünnepség temetéssé alakult át, megadtuk a végtisztességet családunk egyik tagjának. Eltettük emlékbe néhány sáfrányszínű tollát, aztán eltemettük a kertben.

Charlie-nak minden adottsága megvolt, hogy legendává váljon, s a mi családunkban azzá is lett. Egyikünk se feledi a kalandokat, amelyekben az elmúlt 25 esztendő során Charlie-val, a kakaduval osztoztunk.

Vote it up
6
Tetszett?Szavazzon rá!