Chicagóból, sok szeretettel

Feledhetetlen leckét kaptam ügyfeleimtől

Kilencévesen némi keresetre volt szükségem. Megkérdeztem tehát Miceli urat, aki a környékünkön, Chicagóban a Herald-American terjesztője volt, nem hordhatnék-e ki újságot az iskola után. Ha van biciklim, felelte, akkor ad nekem egy kézbesítőjáratot.

Apámnak akkoriban négy állása is volt. Napközben neonreklámokat készített egy bádogosműhelyben, este nyolcig virágokat szállított, majd éjfélig taxizott, a hétvégeken pedig biztosításokkal ügynökölt. Vásárolt nekem egy használt bringát, de rögtön ezután tüdőgyulladással kórházba került, így a kerekezésre már nem tudott megtanítani. Másfelől Miceli úr nem szólított fel arra, hogy mutassam be kerékpározási tudományomat. Ő csupán a biciklit akarta látni. Így hát eltoltam a bringát a garázsába, megmutattam neki, és megkaptam a munkát.

Kezdetben a kormányra akasztottam az összetekert lapokkal teli kézbesítőzsákot, és a járdán toltam a biciklit. Ez azonban meglehetősen fáradságosnak bizonyult. Néhány nap után otthon hagytam a biciklit, s kölcsönvettem anya kétkerekű bevásárlókocsiját.

Fortélyos dolog ám a biciklis újságkihordás! Az ember csak egyszer hajíthatja el az összetekert lapot, s régen rossz, ha elhibázza a verandát vagy a tornácot. Én azonban anya kocsiját kint hagytam a járdán, és szépen a rendeltetési helyére vittem minden egyes lapot. Ha egy-egy emeleti erkélynél elvétettem az első dobást, felkaptam az újságot, majd újra elhajítottam. A vaskos és nehéz vasárnapi lapokat egyenként vittem föl a lépcsőn. Esős időben újságjaimat a szélfogó ajtaja mögé vagy a bérházak előcsarnokába tettem. Ilyenkor, vagy ha havazott, apa régi esőkabátjával leterítettem a kiskocsit, nehogy elázzanak a lapok.

Bevásárlókocsival tovább tartott a kézbesítés, mint ha biciklin mentem volna, én mégsem bántam a dolgot. Hamarosan megismertem minden környékbelit – olasz, német és lengyel származású munkásokat, csupa kedves embert. Ha pedig valami érdekeset láttam útközben – egy kutyát a kölykeivel vagy a nedves aszfalton szétterülő olaj szivárványszíneit –, akkor megállhattam, és elnézegettem egy ideig.

Miután apa kijött a kórházból, újra munkába állt a műhelyben. Mellékállásait viszont fel kellett adnia, mert még nem nyerte vissza az erejét. Minden centre szükségünk volt, hogy kifizethessük a számlákat, ezért eladtuk a biciklimet. Továbbra sem tanultam meg kerekezni, így nem is ellenkeztem.

Miceli úr bizonyára tudta, hogy nem használok kerékpárt, mégsem volt egyetlen rossz szava sem. Tulajdonképpen alig szólt hozzánk, kifutófiúkhoz – hacsak azért nem, hogy leteremtsen bennünket, amikor kimaradt valamelyik előfizető vagy otthagytunk a pocsolyában egy-egy lapot.

Nyolc hónap alatt 36-ról 59-re növeltem az előfizetőim számát. Többnyire saját ügyfeleim küldtek át a szomszédjukhoz, aki közölte velem, hogy megrendeli a lapot. Mások az utcán állítottak meg, és kértek, hogy vegyem fel a listára őket is.

Hétfőtől szombatig egy centet kaptam példányonként, a vasárnapi újságokért pedig egy ötöst. Csütörtök este szedtem be a pénzt, s miután legtöbb előfizetőm rátett még öt-tíz centet, hamarosan csaknem annyi lett a borravalóm, mint a Miceli úrtól kapott fizetés. Szükség is volt rá, hisz apa még mindig nem tudott annyit dolgozni, mint valaha, így haza kellett adnom anyának a keresményem nagy részét.

Az 1951 karácsonya előtti csütörtökön történt, hogy becsöngettem első ügyfelemhez. Noha odabent égett a villany, nem nyitottak ajtót. Arrébb álltam tehát egy házzal. Itt sem voltak otthon. Ugyanígy jártam, sorra egymás után, a következő családok házánál. Nemsokára már végigcsöngettem és -kopogtattam az összes előfizetőm ajtaján, de úgy tűnt, egyikük sincs odahaza.

Rettentően kétségbeestem: mindig pénteken kellett befizetnem az újságokat. Noha már küszöbön állt a karácsony, azt mégsem gondoltam volna, hogy mindenki elmegy hazulról vásárolni.

Nagyon megörültem hát, amikor Gordonék házához felballagva hangok és zeneszó ütötték meg a fülemet. Becsöngettem. Rögvest felpattant az ajtó, és Gordon úr valósággal berántott a házba.

A nappaliban ott szorongott jószerével mind az 59 előfizetőm! Vadonatúj bicikli állt a szoba közepén. Piroslott, akár egy érett alma, még dinamós lámpa és csöngő is volt rajta. Tarka borítékokkal dugig tömött vászonzsák csüngött a kormányán.

– Ez itt a tiéd – jelentette ki Gordon úr. – Közösen adtuk össze.

A borítékokban karácsonyi üdvözlőlapok rejlettek a heti előfizetési díjak mellett. Többségükben még bőkezű borravaló is lapult. Elnémultam a meglepetéstől. Egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Végül az egyik asszony csendet kért, és gyöngéden a szoba közepére terelt. – Te vagy a legjobb újságkihordó fiunk mind közül – mondta. – Egyetlen nap sem veszett el vagy késett az újság, és nem is ázott el sohasem. Mindannyian láttunk téged a kis bevásárlókocsival, az esőben-hóban odakinn. Ezért úgy gondoltuk, hogy megérdemelsz egy biciklit.

Nem tudtam egyebet szólni, csak annyit: – Köszönöm. – S ezt újra meg újra elismételgettem.

Több mint 100 dollárnyi borravalót számláltam össze, miután hazaértem. Váratlan szerencsém a család hősévé tett, és bearanyozta a családi ünnepet.

Kuncsaftjaim bizonyára felhívták Miceli urat, mert másnap, amikor elmentem hozzá a garázsba, hogy átvegyem a friss újságokat, ő már ott várt rám odakint. – Hozd el holnap tízre a biciklidet, majd én megtanítalak kerekezni – mondta, s úgy is történt.

Mihelyt megbarátkoztam kissé a kerékpárral, Miceli úr megkért, hogy vegyek át egy újabb, 42 lapos járatot. Új biciklimmel hamarabb kihordtam mindkét körzet lapjait, mint régen a bevásárlókocsival az eredetit.

Amikor azonban eleredt az eső, mindig leszálltam a nyeregből, hogy száraz helyükre juttassam az újságokat. Ha pedig egy-egy magas tornácnál elvétettem a célt, kihajtottam a gépem támasztékát, s megismételtem a dobást.

A középiskola után beléptem a hadseregbe, és Ted öcsémnek ajándékoztam a biciklit. Hogy később mi lett vele, arra már nem emlékszem. Előfizetőimtől azonban másik ajándékot is kaptam – azt a feledhetetlen tanulságot, hogy az ember a legalantasabb munkára is büszke lehet. Ezt a karácsonyi ajándékomat annyiszor próbálom felhasználni, ahányszor csak eszembe jutnak, akiktől kaptam: kedves chicagói ügyfeleim.

Vote it up
17
Tetszett?Szavazzon rá!