Csak jelen lenni

Néha egy tragédia kell ahhoz, hogy ismét célja legyen életünknek

Kapcsolódó cikkek

 

“What’s the most important thing you’ve done in your life?” The question was put to me during a presentation I gave to a group of lawyers. The answer came to me in an instant. It’s not the one I gave, because the setting wasn’t right. As a lawyer in the entertainment industry, I knew the audience wanted to hear some anecdotes about my work with celebrities. But here’s the true answer.

The most important thing I’ve ever done occurred on October 8, 1990. It was my mother’s 65th birthday, and I was back home for a family celebration. I began the day playing tennis with a high-school friend I hadn’t seen for a while. Between points we talked about what had been happening in each other’s lives. He and his wife had just had a baby boy, who was keeping them up at night.

While we were playing, a car came screaming up the road toward the courts, its horn blaring. It was my friend’s father, who shouted to my buddy that his baby had stopped breathing and was being rushed to the hospital. In a flash my friend was in the car and gone, disappearing in a cloud of dust.

For a moment I just stood there, paralyzed. Then I tried to figure out what I should do. Follow my friend to the hospital? There was nothing I could accomplish there, I convinced myself. My friend’s son was in the care of doctors and nurses, and nothing I could do or say would affect the outcome. Be there for moral support? But my friend and his wife both had large families, and I knew they’d be surrounded by relatives who would provide more than enough comfort and support, whatever happened. All I could do at the hospital, I decided, was get in the way. So I decided to head back to my folks’ house and check in with my friend later.

As I started my rental car, I realized that my friend had left his vehicle and keys at the courts. I couldn’t leave the keys in the vehicle. But if I locked the truck and took the keys, what would I do with them? I could leave them at his house, but with no paper on me to leave a note, how would he know I had done that? Reluctantly I decided to go by the hospital and give him the keys.

When I arrived, I was directed to a room where my friend and his wife were waiting. As I had thought, the room was filled with family members silently watching my friend console his wife. I slipped in and stood by the door, trying to decide what to do next. Soon a doctor appeared. He approached my friend and his wife, and in a quiet voice told them that their son had died.

For what seemed an eternity, the two held each other and cried, oblivious to the rest of us standing around in pained, stunned silence. After they had composed themselves, the doctor suggested that they spend a few moments with their son.

My friend and his wife walked stoically past their family. When they reached the door, my friend’s wife saw me standing in the corner. She came over and hugged me and started to cry. My friend hugged me, too, and said, “Thanks for being here.”

It’s the most important thing I have ever done.

Sometimes it takes a tragedy to regain perspective on your own life. From that one experience I learned to seek balance between work and living, to understand that the most satisfying career isn’t worth one missed vacation, one broken relationship or one holiday not spent with the family. And I learned that the most important thing in life isn’t the money you make, the status you attain or the honors you achieve. The most important thing in life is the poem you write – or the time when you’re just somebody’s friend.

– Mi volt a legfontosabb, amit életében tett? – Ezt a kérdést egy ügyvédeknek tartott előadáson tették fel nekem. A válasz azonnal eszembe jutott. De nem azt mondtam, mert nem olyanok voltak a körülmények. Mint a szórakoztatóiparban dolgozó ügyvéd tudtam, hogy híres emberekkel kapcsolatos anekdotákat akarnak hallani. De íme, az igazi válasz.

A legfontosabb dolog 1990. október 8-án történt velem. Ekkor volt anyám 65. születésnapja, és én hazalátogattam a családi ünnepségre. Azzal kezdtem a napot, hogy teniszeztem egy középiskolás barátommal, akivel már régen nem találkoztam. A poénok között elmeséltük egymásnak, mi történt velünk az utóbbi időben. Barátomnak és feleségének kis gyermeke volt, aki nem hagyta őket aludni éjjelente.

Miközben játszottunk, egy autó érkezett dudálva a teniszpálya felé. Barátom apja jött, és azt kiáltotta, hogy a kisfiának leállt a lélegzése, és kórházba kellett szállítani. Barátom azonnal beült az autóba, és eltűntek a porfelhőben.

Egy pillanatig csak bénultan álltam ott. Aztán próbáltam kigondolni, mit kellene tennem. Menjek a barátom után a kórházba? De meggyőztem magamat, hogy nem tudnék ott semmit sem tenni. A barátom fiáról orvosok és ápolónők gondoskodnak, és nem tehetek vagy mondhatok olyat, ami befolyásolja az eseményeket. Vagy lelki támaszt nyújtsak? De barátomnak és feleségének is nagy családja volt, tudtam, hogy körülveszik őket a rokonok, akik vigaszt és segítséget nyújtanak, bármi történik. Úgy éreztem, a kórházban csak útban lennék. Ezért úgy határoztam, hazamegyek, és később meglátogatom a barátomat.

Ahogy beindítottam bérelt autómat, észrevettem, hogy a barátom ottfelejtette a kocsiját a kulcsokkal a teniszpályánál. Nem hagyhattam az autóban a kulcsokat. De ha bezárom az autót és elviszem a kulcsokat, mit tegyek velük? Otthagyhattam volna a barátoméknál, de nem volt nálam papír, hogy üzenjek. Honnan fogja tudni, mi lett a kulcsokkal? Kelletlenül úgy döntöttem, hogy útba ejtem a kórházat, és odaadom barátomnak a kulcsokat.

Mikor odaértem, egy szobába irányítottak, ahol barátom és felesége várakozott. Ahogy gondoltam, a szoba tele volt családtagokkal, akik csendben figyelték a feleségét vigasztaló barátomat. Beosontam, és megálltam az ajtónál, próbáltam eldönteni, mit tegyek. Hamarosan megjelent egy orvos. Odalépett a barátomhoz és a feleségéhez, és csendesen közölte velük, hogy a fiuk meghalt.

Örökkévalóságnak tűnt, míg a házaspár egymást átölelve zokogott, megfeledkezve rólunk, ahogy szomorú, döbbent csendben álltuk őket körül. Miután összeszedték magukat, az orvos javasolta, töltsenek néhány percet a fiukkal.

Barátom és felesége fásultan mentek el családjuk mellett. Mikor az ajtóhoz értek, barátom felesége észrevette, hogy ott állok a sarokban. Odajött, átölelt, és sírni kezdett. Barátom is megölelt, és így szólt: – Köszönöm, hogy itt vagy.

Ez volt a legfontosabb dolog, amit valaha tettem.

Néha egy tragédia kell ahhoz, hogy ismét célja legyen életünknek. Az élmény hatására megtanultam, hogy törekednem kell a munka és a magánélet közötti egyensúlyra, és megértsem: a legjobb karrier sem ér meg egy elmulasztott szabadságot, egy elrontott kapcsolatot, vagy egy ünnepet, melyet nem tölthetünk a családdal. És azt is megtanultam, hogy a legfontosabb dolog az életben nem a pénz, nem a társadalmi státusz, vagy az elismerés. A legfontosabb dolog az életben az a vers, amelyet írsz – vagy az az időszak, amikor a barátja vagy valakinek.

Vote it up
8
Tetszett?Szavazzon rá!