Charlotte Gainsbourg

Interjú a Franciaországban nemzeti kincsként számon tartott színész-zenésszel

Kapcsolódó cikkek

 

She is the daughter of the French pop pioneer Serge Gainsbourg and his British muse Jane Birkin. She shoots sophisticated cinematic art (Melancholia, 21 Grams), plays quirky indie-pop (Stage Whisper) and gave birth to her third baby a few months ago. On top of this she is regarded as a French icon and national treasure. Welcome to the world of Charlotte Gainsbourg, who needed a long time just to learn to be herself. We met the multi-talented 40-year-old in Paris. 

Reader’s Digest: Charlotte, now that you’ve entered your 40s, how do you deal with it?
Charlotte Gainsbourg: Having a baby just a week before I turned 40 was very helpful. (laughs) I didn’t think about age – I just didn’t care. Throughout my 30s I was thinking: “My God, the 40s are coming.” It was like a real weight on my shoulders. Now that I’m there, I’m thinking about the 50s, but having fun.

RD: You‘ve been in a happy relationship for 20 years – how come you have never tied the knot?
Gainsbourg: I’m superstitious about marriage. Maybe because I don’t have a model of people having been married and still being together. It’s just the way Yvan {Attal}and I live. And we have a good life.

RD: What’s it like being the mother of a 14-year-old teenager, with the hormones kicking in?
Gainsbourg: I was a bit scared of this. The change is so enormous, and it happens so quickly. But at the same time, it’s such fun, because he’s fun.

RD: Do you see yourself in what he‘s going through?
Gainsbourg: He’s a boy, so I haven’t seen the same hormone change. I’m discovering everything.

RD: Would you allow your children to go into a career in show business?
Gainsbourg: I hope so! Because I realize how much freedom I was given when I was so young. My parents really trusted the people I was working with – and me. It was a different time then. My father made me do “Lemon Incest” with him. Although {the song} was a real provocation, he was wonderful and I felt very protected at the same time. Nowadays, I’d be scared for my children. People are much angrier today.

RD: “Lemon Incest” came out in 1984. Would the song be as shocking if it was released today?
Gainsbourg: I think it would be even more shocking. People have no sense of humor regarding that matter. And I do understand. But my father was very specific with the lyrics. He was not making fun of incest. But of course he was having fun with the words. It’s a play on words, he couldn’t help using those.

RD: 2011 marked the 20th anniversary of his death. Is it true that you left France for the celebrations?
Gainsbourg: Not on purpose, but when I was asked if I would film a video in Los Angeles I jumped at the opportunity. I mean, I can’t celebrate my father‘s death. But I’m very happy that people do – it’s good that he’s remembered. 

RD: What are you going to do about his house in the Rue de Verneuil? Rumor has it you tried to turn it into a museum and the city of Paris turned you down.
Gainsbourg: No, no, no. I had been trying for maybe 18 years before it finally started to happen. Jean Nouvel, who is a wonderful architect, was interested. Everything was going quite well. But then I backed off, I realized that I didn’t want it to happen. At the time they were making a movie about my father. There was an exhibition about him. And I felt that I wanted some privacy, something that would still be intimate. I’m not able to visit his grave, because there are always people there. His house is the only place where I can do that, it’s like a grave – a big grave. (laughs) And I keep it the way it was. It’s a strange thing. Sometimes I wish a bomb would blow it up, just to help me move on.

A francia pop úttörőjének, Serge Gainsbourg-nak és brit múzsájának, Jane Birkinnek a lánya bonyolult művészfilmeket forgat (Melankólia, 21 gramm), bizarr indie-pop zenét játszik (Stage Whisper), és néhány hónapja adott életet a harmadik gyermekének. Mindezek tetejébe francia ikonként és nemzeti kincsként tartják számon. Üdvözöljük Charlotte Gainsbourg világában, aki nagy sokára találta csak meg önmagát. A negyvenéves sokoldalú tehetséggel Párizsban találkoztunk. 

Reader’s Digest: Charlotte, hogyan éli meg, hogy immár elhagyta a negyedik X-et?
Charlotte Gainsbourg: Nagyon sokat segített, hogy épp egy héttel a negyvenedik születésnapom előtt szültem egy gyereket. [nevet] Nem gondoltam a koromra – egyszerűen nem törődtem vele. Pedig a harmincas éveimben állandóan az járt a fejemben: „Istenem, mindjárt negyven leszek!” Valóságos teherként nehezedett rám. Most meg, hogy benne vagyok, az ötvenre gondolok, de közben jól érzem magam.

RD: Húsz éve boldog párkapcsolatban él – hogyhogy nem tették hivatalossá?
CG: Babonás vagyok a házassággal kapcsolatban. Talán mert nem nagyon ismerek olyan embereket, akik összeházasodtak, és még mindig együtt vannak. Yvan [Attal] meg én jól megvagyunk egymással így.

RD: Milyen érzés egy tizennégy éves kamasz anyjának lenni, akinél a hormonok éppen most indulnak be?
CG: Kicsit féltem ettől. Olyan hatalmas változás, és olyan gyorsan zajlik le. De ugyanakkor olyan jó móka. Mert olyan jó fej.

RD: Átérzi, hogy min megy keresztül?
CG: Mivel én soha nem voltam fiú, nem éltem át ilyen hormonális változást. Most fedezem fel az egészet.

RD: Megengedné a gyerekeinek, hogy a show-bizniszben csináljanak karriert?
CG: Remélem, igen! Mert csak most értem meg, hogy milyen nagy szabadságot kaptam, amikor ugyanilyen fiatal voltam. A szüleim tökéletesen megbíztak azokban az emberekben, akikkel együtt dolgoztam – és bennem is. Akkoriban teljesen más idők jártak. Apám megcsináltatta velem a Lemon Incest (Citrom-vérfertőzés) című számot [és videót]. Bár a dal provokációszámba ment, ő csodálatos volt, és én biztonságban éreztem magam. Ma viszont félteném a gyerekeimet. Manapság az emberek sokkal dühösebbek.

RD: A Lemon Incestet 1984-ben mutatták be. Véleménye szerint ma is ugyanakkora botrányt kavarna?
CG: Szerintem még nagyobbat. Az embereknek nincs humorérzékük ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Amit megértek. De apámnál minden szó pontosan a helyén volt. Nem a vérfertőzésből csinált viccet, hanem a szavakkal játszott. Nem tudott nekik ellenállni.

RD: 2011-ben volt édesapja halálának huszadik évfordulója. Igaz, hogy ön elutazott Franciaországból az ünnepség idején?
CG: Nem szándékosan, de amikor felkértek, hogy forgassak egy klipet Los Angelesben, kapva kaptam az alkalmon. Úgy értem, nem tudom megünnepelni az apám halálát. Annak viszont nagyon örülök, hogy mások megteszik – jó, hogy emlékeznek rá.

RD: Mik a tervei apja Rue de Verneuil-ön lévő házával? Az a szóbeszéd járta, hogy ön múzeummá szerette volna átalakítani, de Párizs városa megakadályozta ebben.
CG: Nem, nem, nem! Már vagy tizennyolc éve próbálkoztam ezzel, amikor végül beindultak a dolgok. Az ötlet felkeltette Jean Nouvel érdeklődését, aki csodálatos építész. Egész jól ment minden. De aztán én meggondoltam magam, rájöttem, hogy nem szeretném, ha ez megtörténne. Akkoriban készült egy film apámról. Egy kiállítást is rendeztek róla. Én meg úgy éreztem, hogy szeretnék valamit megtartani magamnak, ami csak az enyém. Még a sírjához se tudok kimenni, mert mindig vannak ott emberek. A háza az egyetlen hely, ahol ezt megtehetem, olyan, mint egy sír – egy nagy sír. [nevet] Olyannak akarom megőrizni, amilyen volt. Fura dolog. Néha azt kívánom, bárcsak felrobbanna egy bombától, az segítene továbblépni.

Vote it up
304
Tetszett?Szavazzon rá!