Cirkusz: újra hódít a varázs

Tekintsen be velünk a világhírű társulat, a Cirque du Soleil produkciójának kulisszatitkaiba

Kapcsolódó cikkek

A cirkuszsátor elsötétül, pisszenés sem hallatszik. A közönség Viktor Keet bámulja, aki a félig ember, félig hüllő Calit alakítja a Cirque du Soleil Amaluna című produkciójában. A kopasz férfi egy kehely alakú víztartály tetején táncol, miközben fenyegetőn csóválja hüllőfarkát. Aztán labdák potyognak fentről: egy, kettő, három, négy, öt, egyre gyorsabban.

Kee könnyedén elkapja őket, és indulhat a zsonglőrszám. Ám az utolsó labda lángol – fehér fénye vadul villog. – Nem fáj neki? – kérdezi suttogva egy kisfiú, aki a zsonglőr teste előtt húzott fénycsóvát bámulja.

Előrehajolok, és Kee karjára mutatok. A testét borító festékréteg alatt a bőre szokatlanul fényes és szőrtelen az égési sebek miatt, amelyeket az Amaluna 2012-es premierjét megelőző 18 hónapos felkészülés napi többórás próbáin szerzett. A labda mindössze 15 másodpercig ég, de ehhez kísérletek és kudarcok végtelen sora meg a röppálya és a gyújtófolyadék aprólékos beállítása kellett – emberfeletti munka, hogy az előadás egyszerűnek és könnyednek tűnjön. Hogy megszülessen a varázslat.
 

„Varázslat” – ez lebegett Guy Laliberté és Gilles Ste-Croix utcai mutatványosok szeme előtt, amikor 1984-ben megalapították a Cirque du Soleil társulatát. A két francia–kanadai művész olyan előadást akart létrehozni, amely alapvetően eltér a táncoló elefántokat és porondmestert felvonultató hagyományos cirkusztól. A kilencvenes évek közepére a vállalkozás sikeres lett akrobatikára és táncra épülő műsoraival, amelyek az emberi test dicsőségét hirdetik. A montreali központból irányított hálózat körülbelül 5000 embernek ad munkát mintegy 50 országban, és közel egymilliárd dollár bevételt termel. Vannak állandó produkcióik, mint az „O” Las Vegasban, másokat kisebb arénákban állítanak színpadra, míg a szuperprodukciókat, mint az Amaluna, kék-sárga csíkos hatalmas cirkuszsátrakban tekintheti meg a közönség.

Mi zajlik a kulisszák mögött? Hogyan áll össze egy ilyen előadás? A válasz: kisebb-nagyobb, egyszerűbb és bonyolultabb feladatokat végző emberek sokaságának munkájával. Ahogy Kee, a lebilincselő zsonglőr fogalmaz: – Elkápráztatjuk a szemet, becsapjuk az elmét. Minél egyszerűbbnek tűnik valami, annál kevésbé hidd el!

Az Alamuna előadása egy ötlettel indult 2009-ben, amelyet Guy Laliberté röviden így foglalt össze Fernand Rainville kreatív igazgatónak: – Tisztelgés a nők előtt.

Fernand rögtön tudta, kit akar szerződtetni író-rendezőnek a műsorhoz. Diane Paulus, a Harvard Egyetem Amerikai Repertoárszínházának művészeti vezetője korábban részt vett a legendás Hair musical újrafeldolgozásában a Broadwayn, illetve a Shakespeare Szentivánéji álom című komédiáját a diszkóval ötvöző The Donkey Show (Szamárshow) készítésében. A határozott elképzelésekkel és egyéni látásmóddal rendelkező Diane tisztában volt azzal, hogy a látványosság és a történetmesélés egyaránt fontos lesz itt.

– Mindig is szerettem volna sátorban előadást rendezni – meséli Diane. – Emberpróbáló feladat, amelynek során közelebbi kapcsolatba kerülünk a közönséggel.

Amikor megérkezett Montrealba, a Cirque nemzetközi központja első látásra egyáltalán nem vette le a lábáról. A munkásnegyedben álló hatalmas beton-üveg épületegyüttes úgy tűnt számára, mint egy pusztaságban lezuhant űrhajó.

Odabent önellátó közösséget talált: étkezdével, gyakorlótermekkel, cipész-, paróka- és jelmezkészítő műhelyekkel, a díszletelemeket gyártó és festő mesterekkel, akrobatákkal, adminisztrátorokkal. És persze Guy Lalibertével, ezzel a pókerarcú egykori tűznyelővel, aki az egész vállalkozás motorja. A férfi rögtön a lényegre tért, mialatt az épületben kalauzolta a rendezőnőt.

– Mindig érdekelt, milyen lehet a nők bolygója.

– Engem is – felelte Diane.

„A nők bolygója” – a kifejezés befészkelte magát a rendezőnő agyába. Nem arra készült, hogy cirkuszi porondra alkalmazza a harmincas évek szirupos filmmusicaljeinek világát, amelyben a nők jobbára csak mint a vágy tárgyai lejtenek táncot rafinált jelmezekben, hihetetlenül hosszú lábakkal. Ő nagyszabású show-t akart készíteni, amelynek izgalmas cselekménye a nők körül forog.

Egy évig dolgoztak a forgatókönyvön, amely nem szavakból, hanem díszletekről és figurákról készített, majd a falakra ragasztott rajzokból állt. Diane Shakespeare A vihar című színművéből és Mozart Varázsfuvolájából emelt ki motívumokat, s ehhez a görög mitológiából és az északi mondavilágból kevert elemeket: anyákat, lányokat, istennőket, röpködő valkűröket és vad amazonokat.

Shakespeare titokzatos szigetéből Amaluna lett, a több nyelven is „anya” jelentésű szó és a „hold” latin megnevezésének összetételéből. Ezen a szigeten nem Prospero uralkodik, hanem Prospera, aki nőket hív meg, hogy a lánya, Miranda felnőtté válását megünnepeljék. Egy váratlan vihar tengerészeket sodor a szigetre, valamint Calit, A vihar Calibanjának megfelelőjét, aki egy boszorkány és egy démon torz, megkeseredett gyermeke. A hajótöröttek és a vendégek körül zajlik a cselekmény, végül pedig a szerelem diadalmaskodik.

A darab írása közben Diane több száz meghallgatás videóját nézte meg YouTube-on, illetve Skype-on. Néhányan, mint Kee és a Mirandát alakító Julija Mihajlova a Cirque társulatának tagjai voltak, s ekkor is szerepeltek valamelyik produkcióban, vagy arra vártak, hogy felkérést kapjanak. Mások még nem dolgoztak a Cirque keretei között.

A rendezőnő ágyúból kilőtt, machetével zsonglőrködő nőket látott, ikreket, akik felváltva egyensúlyoztak egymás fején, meg harcos külsejű, széles vállú tornászokat.

Aztán lassan összeállt a darab – színmű, balett, cirkusz és színpadi látványosság ötvözete. A szereplők közel egy évig próbáltak Fernand és Diane, valamint koreográfusok és edzők irányításával, amíg tökéletesre csiszolták – a rendezőnő kifejezését idézve – a „szavakkal ki nem fejezhető történetet”.

Atlantában messziről látszik a Cirque du Soleil kék-sárga csíkos sátra, amely fölött a délelőtti órákban viharfelhők gyülekeznek. Ma lesz az Amaluna egyik utolsó amerikai előadása, mielőtt a produkció májusban Madridban megkezdi európai turnéját. A fülledt, forró levegőben legyek röpködnek.

A művészbejáró előtt feketébe öltözött helyi lakosok várakoznak, hogy kiképzést kapjanak a jegyárusítói, takarítói és jegyszedői munkára. Mellettük a társulat tagjai sietnek el fejükre erősített mikrofonokba beszélve, vállukra vetett öltönytáskáikban esti jelmezeikkel.

Nyolc óra múlva kezdődik a nyilvános jelmezes főpróba, addig mindennel el kell készülniük. – Most mi vagyunk a főszereplők – mondja Byron Shaw műszaki igazgató, egy magas, szófukar, kecskeszakállas ausztrál. – Aztán visszavonulunk a színfalak mögé.

Két hete még nem volt semmi a sátor helyén. Az Amaluna 65 kamionból álló konvoja nyolc nappal ezelőtt érkezett meg. Korábban a montreali stáb egy része öt napot töltött itt, hogy előkészítse a terepet. Aszfaltoztak, és festékpisztollyal kijelölték a nagy sátor közepének helyét, illetve azt az 1200 pontot, ahová a merevítőket tartó póznákat kell 1,2 méter mélyre a földbe kalapálni.

A sátor, amelynek 11 bejárati alagútja van és összesen 5227 kilót nyom, egy hete áll. Nyolcvan védősisakos, biztonsági mellénybe öltözött munkás feszítette ki a természet erőinek ellenálló nyolc vászonegységet. Az átlagos oszlopokhoz kettesével, a bejáratnál lévőkhöz négyesével hozzáerősítették magukat, és addig tolták, emelték az oszlopokat, amíg azok katonás rendbe sorakoztak.

Miután felépült a színpad, felvontatják rá a kehely alakú tartályt, a darab egyik központi elemét, amely közel 170 centiméter magas, majdnem 2,5 méter átmérőjű, s ha megtöltik vízzel, 2495 kilogrammot nyom.

A szállítóládákat még el kell pakolni. A kamionok a látogatók elől rejtve, drótkerítéssel elválasztott területen sorakoznak a sátor mögött. Újonnan felállított kék léckerítés zárja a privát területeket. Egy fülkén sárga betűs felirat áll: VIP TOILET. Az étkezősátorban – amely valójában egy lehajtható dobogós lakókocsi tűzhelyekkel, sütőkkel és minden egyéb eszközzel felszerelve, amire csak szükség lehet hetente hat napon át a 250 adag étel elkészítéséhez – a montreali építőcsapat társalog és kártyázik a kávészünetben.

Ideje ellenőrizni, hogy minden működik-e. A hat generátor, amely a társulattal utazik, és árammal látja el a helyszínt? Rendben. A csörlős „rács”, amelyhez a valkűröket a nézők feje fölött 15 méter magasan reptető köteleket erősítik? Rendben. Hát a mozgássérültek bejáratai? A vészkijáratok? A nyilvános vécék? Rendben, rendben, rendben.

Az elsötétített sátorban ülök, ahol a tűzvédelmi felügyelő Kee lánglabdás mutatványát szemléli. Michael Knight, a kellékesek főnöke elárulja, hogy a labdákat eleinte kukorica- vagy búzadarával töltötték meg, ezt két réteg kevlárszövet és ragasztó borította, a szivárgás miatt azonban elázott a töltelék.

– Amikor meggyújtottuk, a töltelék kőkemény darabbá sült – meséli. – Most hamutartóba való homokot használunk a két réteg kevlárral.

A jelmezsátorban Larry Edwards részlegvezető szőke parókát fésül. A szakértő mozdulatokat alighanem az ausztrál lótelepen sajátította el, ahol a gyermekkorát töltötte. Időnként hajcsavaróra tekerve megpöndörít egy-egy tincset. A Hold istennőjéhez illő lágyan lobogó frizura valójában olyan szilárd, hogy akkor sem változik az alakja, amikor az istennő a nézők feje fölött egy karikában forog.

A közel 1800 jelmez társaságában – köztük van Cali sárkányfarka, amelyet damillal mozgatnak – Edwards elemében érzi magát. Bizalmasan megsúgja: ebben a környezetben előnyére válnak az általános iskolai tanárként töltött évek.

Most Raphael Cruz sétál be a műhelybe. A sötét hajú, karcsú, izmos férfi Rómeó szerepébe ugrott be, és egyebek között az a feladata, hogy függeszkedve felmásszon egy hajlékony rúdra, amelyet a tetejére érve a lábával átkulcsol, majd hirtelen lecsúszik rajta, és csak akkor fékez le, amikor a feje már kis híján a földnek csapódott.

– Vérzek – panaszolja Cruz, majd megfordul. Egy esés után világoskék farmerdzsekije hátán piros folt keletkezett. – Most mit csináljak?

– Állítsd el a vérzést – javasolja Edwards rezzenéstelen arccal.

Aztán leveteti Cruzzal a zakót, és megígéri, hogy megoldja a foltproblémát. – Ne aggódj – nyugtatja az artistát –, ezért fizetnek.

A gyakorlóhelyiségben a Mirandát alakító Julija Mihajlova bemelegít: egyik lábát a háta mögött felemelve tökéletes C alakot ölt, majd a másik lábával is megteszi ugyanezt. Aztán lekuporodik, alkarját a földre helyezi, és lassan fölemeli a testét úgy, hogy a lába a feje fölé lóg, és megtartja ezt a pozitúrát – hasonlót ahhoz, amelyet a nagy kehely peremén ad elő, mielőtt a vízbe ugrik, hogy ott folytassa a mutatványt.

Később fürdőköpenyben látom; sötét haját hátrasimítja, és karjára jeges borogatást tesz, hogy elkerülje a sérüléseket. A 29 éves művésznő fiatalabbnak tűnik a koránál. Ez a szerep nagyon nehéz, nehezebb, mint bármi, amit eddig csinált azóta, hogy tízéves korában edzeni kezdett szülőhazájában, Ukrajnában. Nyolc hónapot töltött Montrealban keserves munkával, hogy elsajátítsa a víz alatti mutatványokat, gondosan megtervezze a jeleneteit és Miranda hangján elmondhassa néhány mondatát.

Még másfél óra van van hátra a jelmezes próba kezdetéig. Kee a tükör előtt ül, és hozzákezd a szemöldöke megfestéséhez. Ez az első lépés abban a 25 fázisból álló folyamatban, amellyel az arcára, fejére és testére viszi fel a festékeket. Kezdetben két és fél óráig tartott, míg átformálta magát. Ma már 90 perc alatt végez, hála a kitartó gyakorlásnak.

Így áll össze a cirkusz verejtékes, poros, csikorgó dicsősége: végtelen munkaórák, egyetlen bőröndbe szuszakolt irodák, felkészülés a vészhelyzetekre, és gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás.

Mindez azért, hogy létrehozzanak valamit, amitől az embereknek eláll a lélegzetük. Valamit, ami arra készteti a gyerekeket, hogy ezt mondják a szüleiknek: – Én is cirkuszban akarok dolgozni!

Valami varázslatot.