Csillagom háborúja

A közös mozizás bolygóközi dilemmája – Szily László sajátos stílusú nevelési tanácsadója

Teljesen elzsibbadva ültem a két gyerek között, az ölemben fél köbméter kukoricachips, a mellkasomra kenve ugyanannyi sajtszósz. Egy órája nem láttam mást, mint libasorban totyogó pingvineket a jégmezőn. Volt, hogy jobbról balra totyogtak át a képen, aztán volt olyan, hogy balról jobbra, negyedóránként pedig szembe jöttek. Volt, hogy elkezdett esni a hó, de később mindig elállt.

Aztán az egyik pingvin odatotyogott egy lékhez, aranyosan pucsított, és akkor WHÍÍÍ, egy villogó fogú leopárdfóka pofája töltötte be a vetítővásznat. A gyerekek sikoltása csak azért nem hallatszott, mert az önkéntelen hörgésem sokkal hangosabb volt, és ahogy kaszáló mozdulattal megpróbáltam magamhoz rántani őket, bezuhantam a két üléssor közé, nyakig a popcornmorzsába, és elátkoztam a pillanatot, amikor elhittem, hogy a Pingvinek vándorlása nem ijesztgetős film.

Ez volt a legelső közös mozizásunk a gyerekekkel. Az otthoni rajzfilmnézések alapján tudtam, hogy egy keményebb Lolka és Bolka-jelenet is ki tudja készíteni őket. Amikor például Bolka fürdőzés közben hínárt tett a fejére, és velőtrázó „hörr!” kiáltással felbukott a vízből, Lolkával együtt ők is sírva menekültek, ezért gondosan valami jó unalmasat próbáltam választani. A moziba érve elmeséltem, hogy most jön pár reklám, majd filmek rövid ajánlói, aztán meg a nagyfilm. Rajtunk kívül 85 százalékban hasonló családok, 15 százalékban smackózásra készülő gimisek ültek körben. Az első ajánló egy kisegérről szólt, a második egy kertmoziról, ahol felrobbantottak egy bombát, és a nézők szenes csontvázakká égtek.

Höhő, suttogtam a gyerekeknek, ez csak trükk volt, a nézőknek nem is lett semmi bajuk. Mélyen belefúródtak a moziszék támlájába, és csak a kiguvadt szemük mozgatásával jelezték, hogy persze, látom. Aztán fóka, lásd fent.

A kisgyerekek baromira meg tudnak ijedni a filmektől. Az egészen kicsik még tök mástól, mint mi: hirtelen nyílik az ajtó a filmen, és ott áll az élőhalott politológus, láncfűrésszel a kezében. A szemed rémülten ugrál a vértől csöpögő láncfűrész és a politológus őrülten csillogó pupillája között, a gyerek közben dülledt tekintettel bámulja a fickó ijesztően himbálódzó cipőfűzőjét.

Mozizni azonban jó dolog, csak nehéz elkezdeni. A kortárs rajzfilmesek ugyanis kötelezőnek érzik, hogy ha egyszer érzékeny és ijedős közönségnek dolgoznak, minden moziban legyen valami indokolatlanul pánikkeltő rész. Nincs az az idősödő tengerimalacokról szóló, lassú sodrású kamaradráma, amelyikbe ne lehetne beilleszteni egy flashbacket a malac sátánista korszakából, amikor elevenen kitépte egy csincsilla szívét.

A szívkitépős részeket nem mindig könnyű kiszúrni, hiszen az ember mégsem nézhet végig minden gyerekfilmet titokban előre. Nekem az a módszer jött be a legjobban, hogy vicces akciót csinálok a betojásból, vagyis film előtt elmondom Mirinek és Borisznak, hogy ha valami rémisztőt látnak, gyorsan fogják be a szemüket, és bukjanak le az ülés mögé, én meg majd szólok, hogy mikor lehet újra felbukkanni.

Höhő, suttogtam a gyerekeknek, ez csak trükk volt, a nézőknek nem is lett semmi bajuk

Ha van egy dolog, amiben családapaként egész biztosan állást kell foglalnod egyszer, akkor az a Csillagok háborúja (CSH) -dilemma. Mármint hogy megnézhesse-e a gyerek, és ha igen, mikor. A kétévesnél idősebb humanoidok társadalmi életét ugyanis a pónik és a dinoszauruszok mellett, misztikus módon, még mindig a Csillagok háborúja határozza meg. Hagyj egyedül két háromévest, és ahogy eltűntél a színről, azonnal elkezdenek csubakkázni. A CSH-jelenség egyik fontos praktikus funkciója, hogy felkészíti a gyermekeket a társasági élet sójára, a rezzenéstelen arccal előadott hazugságra. A két-három évesek közül persze még senki sem látta igazából a filmet, de mindegyik úgy tesz, mintha.

Ahogy telnek az évek, a gyerek legszemetebb haverjai már egészen hihetően hazudják azt, hogy ők látták, úgyhogy rajtad is erősödik a nyomás. Két egyformán releváns vélemény szokott ilyenkor összecsapni. Az – általában, de nem mindig – anyák által képviselt „évekig rosszat fognak álmodni a szénné égett Beru néni meg a kocsmabeli szörnyek miatt” és a jellemzően az apáktól hallható „még mindig jobb, ha kicsit betojnak, mintha teljesen elszigetelődnének szociálisan”. Én is a közhelyes apai állásponton voltam végig, de sosem erőltettem a dolgot, mert ismertem az Ostobán Keménykedő Apák Végzetét: egy héten át minden reggel úgy ébredni, hogy jobbról-balról egy-egy reszkető gyerek csüng rajtad.

Mi másfél évig vitáztunk Imolával a CSH-dilemmáról. Minden elképzelhető érvet felsorakoztattunk, röpködtek az életre szóló traumák és a társadalmi elszigetelődés hatásai, aztán május első napjaiban, magam sem értem, miért, megtört a női ellenállás, és megnéztük a filmet. Én voltam az, aki előző nap nem tudtam aludni a gyomoridegtől, az Imola is szokatlanul sápadtan tett-vett, aztán megvolt a vetítés, kikapcsoltam a lejátszót és mély sóhajjal ránéztem a gyerekekre.

– Te, ez nem is volt olyan izgalmas – mondta kutyafuttában Borisz, aztán elszaladtak bakugánozni.

Vote it up
199
Tetszett?Szavazzon rá!