Családi asztal

A terítés minden percét élvezem, mert felidézi a gyermekkoromat

 

When I was growing up, one of my chores was to set the table, which I did rather reluctantly. Knives and spoons on the right, forks on the left, I’d recite to myself as I spun around the table, completing the task as fast as I could. Now, when I set the table for holiday meals, I take my time. I savour it.

Over the years a few things have come down to me that I keep in drawers and cupboards, treasures I don’t use every day.

The tablecloth for one. It belonged to my grandmother. Tucked at the bottom of the drawer, it smells of the wood and of the dark. I wash it and iron it. I have the same initials as my grandmother, though our names are not the same. The letters ESC are embroidered in the corner, and I pass the warm iron carefully over them. There is slight yellowing in certain places, and the edges are frayed. I tuck these under and press tight. I think of her table. I think of her house and wonder how old this cloth could be. Ninety years old, easily. I think of how she used to sit at the head of the table after my grandfather died, her head tilted just so, regarding her grandchildren with a special smile. I slide it across the table, also hers, and smooth the edges.

Everything I use to put the table together is like this cloth. Nothing magnificent, just special, laden with memories. There is the silverware that my godmother gave me for Christmas and my birthdays when I was a child. I am not even sure of the purpose of some of the spoons, but I set them all out. There is the silver bowl that Aunt June gave us for our wedding. There are the glass candlesticks that were a wedding present to my parents. There are long-stemmed wineglasses that came from my grandmother’s best friend, a woman with an infectious laugh and the interesting name of Iloe. There are napkins to match the tablecloth. I’ve ironed them into thick triangles, folding them cleverly to hide the marks of age. There is the ornate silver ladle that belonged to my great-grandmother. I set it aside to polish and remember how, in our house, it was my father who polished the silver. He’d sit at the kitchen table with newspapers spread in front of him, and I could easily tell that he enjoyed what he was doing.

The table is set. Steaming dishes crowd on top of it. My friends gather around. I know now why my father enjoyed polishing the silver. These treasures bring with them something else: family.

Gyermekkoromban az én dolgom volt megteríteni az asztalt, és bizony vonakodva csináltam. Kés és kanál jobbra, a villa meg balra, mondogattam magamban, ahogy az asztal körül forgolódtam, és igyekeztem minél hamarabb túlesni a dolgon. Most azonban, amikor ünnepi alkalmakra megterítem az asztalt, nem sietem el. Minden percét élvezem.

Az évek során örököltem néhány holmit: fiókban, szekrényben tartom ezeket a kincseket, és nem használom őket mindennap.

Például az abroszt. Nagyanyámé volt. A fiók alján lapul, beszívta a fa és a sötétség szagát. Kimosom, kivasalom. Ugyanaz a monogramom, mint nagyanyámé, habár a nevünk nem azonos. Az abrosz sarkában ott a három hímzett betű: ESC; óvatosan húzom rajtuk végig a meleg vasalót. Az abrosz itt-ott megsárgult, a széle foszlott. Visszahajtom, és alaposan rávasalok. Eszembe jut nagyanyám asztala. Meg a háza, és eltűnődöm: vajon mennyi idős lehet ez az abrosz. Megvan talán kilencven is. Emlékszem, nagyapám halála után mindig nagyanyám ült az asztalfőn, fejét félrebillentette, és jellegzetes mosolyával nézte az unokáit. Az abroszt végigcsúsztatom az asztalon, ami szintén az övé volt, a szélét lesimítom.

Amit csak az asztalra teszek, mind olyan, mint ez az abrosz. Semmi sem pompás, csak éppen nekem különleges, mert emlékekkel teli. Az ezüst evőeszközt keresztanyámtól kaptam gyerekkoromban, karácsonyra, születésnapokra. Némelyik kanálról azt sem tudom, mire használatos, de azért mindet kirakom. Az ezüst tálat June nénitől kaptuk nászajándékba. A két üveg gyertyatartót pedig még a szüleim kapták nászajándékba. A talpas borospoharak nagyanyám legjobb barátnőjétől származnak, aki úgy nevetett, hogy mindenki jó kedvre derült tőle, és csudálatos neve volt: Iloe. Az abroszhoz szalvéták is tartoznak. Háromszögletűre vasaltam őket, és ügyesen hajtogattam, hogy elrejtsem a nyomokat, amelyeket az idő hagyott rajtuk. A díszes ezüst merőkanál a dédanyámé volt. Félreteszem, hogy majd kifényesítsem, és eszembe jut, hogy odahaza mindig apám fényesítette az ezüstöt. A konyhaasztalnál ült, újságpapírt terített maga elé, és láthatólag nagyon élvezte, amit csinál.

Az asztal meg van terítve. Gőzölgő tálak sorakoznak rajta. Az enyéim köréje gyűlnek. Már tudom, miért élvezte apám az ezüsttisztítást. Mert ezek a kincsek azt jelentik: család.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!