Családi kincskeresés

Nagy reményeket fűztünk felvidéki utunkhoz: talán sikerül valahogyan visszaszereznünk jogos tulajdonunkat

Kapcsolódó cikkek

Amikor 2003 nyarán pár órás út után édesanyámmal és nővéremmel kiszálltunk az autóból, izgatottan néztünk körül a szlovákiai kisváros, Szered főterén. A belvárosi templom tornyát kerestük, amely, gondoltuk, majd eligazít minket családunk háború előtti házához.

Ám lelkesedésünk hamar alábbhagyott. Amióta édesanyám 1946-ban utoljára itt járt, a felvidéki településen tízemeletes házak épültek, s a templomtorony bizony elbújt közöttük. Szerencsére emlékezett arra, hogy az utcájuk végében gyönyörű Esterházy-kastély állt, kovácsoltvas kerítése mögött pompás növényekkel, melyeket kisgyerekként mindig áhítozva nézett, de a parkba sohasem juthatott be. Hamar megtudtuk, hol a kastély, amelynek kapuja ezúttal nyitva állt, a gazos kert és a romos épület gyászos képet mutatott, de a kaputól visszaindulva egyszer csak a régi házunk előtt álltunk.

– Istenem – sóhajtott fel édesanyám, látva az érintetlen, kopott falakat, s az ablakokon a régi függönyöket –, hiszen itt a világon semmi sem változott!

Nagyot rikkantottam örömömben: ha kívülről érintetlen a ház, valószínűleg a benti falak is állnak, tehát megvan még a kincs! A legendás kincs, amelyről gyerekkorunkban annyit álmodoztunk.

Kopogtattunk az ódon kapun, de nem érkezett válasz. Bekukkantottam az elkorhadt falécek résein át az elhanyagolt udvarra, ahol egy ütött-kopott tolókocsi állt. Vártunk egy ideig, aztán föladtuk a reményt, hogy valaki felbukkan.

– A ház áll, már ez is hihetetlen! – fordult felénk vidáman édesanyám. – Az első nagy lépést megtettük! Majd visszajövünk máskor. – Vegyes érzelmekkel indultunk haza, miután beparancsolt minket az autóba. Nem tudtunk bejutni a házba, de láthattuk, hogy a falak állnak! Talán hamarosan lezárhatunk egy hosszú fejezetet családunk történetében.
 

Anyai nagyanyám, Ehrenfeld Elza a szlovákiai Szeredről Győrbe ment férjhez, édesanyám is ott született. 1942 tavaszán levél érkezett hozzájuk a szlovákiai dédszülőktől. Az akkor tizenegy éves édesanyám máig emlékszik, milyen hevesen vitatkoztak este a vacsoraasztalnál arról, vajon Elza nagymama teljesítse-e szülei kérését, és elutazzon-e Szeredre a titokzatos „fontos megbeszélésre”. Akkoriban nem volt veszélytelen az utazás, északi szomszédunknál már megkezdődtek a deportálások, ám Elza nagyi merész asszony volt, és vonatra ült.

A szeredi házban szülei együtt laktak agglegény fiukkal, Ernővel, így tehát négyen voltak jelen, amikor megmutatták lányuknak a kamraablakot, amely alatt tíz centiméterre üreget vájtak a vastag falba, oda dugták az értékpapírokat meg az ékszereket. Nem óriási vagyonról volt szó, csak személyes holmikról, gyűrűkről, nyakláncokról, karórákról. Olyanokról, amelyekbe a zsidó családok szívesen fektették régen a pénzüket, mivel ezek könnyen mozdíthatók voltak, ha esetleg menekülni kellett. Nagyanyám a rövid látogatás után hazautazott Győrbe.

Fivére, Ernő bácsi volt a helyi körorvos, akit annyira szerettek a betegei, hogy 1942-ben kérvényezték a városházán: a zsidó Ehrenfeld doktort ne hurcolják el. A hatóságok el is fogadták a kérésüket. Ernő bácsi csak akkor volt hajlandó maradni, ha édesanyjának sem esik bántódása. Ám nem sokkal a háború vége előtt a még fiatal Ernő bácsin elhatalmasodott a vese- és májrák. Iszonyatos fájdalmai lehettek, de tűrt szótlanul, és gyógyított tovább. Ha Ernő még két hónapig él, megéri a felszabadulást, azonban elvitte a halál, így édesanyját, az én dédanyámat, gyásza második napján feltették az Auschwitzba tartó vagonba.

1944 nyarán édesanyámat és szüleit is deportálták Győrből. Nagyapám sajnos sosem tért vissza. Elza nagyi és az édesanyám megjárták Auschwitzot, majd a lippstadti munkatábort, és csak a csoda segített, hogy 1945 őszén hazaérkezhettek.

A győri házat bombatalálat érte. Egy nagybácsi fogadta be őket, és talán éhen is halnak, ha a hitközség nem oszt naponta kukoricakását. A hónapokig tartó éhezés után Elza nagyi úgy döntött, át kell menni Szlovákiába a kincsért.

Az út ekkor sem volt veszélytelen. 1946 elején már folyt a magyarok kitelepítése, ráadásul csak határátlépőt tudtak szerezni, amellyel pusztán harminc kilométeres távolságra lehetett eltávolodni a határtól. Mindegy, elindultak vonattal, majd gyalogoltak fél napot, míg végre megérkeztek a szinte érintetlen szülői házhoz, amelynek verandáján még a nádból font ülőgarnitúra is pont úgy állt, mint azelőtt.

Az asszony rikácsolni kezdett, hogy takarodjanak, különben rájuk uszítja a kutyát, följelenti, és börtönbe csukatja őket

Ismeretlen nő nyitott ajtót. Elza nagyi beszélt szlovákul, úgy tervezte, megpróbál egyezkedni az új lakókkal, hogy az értékek egyharmadának fejében adják vissza a családi ékszereket. Alighogy bemutatkoztak, az asszony rikácsolni kezdett, hogy takarodjanak, különben rájuk uszítja a kutyát, följelenti, és börtönbe csukatja őket. Azzal orrukra csapta a kaput.

Ijedtükben az ismerős patikusékhoz menekültek, akik egy éjszakára adtak is szállást, másnap azonban kérték őket, hogy menjenek tovább. Féltek ők is a hatóságoktól.

Aztán valahogy mégiscsak beindult itthon az élet. Édesanyám és Elza nagyi jó ideig a nagybácsinál húzták meg magukat, ahol jutott nekik egy szűk szoba. Édesanyám közben jelesre érettségizett, majd beiratkozott az orvosi egyetemre. Ott ismerte meg édesapámat, és már az egyetemi évek alatt megszületett a nővérem. Mindkét szülőm háziorvos lett, és két egymás melletti körzetben dolgoztak egészen nyugdíjazásukig.

A szeredi kincs többször is szóba került a családban, de édesanyám sokáig hallani sem akart az utazásról. A nővéremet meg engem azonban nem hagyott nyugodni a dolog. Egyfelől úgy éreztük, helyre kell hoznunk az igazságtalanságot, amely a családunkat érte, másfelől izgatta a fantáziánkat, mit rejthet a szeredi ház fala. Mivel gyerekeinket is egyre jobban érdekelte a családi kincskeresés története, évekig kérleltük anyut, hogy felejtse el a ’46-ban történteket, és jöjjön ki velünk még egyszer Szlovákiába szerencsét próbálni.

Persze édesanyámat is foglalkoztatta a történet. Egyik kedvencéhez, egy nagybeteg fiúhoz naponta járt morfiumot beadni, és neki is gyakran mesélt a befalazott kincsről, hogy lefoglalja gondolatait. A srác így fogadkozott a halálos ágyán: – Doktor néni, ha meggyógyulok, meglátja, kimegyek egy csákánnyal, és kiásom magának azt a kincset!

2003 nyarára megérett a helyzet. Amikor a nővéremet meghívták Eperjesre előadást tartani, édesanyám beadta a derekát. Bár akkor nem jutottunk be a házba, látogatásunkat sikernek könyveltük el, hisz az épület épségben megvolt!
 

Egy évvel az első látogatásunk után, 2004 őszén újra felkerekedtünk: édesanyámmal, unokaöcsémmel és nővérem szlovákiai barátnőjével, aki elvállalta a tolmács szerepét. Most már könnyen megtaláltuk a házat, ám amint kiszálltam az autóból, földbe gyökerezett a lábam. Az utcafront felőli falon friss, illatos vakolat, az öreg ablakok helyén vadonatúj tokok és üvegek. A házat akkor alakították át.

Kopogásunkra megint nem jött ki senki, de a szomszédos boltból előkerült egy lány, aki a párkányi barátnőnknek elmondta: a házban egy nagybeteg, öreg néni él a lányával és annak családjával. Most csak a néni van otthon, nem tud járni, de ha akarjuk, beenged a házba, mert rábízták a kulcsot.

A színes üvegű régi verandán át bementünk a hátsó traktus egyik szobájába. Az ágyban csapzott hajú, remegő szájú, aszott nénike próbált felülni, a lábszára csupa fekély. Az Ehrenfeld név hallatán rémülten ránk nézett, és szlovákul azt kérdezte: „Most visszakérik a házat?”

Édesanyám leült az ágy szélére, átadta a csokit, amit vittünk, és a tolmács segítségével megnyugtatta: – Ne tessék félni, nem akarunk vissza semmit. Van nekünk házunk otthon.
 

Amíg ők beszélgettek, kértem, hadd nézzek körül. Óvatosan benyitottam a kamrába. A helyiség üres volt, frissen vakolt, mészillatú. Az egykori ablak helyén egy még festetlen, vadonatúj ajtó áll. Bénító csalódottságot éreztem. Szertefoszlott egy gyermekkori álom, véget ért a nagy kaland!

Édesanyám azonban, nagyon bölcsen odasúgta: – Jobb ez így, hidd el, kislányom. Enélkül is megvan mindenünk, hát nem?

Hazafelé menet az autóban, hogy felvidítson bennünket, egy gyerekkorában hallott mesével állt elő.

A szegény ember kifog egy aranyhalat. A hal megígéri: ha elengedi, teljesíti egy kívánságát. A szegény ember erre visszadobja a vízbe, és siet haza nagy vidáman. „Kérjünk egy tehenet!” – lelkendezik a felesége, de a szegény ember így válaszol: „A tehenet meg tudjuk szerezni magunk is, ne pazaroljuk el erre a kívánságot.” Még többet dolgoznak, és így meglesz a tehén. Később így szól az asszony: „Kérjünk egy nagyobb házat.” Erre a férje: „A nagyobb házat meg tudjuk szerezni magunk is, erre ne pazaroljuk el a kívánságot!” Még többet dolgoznak, és lám, meglesz a nagyobb ház is. Addig-addig, míg meglesz mindenük, amit csak kívánnak, a saját erejükből. A végén azzal a jó érzéssel halnak meg, hogy mindenük megvolt, és még az aranyhal ígérete is megmaradt.

Elmosolyodtam a mese hallatán, és felrémlett bennem az a sok-sok mese, történet, amellyel édesanyám gyerekkoromban szórakoztatott, vigasztalt. Micsoda élete volt! – gondoltam magamban. Mennyi nehézségen menet keresztül, a derűje mégsem hagyta el soha! Lám, most is ő nyújt vigaszt nekünk, lógó orrú kincskeresőknek.

Juthat-e ennél nagyobb kincs bárkinek is?