Csoda, a vad kismacska

Legyőzheti-e a vadon hívó szavát egy gyermek szeretete?

Kapcsolódó cikkek

Nehéz volt az arizonai farmunk körül kóborló vadállatok sorsa. Szakadatlan éhség gyötörte őket. Elvadult kutyák ólálkodtak újszülött borjaink körül, őrjöngő mosómedvék fosztogatták tyúkketreceimet, prérifarkasok vonították világgá végtelen fájdalmukat. Mégis leginkább a kóbor macskák, a sivatag e magányos vándorainak siralmas hangja hallatán facsarodott el a szívem. Ezek a csavargó teremtmények, a házimacskák számkivetett ivadékai visszatértek ősi életformájukhoz. S minden évben, amikor az éhség belopódzott a sivár hegyek közé, sokuk a mi birtokunkon keresett menedéket.

Egy hideg márciusi reggelen éppen a tehenet fejtem, miközben öt házimacskánk a farmernadrágomhoz dörgölőzött, türelmetlenül várva az ételt. Ezek nem tudják, mi az éhség – gondoltam, s megpróbáltam megszámolni az etetők mögött kuporgó, csontsovány elvadult macskákat. Legtöbbjük beteg volt. Sok vemhes is akadt köztük. Némelyiket az életben maradásért folytatott kétségbeesett küzdelem néma tanújeleként sebhelyek rútították.

Félbeszakítottam házimunkámat, mert Jaymee rontott be a pajtába, legkisebb gyermekünk a hat közül. Egy újszülött hófehér kiscica lapult a tenyerében. Bal füle mögött rézvörös folt, a calico betegség jele virított. – Mindegyik testvére elpusztult – sírt Jaymee.

– Fogadni mernék, hogy a nagy fülesbagoly kapta el őket – feleltem. – Meg kell találnod az anyját, hogy legyen, aki gondját viseli.

– Az anyja is elpusztult – kesergett Jaymee. – Most mit tegyünk, mami?

Jaymee már többször is tanúja volt annak, amint az elárvult borjak és csikók életben tartásával bajlódtunk. Most végre talált egy hatéves gyereknek való feladatot: egy parányi kis élőlényt, melyet oltalmazhatott, szeretgethetett, amelynek gondját viselhette. – Anya nélkül elpusztul, ugye? – kérdezte.

– El bizony – feleltem. – Valóságos csoda lesz, ha sikerül megmenteni.

Bevittük a kismacskát, gyapjúkesztyűbe takargattuk, és szemcsöppentőből antibiotikummal dúsított tejet kapott. Aztán egy kerek keltetőgépbe tettük, melyet a ritkán kotló tyúkok csibéinek kiköltéséhez használtunk.

– Bevihetem a szobámba a keltetőt? – kérdezte Jaymee.

Rábólintottam. – De apának még ne szólj róla! – figyelmeztettem. – Tudod, mit érez a macskák iránt. – A kóbor macskák veszettek vagy ótvarosak lehetnek, és Bill aggódott, hogy megfertőződhetnek az állataink. Tudtam, Jaymee szeretni fogja a cicát, és ami a legrosszabb volt, valami azt súgta, hogy nem sokáig lesz nálunk. Biztos voltam benne, hogy Jaymee szíve megszakad majd, ha egyszer elmegy. De most akkora reménykedés csillogott a lányom szemében, hogy segítenem kellett.

„Csoda merre van?”
Hamarosan, kialudt pipáját fogai közé szorítva, Bill is bejött reggelizni. – Azok az átkozott egerek szinte az összes gabonazsákot kirágták a csűrben – mondta, kihörpintve kávéját. Majd kedvenc házimacskáinkra célozva hozzátette: – Az ember azt hinné, hogy a macskák elbánnak velük. Elvégre ezért tartjuk őket. De folyton csak a vadmacskákat hajszolják. Sohasem láttam még ennyit. Ott tanyáznak mindenütt. Betegnek tűnnek a nyomorultak. – Eltökéltem, hogy egyelőre mélyen hallgatok Jaymee macskájáról.

Aznap este Jaymee és kilencéves nővére, Becky megetette a kismacskát, majd visszatették a műanyagfedelű keltetőbe. Hallottam, amint Becky odasúgja Jaymee-nek: – Ma reggel huszonkét kóbor macskát számoltam meg a csűrben. Apa dührohamot fog kapni.

– És azt tudja, hogy igazából huszonhárom van? – kérdezte Jaymee.

– Még nem.

Kilenc nap múlva Jaymee megmutatta apjának a keltetőben lévő macskakölyköt. Bill egy ideig dúlt-fúlt, majd kiment a szobából. Másnap reggel a kismacska szeme kinyílt, és Jaymee elnevezte őt Csodának.

Jobb nevet nem is találhatott volna ennek a rózsaszín orrú parányi teremtménynek. Azt reméltem, hogy Csodát sikerül egerésző házimacskává nevelni. De idővel mind több jelét láttam annak, hogy nem tűri a korlátokat. Ahelyett, hogy a vackán aludt volna, mint a házimacskák, inkább a szekrényekbe bújt vagy elrejtőzött a függöny mögé. Máskor Bill bakancsában találtuk rá, vagy az ágy alatt szundikálva. Gyakori kérdéssé vált a házban: – Csoda merre van?

Végül egyik reggel Bill rajtakapta Csodát, amint fejest ugrott a függöny tetejéről. S miután kimeresztett karmokkal felkapaszkodott Bill farmerjára, férjem kijelentette, hogy a zárt hátsó veranda lesz Csoda új lakhelye.

Egy napon Jaymee késve jött reggelizni. – Csoda nincs a verandán – tudatta szomorúan.

– Majd csak előkerül – vigasztaltam. Mindenfelé kerestük, ám a macska nem volt sehol.

– Mindenesetre kiteszem az ételt a tálkájába – mondta Jaymee az apjára pillantva. – Tudod, csak játszadozik.

Hát persze – gondoltam. Olyan játékot, amelyhez a kóbor macskák kiválóan értenek. Bújócskát!

Néhány napig Csoda tálkája reggelre mindig kiürült, őt magát mégsem találtuk sehol. Aztán fekete lábnyomokat vettünk észre a kandallótól az ételhez és vízhez vezető úton, s visszafelé. – Apa! – sikoltotta Jaymee. – Csoda a kéményben van! Ki kell szabadítanunk!

– Én ugyan fel nem megyek oda egy macska után – morogta Bill. – Majd lejön magától.

Jaymee ekkor 19 éves bátyjához, Scotthoz fordult: – Kérlek, Scott! – könyörgött. Pillanatokkal később a fiú hosszú karjával benyúlt a félig nyitott huzatszabályzón. – Megvan! – kiáltotta, és egy koromfekete szőrgombolyagot húzott elő a kürtőből.

– Csoda, te haszontalan! – kiáltott Jaymee, aztán kiszaladt, hogy lecsutakolja a macskát. Más macskákkal ellentétben Csoda kedvelte a fürösztést, és a hajszárítót pedig különösen szerette.

Az ősi vér
Csodának többször is felkínáltuk a házimacskák kedvelt játékszereit, a színes játékgolyókat, bolyhos szalagokat. Ezek sohasem érdekelték. Alig várta viszont, hogy kijuthasson a szabadba, ahol rögvest felélénkült. A lucernásban ugrándozott, vagy meglapult a tyúkketrec előtt, s vágyakozva remegett a 200 csibe láttán. – Nézd, milyen édes! – lelkendezett Jaymee. – Játszani akar velük!

Játszani? És a kígyózó farok? Meg a kimeresztett, majd visszahúzódó apró karmok? Aligha játékról volt szó. Olvastam, hogy az ölés fortélyát a macskáknak az anyjuktól kell eltanulniuk. Most azonban ámulva láttam, milyen természetes módon bontakozik ki Csodában ez a hajlam. Nem sokkal később, hét hónapos korában éjszakánként nyivákolni kezdett. Vajon a vadon hívó szavát hallotta?

– Olyan dolgokat is meglát a sötétben, amit mi nem – mondta Jaymee a reggelinél. – Titkokat, és…

– …kandúrokat! – tette hozzá Bill. Mogorva volt és zsémbes, mert fülére húzott párnával kellett aludnia, hogy ne hallja Csoda éjszakai vernyákolását. – Átkozott macska – mormogta.

Rázd és csörgesd
Egyik este Bill egy maroknyi kígyócsörgőt hozott a kezében, amikor bejött vacsorázni. – Több mint ötven csörgőkígyófészket találtunk Cowanék farmja fölött – mondta. – Kiválasztotta a legnagyobb csörgőt, majd megrázta. A konyhaablak mögött tüstént megjelent Csoda üveghez szorított orra. Hátát felpúpozta, szeme fényesen szikrázott. Odaadtunk neki egyet, hadd játsszon vele, mire a csörgő hirtelen kattogva, csattogva végigcikázott a padlón, akár egy hokikorong, Csoda pedig vadul kergette. Kismacskánk a vadászat fortélyait gyakorolta új játékán és egyben zsákmányán.

Egyik nap kerek sebet fedeztem fel Csoda homlokán. Először azt hittem, megsérült, de aztán Jaymee arcán és nyakán is megjelentek a foltok és hólyagok.

– Ótvar – állapította meg az állatorvos, miután kék fényű diagnosztikai lámpájával megvizsgálta a macskát és a gyereket. Mindketten úgy csillogtak, akár a szentjánosbogarak egy nyári éjszakán. Miután végzett a kezeléssel, még figyelmeztetett: – És mondja meg Billnek, hogy vigyázzon a bikákra. Ez a fajta ragályos lehet.

Aznap este Bill leverten jött be vacsorázni: – Két kiállítási bika is ótvaros lett.

Belülről megrezzentem. A karanténra gondoltam, s arra, milyen sokba kerül az antibiotikum és a meszes-kénes fürdő a csaknem egytonnás állatok számára. Éppen elhatároztam, hogy szólok Billnek Csodáról, de Jaymee megelőzött.

– Ó, apu! – mondta. – Gondold csak el, milyen jól mutatnának a bikák a kék fényben. Csoda meg én is úgy fénylettünk, akár az angyalok. – Várakozásommal ellentétben Bill nem gurult méregbe. Még el is vigyorodott Jaymee szavai hallatán.

Néhány héttel később egy este hiába hívogattuk Csodát. Aztán megszólalt a telefon. – Nincs a maguk kislányának egy fehér macskája? – kérdezte a takarmány-felvásárló, aki épp aznap délelőtt vitt el tőlünk egy tonna lucernát. Kilencven kilométerre lakott tőlünk.

– De van – feleltem.

– Úgy látom, szeret kocsikázni – folytatta ő. – Csak itthon vettem észre.

Bill arca megrándult, amikor a kalapja után nyúlt. Másodpercek múlva már el is tűntek Jaymee-vel a sötétben, és nekivágtak a 180 kilométeres útnak, hogy visszahozzák a macskát.

Csodából hamarosan tapasztalt vándor lett. Legjobban autón vagy teherkocsin szeretett utazni, de mind gyakrabban tűnt el gyalog is, olykor napokra, sőt hetekre.

Kígyómarás
Csoda egyéves születésnapján történt, hogy Scott ordítása hallatszott a lovak karámja felől: – Csoda! Nem mész onnét! – Majd rögtön utána: – Apa! Csörgőkígyó!

Bill felkapott egy lapátot, én pedig a kígyómarás elleni szérumért futottam. A kígyó egy kancát mart meg az orrlyukai közt. A ló tántorgott, a földet kapálta, szeme rémülten kidülledt. Percek alatt duzzadni kezdett a feje. Nem kapott levegőt.

Bill gyorsan ledugott egy légzőcsövet, és beadta az ellenmérget. Fohászkodtunk, hogy enyhüljön a baj. Aztán Scott így szólt az apjához: – Ha nincs itt Csoda, ez a felvillanó fehérség, én nem is láttam volna, mi történik. De teljesen megbolondult, itt ugrált, és rávetette magát a csörgőre. – Rám nézett: – Anya, azt hiszem, a kígyó őt is elkapta.

Amikor rátaláltunk a kismacskára, csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt, feje megduzzadt. Az ellenméreg elfogyott. – Megpróbálok egy kis kortizont – mondta Bill. – Másunk nem maradt.

Gyengéden a dobozába fektettem az élettelen kis szőrgombócot. Jaymee letérdelt mellé, és ezt mormolta: – Rendbe jössz, kedveském! – Csoda két napig nem tért magához, aztán lassan felépült. Megfogadtuk, hogy többé nem engedjük ki őt. De mihelyt új erőre kapott, folytatta a kóborlást.

Két és fél évesen Csoda végleg eltűnt. Rettenetesen hiányoltuk, a maga sajátos módján még Bill is.

A következő évek folyamán Jaymee sok macskát megszeretett, de Csoda emlékét mindig a szíve legmélyén őrizte. Lefekvés előtt gyakran kijött velem, amikor a csirkék vagy egy újszülött csikó után néztem. Zseblámpájával ilyenkor végigpásztázott az üres jászlakon és a szénabálák közti átjárókon. – Légy óvatos! – figyelmeztettem, mire Jaymee mindig így felelt: – Az vagyok, Mami, de meg kell néznem, hogy Csoda nincs-e itt.

„Tudtam!”
Eltelt három év, s egyik este Bill hitetlenkedő tekintettel lépett be a hátsó ajtón. – Jaymee! – szólt a lányának. – Gyere csak ki egy percre! – Mindnyájan követtük.

Környezetébe szinte beleolvadva, az ütött-kopott fém pajtatetőn egy viharvert kismacska kucorgott. Poros bundáját sebhelyek szabdalták, jobb füle a koponyájára lapult. De tépett, csipkézett bal füle mögött ott látszott a hajdani calico nyoma.

– Csoda! – suttogta Jaymee, izgalomtól sugárzó arccal.

Noha mindannyian együtt örültünk Jaymee-vel, én mégis aggódtam, mert biztos voltam abban, hogy ez már nem a régi Csoda, akit a lányom évekkel korábban szeretett. Ez egy harcedzett kóbor macska volt. Az ő világában már nincs helye egy kislány emlékének, aki gondozta és fürösztötte őt, s elnézte neki csalafinta különútjait. Jaymee-t megrázta Csoda három évvel ezelőtti eltűnése. Vajon nem okoz-e neki még nagyobb bánatot, ha Csoda már nem ismeri meg őt?

Eközben, szinte megbabonázva, mindnyájan azt figyeltük, amint Csoda egy kismadárra szegezte a tekintetét. – Csoda, ne! – sikított Jaymee.

A macska tétovázott. Aztán az ismerős hang felé fordult, elernyedt, és egyenest Jaymee kitárt karjaiba ugrott. – Tudtam, hogy visszajössz! – mondta Jaymee. – Tudtam!

Két-három napos alkalmi kiruccanásoktól eltekintve, Csoda nem kószált el többé. Macskaeledelt evett, az egereket otthagyta a hátsó lépcsőn. Minden jel szerint a házimacskák nyugalmas életét élte, mígnem egyik reggel Bill élettelenül találta őt a traktor ülésén. Megviselt szíve hirtelen megállt. Hétéves volt. – Legalább otthon halt meg, a családja körében – szólt Jaymee csendesen.

Jaymee és mi, mindannyian megtanultunk valamit, amit soha nem feledünk: a vadon hívó szavánál még a legkülöncebb állatok esetében is erősebbnek bizonyulhat a gyermeki szeretet.

Vote it up
23
Tetszett?Szavazzon rá!