Csendes éj

A világ minden táján felcsendül a kétszáz évvel ezelőtt született ének

Szelíden hullott a hó egy Salzburg melletti osztrák falu, Oberndorf erkélyes faházaira. Odabent a legszentebb éjszakára készülődő falusiak gyertyával, gyümölccsel, dióval díszítették az aznap vágott lucfenyőt. Hamarosan éjféli misére szólítanak Oberndorf egyszerű kis templomának harangjai, s a hívők imádsággal, énekkel ünneplik Krisztus születését.

A Szent Miklós-templomban azonban korántsem volt vidám a hangulat az 1818-as év karácsonyának délutánján. Joseph Mohr, a huszonhat éves lelkész épp akkor fedezte fel, hogy az orgona jószerével tönkrement. Akármilyen erősen nyomta is a káplán a pedált, csak zörejeket tudott előcsalogatni az öreg hangszerből. Mohr rettentően elkeseredett. Mire ide jut egy orgonajavító, rég elmúlik a karácsony. Márpedig a fiatal lelkész zene nélkül elképzelni se tudta az ünnepet.

Mohrnak ösztönös tehetsége volt a zenéhez. Egy varrónő és egy önfejű katona törvénytelen fiaként született, s gyerekkorában azzal kereste kenyerét, hogy közönség előtt énekelt, hegedült, gitározott. Az iskolában, s később az egyetemen előadóművészi keresetéből élt. Szorgalmával és tehetségével felhívta magára egy lelkész figyelmét, ő beszélte rá a fiatalembert, hogy lépjen papi pályára.

A vézna, vöröses hajú, kék szemű, beesett arcú Mohrt 1815-ben szentelték pappá, s 1817-ben nevezték ki Oberndorfba. Az új pap nemcsak elprédikálta a zsoltárokat, hanem a hívők nem kis meglepetésére népdalokat és egyházi énekeket játszott gitárján.

Amikor veszélybe került a karácsony, a fiatal pap bezárkózott csöndes dolgozószobájába. Tudta, hogy a hagyományos karácsonyi dalok különösen szólnának gitárkísérettel, ezért elhatározta: valami újat ír. Egy üres papírlap fölé görnyedve, lúdtollal a kezében egyházközsége egyik családjára gondolt. Nemrég járt náluk, hogy megáldja újszülött gyermeküket. Ahogy visszaemlékezett az anyára, ki a téli hideg ellen bebagyulálta s magához szorította gyermekét, eszébe jutott egy másik születés, mely ugyancsak szerény körülmények közt esett meg, majd kétezer éve.

Lesz ami lesz, írni kezdett. Tollát mintha egy láthatatlan kéz vezette volna. Megjelent a papíron a vissza-visszatérő refrén: „Stille Nacht, Heilige Nacht”: „Csendes éj, szentséges éj”. A fiatal pap a gyermekversek egyszerű kifejezéseivel hat versszakban mesélte el a karácsonyi csodát. Szavai mintha egyenesen a mennyből áradtak volna.

Későre járt az idő, mire végzett. Az éjféli miséig még zenét is kellett szerezni a vershez. Elindult hát a közeli faluba, Arnsdorfba. Az ottani tanító, a harmincegy éves Franz Xaver Gruber jó barátja volt, ráadásul nála képzettebb zeneszerző.

Mohrral ellentétben Gruber egy ideig csak titokban áldozhatott szenvedélyes zeneszeretetének. Apja, a szigorú takács úgy gondolta: minden muzsikusnak felkopik az álla. Franz esténként kiosont a házból, s a közeli templomba sietett, mert az ottani orgonistát rávette, tanítsa őt muzsikálni, kottát olvasni, zenét szerezni. Olyan jól haladt, hogy amikor az öreg Gruber egy nap meghallotta fia orgonajátékát, nyomban megenyhült, és áldását adta zenei tanulmányaira.

Franz úgy döntött, nemcsak zenész lesz, hanem tanító is. Akkoriban a falusi templomokban a tanító volt az orgonista, és ő vezette a kórust. Így amikor Gruber Arnsdorfba került tanítani, a szomszédos Szent Miklós-templomban is tárt karokkal fogadták.

A históriát összeállító történészek szerint azon a karácsony estén Mohr felkereste Grubert és népes családját szerény hajlékukban, mely az egy tantermes iskola mögött húzódott. Mohr elmesélte barátjának, milyen bajba került. Átnyújtotta az újonnan írt verset, s arra kérte Grubert: az éjféli miséig komponáljon hozzá dallamot két énekhangra, kórusra és gitárra.

Gruber elolvasta Mohr atya versét, és nyomban leült a zongorához, Mohr pedig visszament a templomba.

Zenei készletének három alapakkordjából az orgonista egyszerű, megható dallamot fűzött össze. És még aznap este el is vitte Mohr atyának. A két férfinak épp csak egy rövid próbára maradt ideje. Megegyeztek: Mohr gitáron játszik és énekli a dalt, Gruber pedig basszus hangján harmonizál. A kórus a szakaszok végén kapcsolódik be, és a refrént énekli.

Éjfél lett, gyülekeztek a hívek, várták, hogy a templomot megtöltse a zengő orgonaszó. Ám miközben az emberek letelepedtek a keskeny fapadokban, Isten háza azonban csöndes maradt.

Ekkor Mohr atya tűnt fel a főhajóban, s oldalára intette a tanítót. A pap gitárral kezében elmagyarázta nyájának, hogy az orgona elromlott. Mindazonáltal, mondta, az istentisztelet nem marad muzsika nélkül: Gruber tanító úrral karácsonyi dalt szereztek az egybegyűlt hívőknek.

Mohr megpendítette a gitárt, s a kis templomot hamarosan betöltötte a két bársonyos férfihang. A refrénnél újra és újra belépett a négy szólamban éneklő kórus. A hívek ámulva hallgatták az éneket, mely oly tiszta és üde volt, mint a hegyi patak. Majd Mohr belefogott a mise szövegébe, s a hivők letérdelve imádkoztak. Szépen sikerült a karácsony este a Szent Miklós-templomban.
 

Kis híján itt ért véget a történet. Mohr és Gruber a pillanatnyi zavart akarta áthidalni az alkalmi dallal, s eszük ágában sem volt újra előadni. Tavasszal egy vándor orgonahangoló úgy-ahogy megjavította a hangszert. Mohrt nemsokára egy másik egyházközség élére állították, s a Szent Miklós-templom új papja hagyományosabb módon ünnepelte a karácsonyt. Néhány esztendőre olyan csend övezte az éneket, akárcsak az éjt, melynek 1818-ban dicsőségét zengte.

De a világ szerencséjére a Szent Miklós-templom orgonája tovább rakoncátlankodott. 1825-ben az egyházközség felfogadott egy Karl Mauracher nevű orgonaépítő mestert, s megcsináltatta a hangszert. Miközben Mauracher a karzaton dolgozott, véletlenül ráakadt a Mohr és Gruber dalára. A Szent Miklós-templom orgonaépítésére felügyelő Gruber boldogan adta belegyezését, amikor Mauracher elkérte a Csendes éj másolatát.

Mauracher magával vitte Oberndorfból a dalt, és attól fogva Ausztria-szerte orgonálta. Sokan meghallgatták, mindenkit megigézett a szöveg, a dallam. Az Európát járó népdalénekes csoportok is felvették műsorukba.

Közöttük voltak a Tiroli Alpokba valósi Strasser testvérek: két fiú és két lány, kik angyali hangon énekeltek vásárokon, miközben derék kesztyűkészítő szüleik portékájukat kínálták. 1831-ben a Strasser testvérek a lipcsei hangversenyteremben adták elő a Csendes éjt, s a közönség estéről estére nagy tetszéssel fogadta. Hamarosan kinyomtatta egy lipcsei kiadó, de az első kiadás még a Tirolerlied, vagyis Tiroli dal címet viselte. Joseph Mohr vagy Franz Gruber nevéről szó sem esett.

Szöveg és dallam most már gyorsan terjedt. A Csendes éj nemsokára az Atlanti-óceánt is átszelte egy Rainer nevű népdalénekes család tarsolyában. Rainerék az Egyesült Államokban telepedtek le, s 1840. december 24-én New Yorkban bemutatták az angol nyelvű világnak a Song from Heavent, vagyis Égi dalt, amely annyira megtetszett John Freeman Young tiszteletesnek, Florida későbbi episzkopális püspökének, hogy három versszakát lefordította angolra.

A közönség pedig egyre kevésbé hitte el, hogy a Csendes éj közönséges népdal volna. Nem egy hallgatója Haydnnak, Mozartnak, Beethovennek tulajdonította. Eközben Gruber és Mohr, ki-ki a maga kis falujában, nem is sejtette, mekkora port vert fel daluk. Mohr atya csak ötvenöt évet ért meg. 1848-ban meghalt tüdőgyulladásban, és a szegények temetőjében helyezték örök nyugalomra. Soha nem tudta meg, hogy dala a földkerekség legtávolabbi zugaiba is eljutott.

Gruber is csak akkor szerzett tudomást a dal sikeréről, amikor 1854-ben Frigyes Vilmos porosz király zeneigazgatója elrendelte a mű forrásának kutatását. De hiába ért el a hír az akkor már hatvanhét esztendős Gruberhez, nem találta meg az eredeti szöveget, sem a kottát. Így az idős muzsikus levelet írt Berlinbe, s feltárta benne a dal születésének körülményeit.

Kezdetben csak nagyon kevés tudós hitte el, hogy két egyszerű ember álmodhatta meg a világ legnépszerűbb karácsonyi énekét. Gruber úgy halt meg 1863-ban, hogy szerzőségét erősen kétségbe vonták.

Ma azonban már senki nem vitatja. Nyugat-Ausztria több helyén is szobor őrzi a két szerző emlékét, de örökségük nélkül a világ más részein sem volna karácsony a karácsony. Nem véletlenül állítja William E. Studwell, aki az Észak-illinoisi Egyetemen dolgozik, s a karácsonyi dalok neves kutatója: – A Csendes éj a karácsony zenei jelképe.

Ma már a dalt minden földrészen több mint száz nyelven éneklik, a német eredetitől a kínaiig, a szuahélitől az afrikaansig, a japántól az oroszig, s mindegyik változat a béke és az öröm mély átérzését fejezi ki. A Mormon Imaház kórusától Elvis Presleyig számtalan neves előadó lemezén szerepel. Bing Crosby 1942-es lemezéből több mint harmincmillió példány kelt el.
 

Az egyszerű karácsonyi dalban mindig is mennyei békét teremtő, mélységes erő rejlett. 1944-ben például az Ardennek rengetegében, a második világháború egyik legvéresebb csatájának kellős közepén néhány amerikai és német felderítő osztag letette a fegyvert, s a katonák együtt énekelték a Csendes éjt.

Ugyancsak a második világháború alatt egy orosz hadifogolytáborban német, osztrák és magyar foglyok ajkán csendült fel a karácsonyi kórus. Az orosz parancsnok könnyes szemmel így fordult az őrizetére bízott foglyokhoz: „Ma este még arról is meg tudok feledkezni, hogy kibékíthetetlen ellenségek vagyunk.”

A nácik megszállta Csehszlovákiában egy német tiszt meglátogatott egy árvaházat, és sorra kérdezte a gyerekeket, nem tudja-e valamelyikük németül a Csendes éjt. Nagy nehezen előlépett egy kisfiú meg egy lány, s rákezdtek: „Stille Nacht, Heilige Nacht”. A tiszt mosolyogva hallgatta őket, a gyerekek azonban hirtelen elhallgattak, és arcukra rémület ült ki. Hirtelen eszükbe jutott, hogy az országnak ezen a vidékén csak a zsidók tudnak németül. A tiszt, látva riadalmukat, így vigasztalta őket: „Ne féljetek! Itt biztonságban vagytok.” Még a német tisztet is megérintette a dal varázsa.

Évekkel később, egy másik karácsony estén, a koreai háború idején, az őrségben álló fiatal amerikai katona úgy hallotta: ellenség közeledik. Ujját a ravaszra tette. A sötétségből egy csapat mosolygó koreai tűnt elő, és a fiatal katona ámulatára elénekelték koreaiul a Csendes éjt. Aztán újra a sötétségbe vesztek.
 

Mi is szívünkben őrizzük a Csendes éj emlékét. Az első karácsony esténken történt, melyet a connecticuti Reddingben töltöttünk. Amikor beléptünk a templomba, egy segédlelkész apró fehér gyertyát nyújtott át mindkettőnknek.

Karácsonyi dalokkal, bibliaolvasással telt el egy óra, majd elhalványultak a fények. A pap az oltáron égő gyertyáról meggyújtott egy kis gyertyát, s odalépett két emberhez az első sorban. Majd azok is meggyújtották a mellettük ülők gyertyáját.

Az utolsó sorban volt a helyünk, onnan figyeltük, ahogy a fény sorról sorra imbolyog. Majd felbúgott az orgona, s a gyülekezet rázendített arra az énekre, mely oly sok kilométernyire, oly sok évvel ezelőtt született egy karácsony estén: „Csendes éj, szentséges éj, mindenek álma mély...”

Az utolsó versszak elhangzása után mozdulatlanul álltunk a gyertyafény derengésében. Az egyszerű szöveg, a fülbemászó dallam megmelengette a szívünket, ahogy a világ oly sok emberének szívét, amióta egy fiatal pap és tanító barátja százhetvenöt évvel ezelőtt először elénekelte.

Vote it up
8
Tetszett?Szavazzon rá!