Cicák megmentése

Egy éjszakai séta teljesen felforgatta az otthonunkat, és sok újat tanulhattunk emberekről éppúgy, mint macskákról

Kapcsolódó cikkek

Jóval elmúlt már éjjel egy óra. Varsó Zoliborz negyede mélyen aludt. Amerikai staffordshire terrieremmel, Pizóval a Mickiewicz utcán sétáltunk, ahol a csendet csak a szemetesautó zúgása törte meg, miközben egymás után ürítették ki a házak előtt sorakozó kukákat.

Az egyik kuka mellett elhaladva vinnyogás ütötte meg a fülünket. Talán egy csecsemő? Vagy cicák? Megtorpantam, és így tett Pizo is, majd szimatolni kezdett. Az egyik kukából ürítés közben két nyivákoló kiscica pottyant a földre, aztán egy műanyag zacskó, benne egy rongy és még három vörös szőrű kismacska. Döbbenten álltunk. – Mi legyen velük? – kérdezte az egyik kukásember rémült arccal.

– A szemét közé nem tehetjük őket – felelte idegesen a másik.

Kérdőn néztek rám, akárcsak a kutyám. Mit tegyek? A cicáknak még a szemük sem nyílt ki, talán háromnaposak lehettek. Nem sok esélyük volt az életben maradásra. – Maga mit gondol? – kérdezte az egyik szinte rám bízva a cicák sorsát.

– Sejtelmem sincs – feleltem, bár éreztem, hogy mégiscsak nekem kell majd megoldást találnom.

– Szedjék össze és adják ide nekem őket – kértem azután.

Magamban még egyszer átgondoltam, hogyan menthetném meg őket. Rendőrség? Állatorvos? Menhely? Fogtam a mobiltelefonomat, és felhívtam a feleségemet. – Eli?... Öt cica... vakok... nem tudom, mit tegyek... Van valami ötleted?... Készíts elő egy dobozt vagy macskaszállítót, mindjárt otthon leszek!

A cicákat a szállítóban elvittem az éjjel is nyitva tartó állatkórházba. – Mi itt legfeljebb elaltatni tudjuk a cicákat – közölték.

– No és ha menhelyre vinném őket? – kérdeztem, remélve, hogy ott talán lenne némi esélyük a túlélésre.

– Ott is elaltatnák őket. Tudja, hogy mennyi munka felnevelni egy ilyen almot?

Fogalmam sem volt róla. Igaz, felneveltem már néhány kiscicát, de mindig csak egyesével, öttel egyszerre soha nem próbálkoztam. Lassanként ráébredtem a nyilvánvalóra: ha azt akarom, hogy életben maradjanak, szoptatós dajkát kell találnom nekik.

NagytigrisMindig is cicadajkának tartottam magam. Hazavittem hát őket. Eli persze jó előre tudta, mi lesz a dolog vége: nem feküdt le, ébren várt. Szó nélkül segített bevinni a cicákat a fürdőszobába, ahol egyenként a csap alá tartottuk őket. Fél óra múlva mind tiszták és szárazak voltak. Utána orvosi fecskendővel megetettük őket a tejjel, amelyet előrelátóan már az állatkórházban megvettem.

Később leültem a számítógépemhez, és drámai hangvételű levélben kértem segítséget a cicák gondozásához. A levélhez fényképet csatoltam az öt alvó apróságról, és e-mailben küldtem el mindenkinek, aki szerepelt a címlistámon.

Odakint épp felkelt a nap.

Amióta csak az eszemet tudom, mindig volt macskánk. A legjobb években egy pár élt velünk – a bokrok közt találtunk egy nagyjából tíznapos kis nőstényt. A barátaink azt mondták, kizárt dolog, hogy fel tudunk nevelni egy ilyen apróságot. Mégis sikerült. A macskáink boldog párként éltek, és e kapcsolatnak időnként apró gyümölcsei is lettek. A kicsik barátainknál és hirdetések útján találtak otthont. Mindig el tudtuk ajándékozni őket, ezért valahányszor valaki el akarta altatni a kiscicáit, mindig az újságokban való hirdetést javasoltam, vagy akár magamhoz is vettem az apróságokat, amíg otthont sikerült találni nekik.
 

Már az első héten kiderült, hogy mindaz, amit a magunkra vállalt feladatról képzeltünk, igencsak távol áll a valóságtól. A cicák bűbájosak voltak, de a háromóránkénti, éjjel-nappal végzendő etetés, mosdatás, pisiltetés és kakiltatás teljesen kimerített bennünket. A fáradtságért némileg kárpótolt a doromboló kórus, amely azonnal megszólalt, amint a cicák pocakja megtelt a tejjel, és egészen az elalvásukig tartott. Életünk napról napra változott. A feleségem a reggeli etetés miatt rendre elkésett a munkából. Anyósom idős kora ellenére egyetlen etetést sem hagyott volna ki, én pedig a munkahelyi megbeszélések között gyakran hazaszaladtam, hogy tehermentesítsem. Segítségkérő levelem hurrikánerejűnek bizonyult: a telefon szünet nélkül csöngött, és naponta vagy öten ajánlottak segítséget e-mailben, és ennél jóval többen fejezték ki együttérzésüket – mármint a cicákkal.
 

Megindító és lélekemelő élmény volt ez egy olyan korszakban, amikor kevesen törődnek az emberi életekkel is. Voltak, akik pénzt ajánlottak tejre, mások pótmamát segítettek volna keresni, és nagyon sokan jelentkeztek azért, hogy befogadják a már elválasztott kismacskákat – a jóakarat ezen áradata igencsak meglepett bennünket. Lengyelország minden részéről érkeztek telefonhívások és levelek, az emberek képeket küldtek saját kedvenceikről, és vörös szőrű kis lakótársaink egészségéről tudakozódtak.

Egyikük nem volt egészen vörös. Az örökbefogadásra jelentkezők legtöbbjét a négy vöröske érdekelte, az ötödik „macskaszemély” azonban teknőchéj színű volt. Kezdettől fogva ez a három színárnyalatban pompázó csöppség volt a legmozgékonyabb és a legkíváncsibb, és ő igyekezett a legszorosabb kapcsolatba kerülni velünk, de valahogy mindig négy színvörös testvére árnyékába szorult. Nekem azonban ő volt a kedvencem. Lobbizni kezdtem hát, hogy velünk maradhasson. Néhány nap után már mindegyikünknek megvolt a maga kedvence, és még korántsem dőlt el, hogy melyiküket tartsuk meg. Az egy pillanatig sem volt vitás, hogy egyikük velünk marad – de vajon sikerül-e egyetértésre jutnunk?

Nyolc évvel ezelőtt is befogadtunk egy magára maradt cicát, aki mára jókora macska és igazi egyéniség lett. De tavaly kiderült, hogy a mi Florekünk cukorbeteg. Attól féltünk, hogy a kór végez vele, de végül sikerült megmentenünk. Az inzulinnak tulajdoníthatóan ma is él.
 

A második héten már egyre jobban meg tudtuk különböztetni őket egymástól. Az első, Kisoroszlán volt a legkisebb, legsoványabb és legtörékenyebb cica, aki a legtöbb figyelmet és gyengédséget igényelte.

A második, Nagyoroszlán nemét kezdettől fogva nem tudtuk biztosan megállapítani – ezt jelezte az anyósomtól kapott neve is: „Talánlány” A két Oroszlánt kis, hegyes orruk és a fülük közt ágaskodó sörény különböztet-te meg a Tigrisektől, akiknek orra szélesebb és kissé eltérő árnyalatú vörös volt. Idővel más különbségek is egyértelművé váltak. Az Oroszlánok valószínűleg több gént örököltek a mamájuktól, a Tigrisek pedig a papájuktól – vagy fordítva.

Nyilván nem meglepő, hogy a Tigrisek közt is volt egy nagy meg egy kicsi. Kistigris szinte kiköpött mása volt Nagytigrisnek, aki VALÓBAN nagy tigris lett, és akit a legnagyobb bajkeverőként ismertünk meg.

Állandóan provokálta a testvéreit, mindenkit megkarmolt, és persze őt volt a legnehezebb megkakiltatni. A viselkedéséből mindig azonnal látszott, mi az, amit a tigrisek szeretnek, és mi az, amit nem. Igazi kis vörös vadóc ő!

Otthonunkban velünk él 12 éves kutyánk, Spenser, és 5 éves cicánk, Lord. A kutya légcső-rendellenességgel született, és a gazdái komolyan fontolóra vették, hogy el kellene altatni. A nővéremmel azonban magunkhoz vettük, és több állatorvostól is tanácsot kértünk a gyógykezeléséhez. Eltartott egy ideig, de megérte. Spenser sok éve él velünk, kitűnő egészségben. Ő és Lord a bizonyítékai annak, hogy a „kutya-macska barátság” nem jelent feltétlenül ellenséges viszonyt.
 

A harmadik héten nehéz döntés elé kerültünk: hogyan válasszuk ki a cicák jövőbeli gondozóit az első két napon jelentkező tucatnyi ember közül? Később is sokan jelentkeztek, de őket már el kellett utasítanom, bár a legtöbben így is meghagyták a telefonszámukat – „csak a biztonság kedvéért, hátha valaki visszalép...”

Hosszas gondolkodás után vagy egy tucat embernek küldtem levelet, arra kérve őket, hogy írjanak néhány szót magukról és a macskákról. Tisztában voltam vele, hogy néhányan sértőnek tarják majd az efféle válogatást, de nem akadt jobb ötletem. Hogy mi volt az eredmény? Kilenc csodás levél macskákról és a gondozóikról. A választás így még nehezebbnek tűnt.
 

KisoroszlánNéhány barátunk véleményét is meghallgatva kiválasztottunk három otthont a vörös szőrű cicáknak, és találkozót kértünk a leendő gazdiktól. De még hátravolt egy nagy kérdés: hogyan döntsük el, ki kihez kerüljön? Nem akartuk, hogy a harmadik jelölt úgy érezze, neki az utolsó cica maradt, aki senki másnak nem kellett, vagy hogy a cica érezze úgy, hogy neki az utolsó emberrel kell hazamennie. Ekkor a sors is a segítségünkre sietett, és a dolgok úgy alakultak, ahogyan megálmodtuk. Kistigrist és Kisoroszlánt együtt vitték el, ami kitűnő megoldás volt a két legkisebb cica számára, hiszen így együtt szokhatják meg új környezetüket.

Nagytigris új gazdájának már volt egy másik macskája – méghozzá szintén elég önérzetes teremtés. Mind úgy gondoltuk, hogy ha van az alomnak olyan tagja, aki meg tudja védeni az érdekeit, Nagytigris az.

Nagyoroszlán Talánlány valóban nősténynek bizonyult, ami elég ritka, ugyanis a vörös macskáknál a szín és a nem öröklődése szorosan összefügg. A vörös szőrű macskák szinte kivétel nélkül hímek, a háromszínűek pedig majdnem mindig nőstények. Nagyoroszlán szőre teljesen vörös, de ő mégis lány. Maga választotta ki az új otthonát. Leendő gondozója, egy hölgy azt mondta, a legszívesebben a cicákra bízná a döntést, és Nagyoroszlán – mindannyiunk legnagyobb ámulatára – rögtön odadörgölődzött hozzá.

Kétszobás lakásban élünk Varsó Tarchomin kerületében. Az egyetemen ismertük meg egymást, s ma mindketten építészeti tervezőirodáknál dolgozunk. Mindkettőnknek sok testvére van, így mindig akad valaki, aki távollétünkben gondját viseli macskáinknak. A szabadidőnket főként egymással, a barátainkkal és a családunkkal töltjük. A helyzet úgy áll, hogy egyszerűen imádjuk az állatokat:-) Egyikünk az irántuk érzet szeretetétől vezérelve még a húsevésről is leszokott:-) Egészen biztos tehát, hogy nem pillanatnyi szeszélyről van szó, hanem arról, hogy otthonunkban szükségünk van az állandó társaságra:-)
 

A macskák gyorsan nőttek. Az ötödik hét elején Nagytigris már a cicacsalád otthonát jelentő dobozból is kimerészkedett. Ki más lett volna az első, ha nem Nagytigris?

Kisoroszlán bölcs tekintetét mindig is meghatónak találtuk. Amikor pedig evés után nirvánaszerűen békés állapotba került, minduntalan az elmélkedő jedimestert, Obi-Wan Kenobit juttatta eszünkbe. A napok múlásával Nagyoroszlán egyre szebb lett, és elő-bukkant belőle természetének női oldala: feltűnően kecsesen tartotta magát, és rendkívül előkelően tudott nézelődni.

A teknőchéj színű cica pedig, akit végül vita nélkül választottunk ki az alomból a velünk maradónak, egyetlen alkalmat sem mulasztott el a hasa megtömésére. Végtelenül kíváncsi természetéhez rendkívül erős bizalom társult, ezért úgy véltük, a Hercegnő név illik hozzá a legjobban.

Állataink is befogadták a cicákat. Pizót már kezdettől fogva ellenállhatatlanul vonzották. Filo, a macskánk hosszú ideig gőgösen tartózkodó volt velük, de aztán egyre nagyobb érdeklődést tanúsított irántuk. Így is jó sokáig tartott, mire hozzászokott az új helyzethez.

Sokkal többet éltünk át, mint azt a hat hét alapján gondolni lehetne.

Nagyon meglepett minket és 16 éves fiunkat, Hubikot is, hogy egyik napról a másikra egy alomnyi kiscica pótszüleivé váltunk. Örömmel figyeltük „gyermekeink” fejlődését, és nagy szomorúsággal töltött el, amikor meg kellett válnunk tőlük – de hát mindig eljön az idő, amikor a gyerekek elhagyják a szülői házat.

Szeretnék megköszönni mindazoknak, akik nem közönyösen reagáltak. Támogató szavaik, e-mailjeik, telefonhívásaik és macskafotóik bebizonyították nekünk, hogy a dolgok másként is intézhetők. Másként, mint az a valaki tette, aki a szemétbe dobta a cicákat.
 

Az ismeretlen tettesnek pedig ezt üzenem: őszintén sajnálom magát. Csak egy kis akaratra és hitre lett volna szüksége. Legközelebb próbálja másként tenni a dolgokat! Ember módjára.

Vote it up
295
Tetszett?Szavazzon rá!