Csak egy szó

Már majdnem késő volt, mire rájöttem, mennyire fontos kimondani, mit érzünk – vallja szerzőnk idősödő szüleihez fűződő viszonyáról

Kapcsolódó cikkek

 

Silly birthday cards were always the norm in my family. Sentimental cards with messages of love were viewed with disdain and a faint sense of embarrassment. Looking back now, I don’t ever remember the words “I love you” being spoken.

Then, just before I turned 29, Dad retired and my parents moved from Victoria to Queensland. As I’m an only child, my friends were shocked that my parents could move so far away from me.

I just shrugged, not feeling at all fazed by the situation – instead seeing it as an opportunity to have somewhere warm to go on holidays.

But six months into their retirement, my mother phoned to say she had some bad news: Dad had cancer. “But don’t worry,” she told me. It was lymphoma and the doctors had assured her this was the most treatable kind. With chemotherapy, he would be “right as rain” in a couple of months.

However, when I arrived in Queensland for a visit two months later, I was shocked by my father’s appearance. He was frail, underweight and had lost all his hair from the chemo. Although he was only 65, he looked as though he had aged 20 years.

It was a sad sight and I felt my emotions welling up inside. Before I knew what was happening, I fell upon my dad with hugs and kisses, and for the first time in my life I said, “I love you, Dad!” He seemed a little taken aback, but awkwardly told me he loved me, too.

But the tidal wave of emotion didn’t stop there as I fell upon my mother in the same fashion, expressing my love for her, too. Then I gently pulled away, expecting some kind of reciprocation. But it never came. Instead, she appeared frozen in horror. Hurt and humiliated, I struggled to understand this rejection. What was wrong with me? What was wrong with her?

The holiday was over all too quickly. When I was back at work once again, I overheard a workmate on a personal phone call to her mother. At the end of it she said, “I love you, Mum.” As simple as that.

Declarations of love were clearly effortless in her family. Why wasn’t it like that in mine? Tears welling up, I ran to the toilets, where I cried so hard I thought my heart would break. This wasn’t right! Something had to be done about this love situation once and for all.

My opportunity came the next Sunday during my weekly phone call to my mother. After we had dispensed with our usual pleasantries and updates, I took a deep breath and asked, “Do you love me, Mum?”

After a short hesitation, she replied brusquely, “You know I love you. Don’t be silly.”

“Do I? I don’t remember ever hearing it from you.”

“Well, we never said things like that in my family.”

“Well, I want it to be said in ours. From now on I want to end our conversations with ‘I love you.’ And that goes for Dad, too.” My mother reluctantly agreed, and for the first time our telephone conversation ended with, “I love you, Mum,” and she replied, “I love you, too.”

Within a short time, “I love you” became easy to say, until it was very natural and we couldn’t consider saying goodbye without it. Birthday and Christmas cards went from silly to sentimental, and when Mum bought Dad a Christmas card that year with the words “I love you!” spelt out in holly, I almost cried.

In the meantime, Dad had bravely completed his cancer treatments and, 12 months after being diagnosed, thankfully went into remission. A year later the lymphoma flared up again, but once more he valiantly fought it off.

Unfortunately, the stress and worry had taken its toll on my mother, and in May 2000 she was diagnosed with pancreatic cancer. I was told that only five per cent of patients survive.

Just five months after being diagnosed, Mum was admitted to hospital. It was a few days before I was due to fly out for another visit. Her condition was serious but not critical, and I phoned every morning to check on her. One morning when I rang, she sounded in good spirits, but that evening my instincts told me I needed to ring again.

My worst fear was confirmed when a nurse answered the phone and regretfully informed me that my mother’s condition had rapidly deteriorated. She wasn’t expected to make it through the night.

Knowing I couldn’t get a flight in time, I asked the nurse to put the phone next to my mother’s ear so I could talk to her. “She’s barely conscious,” the nurse replied. “It’s unlikely she’ll hear you.” But I didn’t care. I wanted to do it anyway.

Once she’d placed the phone by my mother’s ear, I started sobbing and telling Mum over and over again that I loved her, hoping she could hear. At first, all I could hear from the other end was “Hmmmm” – but then, like a miracle, with a deep sigh she said, “Love you . . . love you, darling.” It was the last thing she said before drifting into unconsciousness. She never spoke again. My mother died at 4 o’clock the next morning, with my father by her side.

Although I was devastated by her death, the startling part was how well I coped. Of course, losing a parent is excruciatingly painful and I shed many tears, but receiving those lovely last words made it much more bearable. I had closure in the best possible way.

Slowly, Dad has now adapted to living alone for the first time in his life. Now that there’s just the two of us, we’re closer than ever.

Then last year, Dad was diagnosed with cancer again. This time it’s skin cancer, and to date he has been through two courses of radiotherapy. I don’t know whether Dad will win this latest battle. At 79, he’s not as strong as he once was, but he’s still as determined as ever to go down fighting. But there is one thing I do know: whatever happens, whatever the future holds – for Dad and for me – our last words to each other will be “I love you.” Of that I’m certain.

A mi családunkban csak vicces születésnapi kártyákat volt szokás írni. A szeretet szavakba öntése érzelgősségnek minősült, amit nem tartottak helyénvalónak, zavarba is jöttek volna tőle. Így visszagondolva, nem emlékszem rá, hogy a „szeretlek” szó valaha is elhangzott volna.

Aztán nem sokkal azelőtt, hogy betöltöttem a 29-et, a papa nyugdíjba ment, és a szüleim Victoriából Queenslandbe költöztek. Lévén egyetlen gyerek, a barátaim csodálkoztak azon, hogy a szüleim tőlem ennyire messze költöztek.

Én viszont csak vállat vontam, egyáltalán nem zavart ez a helyzet, inkább azt a lehetőséget láttam benne, hogy jó meleg helyen tölthetem a szabadságomat.

Elköltözésük után alig fél évvel azonban a mama azzal hívott fel, hogy rossz híre van, a papa rákos. – De ne aggódj – mondta. Limfóma, nyirokmirigy-daganat, ám az orvosok azzal biztatták, hogy ez a legjobban kezelhető fajta. A kemoterápia hatására néhány hónap múlva „makkegészséges” lesz.

Amikor azonban két hónappal később elmentem látogatóba Queenslandbe, megdöbbentett apám állapota. Gyenge és sovány volt, nem maradt haja a kemoterápia után. Bár még csak 65 éves volt, húsz évvel idősebbnek nézett ki.

Szomorú volt így látni őt, elszorult a szívem. Fel sem fogtam, mit teszek, csak ölelgettem, csókolgattam, és életemben először azt mondtam: – Szeretlek, papa! – Láthatólag némiképp meglepődött, de aztán kissé félszegen azt mondta nekem, hogy ő is szeret.

Az érzelmi kitörés hullámai azonban nem csitultak, ezek után még a mamámhoz is odaszaladtam, őt is átöleltem, neki is megmondtam, hogy szeretem. Aztán óvatosan elhúzódtam, valamiféle viszonzást vártam, de nem kaptam. Sőt mintha a mama megdermedt volna a döbbenettől. Sértetten és megalázottan próbáltam megérteni az elutasítás okát. Mi a baj velem? Mi a baj a mamával?

A szabadságom nagyon is hamar véget ért. Már ismét a munkahelyemen fültanúja voltam annak, ahogy az egyik kolléganőm így köszönt el az édesanyjától a telefonbeszélgetésük végén: – Szeretlek, mama. – Ilyen egyszerű.

A szeretet szavakba öntése magától értetődő volt az ő családjában. Az enyémben miért nem az? A könnyeimmel küzdve rohantam ki a mosdóba, és olyan keservesen zokogtam, hogy azt hittem, a szívem szakad meg. Ez így nincs rendjén! Valamit tenni kell, ezen a helyzeten mielőbb változtatni kell.

Erre a következő vasárnap nyílt alkalmam, hetenként egyszer ugyanis felhívtam anyámat. Miután szokás szerint beszámoltunk egymásnak arról, mi történt a hét folyamán, nagy levegőt vettem, és megkérdeztem: – Mama, szeretsz te engem?

Némi habozás után kissé mogorván így felelt: – Tudod, hogy szeretlek. Ne butáskodj.

– Honnan tudnám? Nem emlékszem rá, hogy akár egyszer is mondtad volna.

– Hát, a mi családunkban nem volt szokás ilyesmit kimondani.

– Én meg azt szeretném, ha a mi családunkban kimondanánk. Szeretném, ha mostantól fogva úgy fejeznénk be a beszélgetéseinket, hogy „szeretlek”, és ha a papával beszélek, akkor is. – Anyám vonakodva bár, de ráállt, és akkor először úgy köszöntünk el egymástól, hogy én azt mondtam: „szeretlek, mama”, ő meg úgy felelt: „én is szeretlek”.

Nemsokára már könnyű volt kimondani, hogy „szeretlek”, aztán meg természetes lett, hogy elköszönéskor mindig elhangzik. A születésnapi és karácsonyi üdvözlőlapok szövege viccelődősről érzelmesre változott, és amikor a mama olyan karácsonyi lapot vett a papának, amin magyalból formált betűkkel az állt: „Szeretlek!”, kis híján elsírtam magam.

Eközben a papa hősiesen végigcsinálta a kezeléseket, és egy évvel a rák diagnosztizálása után szerencsére kezdett talpra állni. Egy újabb évvel később a limfóma újra támadott, de apámnak ezúttal is sikerült csatát nyernie.

A stressz és az aggodalom sajnos anyám szervezetét is nagyon megviselte, 2000 májusában hasnyálmirigyrákot állapítottak meg nála. Kertelés nélkül megmondták nekem, hogy a kórt a betegeknek csupán öt százaléka éli túl.

Alig öt hónappal a diagnózis után a mama kórházba került. Ez néhány nappal azt megelőzően történt, hogy a következő látogatásomra odarepültem volna. Az állapota súlyos volt, de nem kritikus, és én mindennap felhívtam őt telefonon. Egy reggel, amikor hívtam, jó hangulatban találtam, de aznap este valami azt súgta, hogy újra telefonálnom kell.

Beigazolódott, amitől a legjobban féltem. Egy nővér vette fel a telefont, és sajnálattal tájékoztatott, hogy anyám állapota rohamosan romlik. Nem valószínű, mondta, hogy megérné a reggelt.

Mivel tudtam, hogy nincs járat, amivel addig odarepülhetnék, arra kértem a nővért, hogy tegye oda a telefont anyám füléhez, hadd beszélhessek vele. – Nem tiszta a tudata – felelte a nővér –, nem hiszem, hogy hallaná magát. – A dolognak ez a része nem érdekelt, viszont ragaszkodtam a kérésemhez.

Amikor a nővér odatette a telefont anyám füléhez, sírva fakadtam, és újra meg újra elmondtam a mamának, hogy szeretem, abban a reményben, hogy mégis meghallja. Először csak annyit hallottam a vonal túlsó végéről, hogy „hmmmm”, majd csodával határos módon egy nagy sóhajtás kíséretében azt mondta: – Szeretlek... szeretlek, drágám.

Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt öntudatlan állapotba került volna. Többé nem tudott megszólalni. Másnap hajnalban négy órakor halt meg úgy, hogy apám ott volt mellette.

Bár lesújtott a halála, tulajdonképpen meglepően jól viseltem. Egy szülő elvesztésekor kínzó a fájdalom, és én rengeteg könnyet ontottam, de ezt jóval elviselhetőbbé tette az az utolsó néhány kedves szó. A lehető legtökéletesebben búcsúzhattam el tőle.

Lassanként a papa megszokta, hogy életében először egyedül él. Így, hogy csak ketten maradtunk, minden addiginál közelebb kerültünk egymáshoz.

Tavaly a papánál ismét rákot diagnosztizáltak. Ezúttal bőrrákot, és eddig két sugárterápiás kezeléssorozaton van túl. Nem tudom, sikerül-e megnyernie ezt az újabb csatát. Hetvenkilenc évesen már nem olyan erős, mint korábban volt, de ugyanolyan elszántan küzd, hogy ne maradjon alul a harcban. Egy dolgot azonban biztosan tudok: bármi történjék is, akármit hoz is a jövő a papának meg nekem, az utolsó szavunk egymáshoz az lesz: „szeretlek”. Erről meg vagyok győződve.

Vote it up
165
Tetszett?Szavazzon rá!