Csoda az 516-os járaton

Az Oroszország északi része felett haladó TU-154-esen leálltak a vezérlőrendszerek, és a gép hevesen ingadozni kezdett

Tavaly szeptemberben, egy hideg és szürke napon 72 utas szállt fel az északnyugat-oroszországi Poljarnijból Moszkvába közlekedő Tu–154 repülőgépre. Sztanyiszlav és Jekatyerina Sesztakov elég sokszor tették már meg az ötórás utat ahhoz, hogy név szerint ismerjék a személyzetet.

Sztanyiszlav azonban ettől még nem lett nyugodtabb. A 30 éves férfi – mint mindig – biztos volt benne, hogy a repülés rosszul végződik. Vele egyidős felesége, Jekatyerina a szokásos érveivel próbálkozott: – Ha az a sorsunk, hogy lezuhanjunk, hát lezuhanunk. Ha nem, nem. – Ám ez az érvelés soha nem nyugtatta meg a férfit.

Sztanyiszlav nem tehetett mást, repülnie kellett. Ha a pár lakhelyéről, a gyémántbányász-településekkel övezett Udacsnij városából Moszkvába akart jutni, a légiút volt az egyetlen ésszerű megoldás. A gép a poljarniji repülőtérről indul, amelynek egyetlen kifutópályáján csak egyetlen cég, a bányát is üzemeltető állami nagyvállalat tulajdonában lévő Alrosza Mirnij Légitársaság gépei közlekednek.
 

Sesztakovék különösen nehéz időszakot éltek át. Jekatyerinát hat hónappal korábban nevezték ki a regionális rendőrség fiatalkori bűnözéssel foglalkozó osztályának vezetőjévé. Az új munkahelye Mirnijben volt, Udacsnijtól 500 kilométerre délre – túl messze ahhoz, hogy ingázzon az otthonukból, ahol kislányukkal éltek. Sztanyiszlav nehézgépkezelő volt az egyik bányában, ő sem költözhetett el. Jekatyerina olykor hónapokig nem látta a szeretteit. A különélés gyakori vitákhoz vezetett, s a házaspár végül nyárra a Fekete-tenger partján élő nagymamájához küldte az ötéves Szofiját, hogy átgondolhassák a helyzetet.

Most készültek csatlakozni a kislányhoz, hogy együtt nyaralhassanak. Ám Sztanyiszlav nem bírt lazítani.

A pilótafülkében fesztelenebb volt a hangulat. A négyfős személyzet közel egy évtizede járta a Moszkva–Poljarnij–Moszkva útvonalat. A pilóták, a 42 éves Jevgenyij Novoszelov és az egy évvel idősebb Andrej Lamanov tapasztalt veteránok voltak, együttesen több mint 20 ezer óra repülési idővel, s mindketten parancsnoki rendfokozatot szereztek. Magas és karcsú termetükben is hasonlítottak, de a sötét hajú Novoszelov higgadtabb volt, míg a jóképű, kefefrizurás Lamanovot hirtelenebb természetűként ismerték. Olyan összhangban dolgoztak, mint egy műkorcsolyázó pár. Jól ismerték a Tu–154-est is, és miután magasba emelték a gépet, semmi okuk sem volt feltételezni, hogy ez az út különbözni fog a többitől.

Pedig Sztanyiszlav aggodalma most megalapozott volt.

Andrej Lamanov és Jevgenyij Novoszelov pilóták

Nagyjából három órával a felszállás után, amikor még mindig Északnyugat-Oroszország fölött repültek, a gép hevesen megrázkódott, és a robotpilóta kikapcsolt. Novoszelov és Lamanov gyorsan átvették az irányítást. Novoszelov ezután Rafik Karimov fedélzeti mérnököt utasította, hogy állapítsa meg, miért állt le a robotpilóta. Karimov végigfuttatta a szemét a műszerfalon, és egy vörösen villogó lámpát vett észre.

– Áramkimaradás történt – jelentette. A gép áramellátó rendszere meghibásodott, ezért automatikusan átkapcsoltak az akkumulátoros tartalékrendszerre. Csakhogy az sem működött. A kis termetű, bajuszos, nyugodt, mégis mindig éber Karimov nem tudta, mi lehet a baj, de azt hamar belátta, hogy súlyos a helyzet. Az órájára pillantott: reggel 6 óra 59 perc volt.

Novoszelov – aznap ő volt a gép parancsnoka – rádión felhívta a körzeti légiirányító központot, és tájékoztatta őket a problémáról. – Van rá esély, hogy kényszerleszállásra lesz szükség – mondta. – Kérem, keressék meg a legközelebbi repülőteret!

– Kérem, jelöljék meg az okot… – kezdte a légiirányító, ám ekkor elnémult a rádió. Egymás után kikapcsolódtak a gép műszerei, navigációs eszközei és vezérlőberendezései is.

A Tu–154-esnek négy – hivatalosan 12 éves élettartamú – tartalék akkumulátora van, és az 516-os járaton ezek már 11 évesek voltak. A későbbi vizsgálat megállapította, hogy a egyik akkumulátorban „hőmegfutás” következett be, azaz annyira túlmelegedett, hogy az elektrolit elforrt belőle. Ettől a szomszéd akkumulátor is meghibásodott, majd egy, a gép fő elektromos rendszerében az akkumulátorhibától függetlenül bekövetkezett feszültségingadozás miatt ez is tönkrement. A két megmaradt akkumulátor már képtelen volt árammal ellátni a gép elektronikus rendszereit, és néhány perc alatt ezek is lemerültek. Így aztán mindent, amit csak lehetett, kézzel kellett üzemeltetni.

A turistaosztály elején ülő Sesztakovéknak először az tűnt fel, hogy a biztonsági öv becsatolására figyelmeztető lámpa elhalványul. Ezután a gép hevesen ingadozni kezdett jobbra-balra, s néhány másodpercig úgy tűnt, mintha a pilóták elvesztették volna az irányítást. – Valami baj van – szólt Sztanyiszlav a feleségéhez. – Le fogunk zuhanni.

– Ne aggódj – vágta rá a nő –, minden rendben lesz!

A szokatlan jelenségek Jelena Razumova vezető utaskísérőnek is feltűntek. Előrement a pilótafülkéhez, és megkérdezte, történt-e valami.– Nagy bajban vagyunk – közölte Karimov, a fedélzeti mérnök kurtán. – Majd később elmondjuk.

Az 50 événél jóval fiatalosabb Razumova már 30 éve repült, így hamar rájött, hogy elektromos jellegű problémáról lehet szó. Visszament az utastérbe, és szólt a többi utaskísérőnek, hogy várjanak a további utasításokra. Mind az öten ellenőrizték, hogy a zsebükben van-e az igazolványuk – ez a szokványos eljárás arra az esetre, ha azonosítani kell a holttestüket.

A pilóták 10 600 méterről 3000, majd 1200 méterre ereszkedtek, hogy éppen a felhők fölött repüljenek. Működő dőlésszögjelző nélkül veszélyes lett volna ennél lejjebb ereszkedni – ez a műszerjelzi a vízszintes szárnyhelyzetet, miközben felhők takarják el a horizontot. Vagy 150 kilométert repültek így, olyan rést keresve a felhők között, ahol biztonságban lejjebb ereszkedhetnek, hogy leszállásra alkalmas helyet keressenek.

Hirtelen figyelmeztető jelzés villant fel: az üzemanyagszint kritikusan alacsonyra csökkent. Kisvártatva duda szólalt meg. A rendszer nem szállított több üzemanyagot a fő tartályokból, mert már nem volt egyenletes az áramellátás a szivattyúk működtetéséhez. A három hajtómű így csak az őket közvetlenül ellátó kis tartályban lévő üzemanyagot használhatta fel.

A legénység tudta: 30 percre elegendő üzemanyaguk van. Nem volt vesztegetni való idejük. Szergej Talalajev 52 esztendős navigátor vadul kalapáló szívvel próbálta felidézni, amit a kiképzése során tanult. SOS-jelzést küldött egy vészfrekvencián – nem tudta, hogy a rádióadó sem működik már.

– A felhők alá kell ereszkednünk – mondta Novoszelov Nyikolaj Dmitrijev utaskísérőnek, aki benézett, hogy megkérdezze, nem tud-e segíteni. – Inkább menj vissza az utastérbe.

A 42 éves Dmitrijevnek elég is volt ennyi. Átadta a hírt az utaskísérőknek, köztük a feleségének, Jelena Dmitrijevának. Már hét éve repültek együtt.

– Meg fogunk halni – mondta Sztanyiszlav Jekatyerinának.

– Minden rendben lesz – ismételte meg a nő, bár a lelke mélyén már kezdett hinni neki.
 

Dmitrijevnek már volt része légi vészhelyzetben. 2001 márciusában egy Isztambulból Moszkvába tartó járaton dolgozott, amikor három csecsen terrorista leszúrt egy utaskísérőt, s a gép felrobbantásával fenyegetőzött. Dmitrijev szívének kést szegezve azt parancsolták, hogy engedje be őket a pilótafülkébe. Az utaskísérő azt hazudta, hogy az ajtó zárva van, és kívülről nem lehet kinyitni. A pilóták vállalták, hogy Szaúd-Arábiában szállnak le, ahol a terroristák elengedték a 174 túsz egy részét. Később szaúdi kommandósok rohamozták meg a gépet, egy terrorista, egy utas és az egyik női utaskísérő életét vesztette. Dmitrijevet kitüntették a bátorságáért.

Most rémült volt ugyan, de lepleznie kellett a félelmét. Miközben arra kérte az utasokat, hogy csatolják be a biztonsági övüket, kerülte a felesége tekintetét. A munkájukra kellett összpontosítaniuk.

Ahogy a gép süllyedni kezdett, és belemerült a sűrű fehérségbe, a pilóták minden figyelmüket a gép stabilan tartására fordították. Szerencsére a felhőréteg vékony volt, s néhány másodperccel később már ki is értek alá.

Az alattuk elterülő tájat tajga borította, ez az Észak-Oroszország nagy részén uralkodó, fenyőkből és nyírfákból álló erdőség. A sík vidéken egy folyó kanyargott, a közepén homokzátony. Nem ideális hely egy 82 tonnás repülőgép vízi kényszerleszállásához, de az erdőnél minden jobbnak tűnt.

– A homokra próbálunk leszállni – közölte Novoszelov Dmitrijevvel, aki ekkor ismét a pilótafülkében volt.

Az utaskísérő kiment, és tájékoztatta a társait. Bezárták a szekrényeket, rögzítették a szabadon álló berendezéseket, és átültették az utasokat, hogy a vészkijáratok szabadon maradjanak.

A pilóták lejjebb ereszkedtek, s a távolban észrevettek egy kis települést. Amikor egy kört tettek fölötte, hihetetlen látvány tárult eléjük: egy leszállópálya.
 

Izsma 1500 kilométerre északra fekszik Moszkvától. A szovjet időkben kis polgári repülőtér épült mellette, ám az 1997-ben bezárt, majd helikopter-kikötőként nyitott meg újra. A kifutópályára már nem volt szükség, s a burkolat réseiből bokrok nőttek ki, de a létesítmény igazgatója, Szergej Szotnyikov továbbra is ügyelt rá, hogy a beton jó állapotban maradjon.

A leszállópálya 1340 méter hosszú, a Tu–154-esnek viszont 2500 méterre van szüksége. A pilóták úgy akartak leereszkedni, hogy a gép a betoncsík legelején földet érjen és a legtöbbet tudjanak kihasználni a sima pályából.

A futóművet kézzel is ki lehetett engedni, ám az elektromos működtetésű fékszárnyakkal és terelőlapokkal – amelyek a leszállás előtti lassításhoz szükségesek – most nem tudtak mit kezdeni. A pilótáknak tehát a régi módon, pusztán a magassági és oldalkormányokkal kellett letenniük a repülő óriást egy olyan kifutón, amelyet kicsi, propelleres gépeknek terveztek.

Megtettek egy, két, három kört, fokozatosan csökkentették a gép sebességét, és pontosították a megközelítés szögét. Az utaskísérők minden egyes megközelítéskor elismételték az utasoknak a kényszerleszállás esetén végzendő tennivalókat.

Egyes utasok imádkoztak, mások papírzacskókba hánytak. Az utaskísérők fel-alá járkáltak a folyosón, s mindenkihez volt egy mosolyuk, egy nyugtató szavuk. Sztanyiszlav megkérdezte a feleségétől: – Ha meghalunk, mi lesz Szofijával?

– Anyám majd gondját viseli – felelte Jekatyerina.

A negyedik megközelítéskor leszállásra alkalmas helyzetben voltak. Már csak a magasságmérő, az emelés- és süllyedésmérő, valamint a légsebességmérő működött; a navigátor folyamatosan közvetítette az értékeket leszállás közben.

Amikor már majdnem földet értek, az utaskísérők is becsatolták magukat az üléseikbe, és elkiáltották magukat: – Figyelem, leszállunk!

– Úgy kiszáradt a szám, hogy nyelni sem tudok – vallotta be Dmitrijev a mellette ülő utaskísérőnőnek.

– Az enyém is – hangzott a válasz. Dmitrijev és a felesége a gép két végébe voltak beosztva, el sem tudtak búcsúzni egymástól. Az ablakon át jól látták a feléjük száguldó tajgát.

Lamanov előreengedte a botkormányt, épp csak annyira, hogy átemelkedjenek az utolsó fák fölött, aztán egy ügyes mozdulattal a leszállópálya felé irányította a gép orrát. Egy pillanattal a földet érés előtt Novoszelov sugárfékezésre kapcsolta a hajtóműveket, és a gép főfutói már betont is fogtak. Amint az orrfutó is leért, Lamanov a kerékfékbe taposott. A gép sebessége 380 km/h-ról 100 km/h-ra csökkent, de az 1340 méteres leszállópálya túl rövid volt. A Tu–154 túlfutott a betonon, és begázolt az erdőbe.

– Istenem, most segíts! – fohászkodott Novoszelov.

Az utastérben az emberek rémülten kiabáltak, ahogy ágak csapódtak az ablakoknak. Amikor a gép – az erdő szélétől vagy 200 méterre – végül megállt, a súrlódástól felhevült kerekeknél gőz száll fel. Az utasok némelyike tapsolt. Mások, azt gondolván, hogy füstöt látnak, kiáltozni kezdtek: – Nyissák ki a kijáratokat!

Sztanyiszlav kiugrott a folyosóra, de egy utaskísérő az útját állta. – Maradjon a helyén! – mondta határozottan. – Kérem, üljön le!

Ebben a pillanatban Jekatyerina elsírta magát. Sztanyiszlav leült mellé, és megsimogatta a vállát. – Ne aggódj – mondta –, minden rendben van.

A Sesztakov házaspár

Más utasokat tovább tartott meggyőzni, de amikor az egyik utaskísérő kinyitott egy vészkijáratot, és bejelentette, hogy nincs tűz, mindenki elcsendesedett. Hamarosan minden utas elhagyta a gépet egy vészcsúszdán, és tíz percen belül megérkeztek a helyi mentőegységek is.

A szemerkélő esőben barátok és idegenek ölelkeztek össze, cigarettával, vodkával és konyakkal kínálgatták egymást. A személyzet számára azonban még nem ért véget a munka: a gépet le kellett zárniuk, és tájékoztatniuk kellett a hatóságokat a történtekről. Aztán egy mentős lépett oda komor arccal Novoszelovhoz. – Van egy áldozat is – közölte.

A pilóta megborzongott. – Kicsoda?

– Egy nyúl – vigyorodott el a mentős. Novoszelov hosszan, felszabadultan nevetett.

Az utasok nagy része még aznap délután továbbrepült Moszkvába, egy másik repülőtérről, egy másik Tu–154-essel. Csak egy pár volt, akiket annyira megviseltek a történtek, hogy inkább vonattal mentek tovább. Nem Sesztakovék.

Vote it up
294
Tetszett?Szavazzon rá!