Csont és halál

A szerző a kameruni dzsungelből a pekingi feketepiacra követi az elefántcsont nyomait, a világ egyik legnagyobb csempészútját

Az elefántot könnyű megölni. – Rábukkansz a nyomára, amely akkora, mint egy tálalóedény, és követed. Aztán csak megcélzod a fejét – mondta Pierre.

A vékony, izgága kameruni férfi vadorzó. Egy bertouai szállodában találkoztunk, hogy az afrikai elefántok levadászásáról beszélgessünk.

Az ország délkeleti részén fekvő város az elefántcsont-csempészet hálózatának egyik központja. A vadorzónak egy vadhúscsempész mutatott be. Pierre gyanakvó volt, és elővigyázatos: megállt a szálloda folyosóján, s bekémlelt a szobába. Egy volt izraeli titkos ügynök vezetésével ugyanis egy természetvédelmi szervezet akcióba lépett a kameruni elefántcsontcsempészek ellen. Ofir Drori ilyen hotelekben szokott csapdát állítani a csempészeknek, akik közül jó néhány rács mögé került már.

Pierre, akinek nem ez az igazi neve, rágyújtott, és leült egy székre. A megbízóiról nem volt hajlandó beszélni – főnökei alighanem kormánytisztviselők vagy üzletemberek. Egy olyan szegény országban, mint Kamerun, csak egy szűk réteg tudja megfizetni a hetekig tartó dzsungelexpedíció költségét, amelyből az élelmet, a fegyvereket és a lőszert fedezik.

– Kapok egy telefont meg némi lőszert – számolt be Pierre. – Teherhordókkal megyek, és három-négy hetet töltünk a dzsungelben.

A vadorzó az elkóborolt elefántkölyök panaszos tülkölését szokta utánozni, hogy odacsábítsa az anyját. Pierre azt állította, nőstény elefántokat soha nem lő le, de az orvvadászat a kereslet-kínálat történetének legsötétebb fejezetébe tartozik. Az elefántcsont árának szárnyalása arra készteti az orvvadászokat, hogy mindent megöljenek, amit érnek: a bikákénál kisebb agyarú elefántteheneket, de akár borjakat is, amelyeknek még csak fogkezdemény dudorodik a szájukban.

Pierre évek óta élt orvvadászatból, és már több tucat, ha nem több száz elefántot megölt. Állítása szerint egy alkalommal 23 állattal végzett, és egy hétnél is tovább tartott az agyarak elszállítása.

– Ha lelövöd az elsőt, és a többiek nem veszik észre, mindet megölheted – mondta. Különleges bozótvágó késsel távolítja el az agyarakat az állat alsó állkapcsáról, ami fárasztó munka. – Óvatosan kell csinálni. Sokáig tart.

Afrika-szerte kíméletlen orvvadászok irtják az elefántokat, egész csordákat mészárolnak le ócska mordályokkal, de olykor taposóaknákat is bevetnek. Zimbabwében nemrég ciánnal fertőzték meg az állatoknak kitett sót és az ivóhelyeket, aminek több száz állat esett áldozatul.

2011-ben mintegy 25 ezer elefántot öltek meg – ez az eddigi legnagyobb szám az óta, hogy 1989-ben nemzetközi egyezményben tiltották be az elefántcsont kereskedelmét. Tavaly egy felmérés kimutatta, hogy Közép-Afrikában az elmúlt tíz év során 62 százalékkal csökkent az elefántállomány. Az orvvadászok mészárlása meghaladta az állat reprodukciós képességét, ezért természetvédők szerint Afrika 420 ezres elefántpopulációja egy évtized alatt eltűnhet.

Az orvvadászat sok változáson ment keresztül, a fennmaradásért vadászó kisvállalkozók ideje lejárt. Modern társaik szisztematikusan dolgoznak, és képesek arra, hogy kijátsszák az afrikai országok kezdetleges biztonsági rendszereit. Szervezett bűnözői hálózatok – amelyek orvvadászokból, orgazdákból, kereskedőkből és befolyásos vezetőkből állnak – veszik át az irányítást. Vannak szerényebb vállalkozások, mint például amelyiknek Pierre dolgozik, mások tonnaszám szállítják az agyarakat. Az ENSZ adatai szerint a vadvilág elleni bűnözés, amelynek jelentős részét az elefántcsont-csempészet teszi ki, évente 10 milliárd dollár hasznot hoz – s ezzel a kábítószer-, az ember- és a fegyverkereskedelem után a negyedik helyre került.

Természetvédő csoportok állítják, hogy a keresletet Kína rohamosan növekvő igénye hajtja. (Kis mennyiségben csempésznek elefántcsontot Thaiföldre és az Egyesült Államokba is.) A kínai módos városi középosztály már megengedheti magának, hogy elefántcsont faragványokat vegyen, ami korábban a gazdagok kiváltsága volt. Az Alibabán, a legnagyobb kínai online aukciós honlapon elefántcsontból készült csecsebecséket kínálnak a xiàngyá cím alatt, ami mandarin nyelven „elefántfogat” jelent. Befektetők az ingatlanpiac ingadozásait elefántcsont felvásárlásával próbálják kivédeni, amelyet ma már fehér aranynak is neveznek.

Ahogy nő Kína jelenléte Afrikában, egyre több kínait tartóztatnak le, akik elefántcsontból készült tárgyakat csempésznek fel ázsiai repülőjáratokra, vagy orgazdaként vesznek részt a csempészhálózatokban.

Hongkongi vámosok 2012 októberében két teherszállító konténerben összesen több mint négy tonna elefántcsontot foglaltak le, amelynek értékét 3,5 millió dollárra becsülik – ez volt eddig a legnagyobb fogás Kína történelmében. A szállítmányt Afrikában adták fel, és számos közvetítő országon ment át, hogy nehezebb legyen megállapítani a származási helyét. A csempészszervezet főnökei ismeretlenek maradtak.

A hálózat egyik végén a Pierre-hez hasonló orvvadászok állnak, a másikon több ezer kilométerre a pekingi vásárlók, aki elefántcsont tárgyakat vesznek. A közöttük lévő terület homályos – így működik a feketepiac.

A vállalkozó
Egyik délután Bertouában találkozót szerveztem egy elefántcsont-kereskedővel, aki sokat tudott az illegális ügyletekről. A Grand Palace nevű puccos éjszakai klubban volt a találkozó színhelye, amely a második emeleti erkélyen italozó két nőt leszámítva kongott az ürességtől. Kisvártatva magas, sötét bőrű, napszemüveges férfi ült le az asztalomhoz. Fehér, monogramos inget hordott, és Justin néven mutatkozott be.

Öt éve kapcsolódott be az elefántcsont-kereskedésbe. Kereskedelmi jogot tanult, és ösztöndíjjal még egy holland egyetemre is járt, de a kameruni álláspiac nem sok jóval kecsegtette. Több vállalkozásban is próbálkozott, mielőtt megismerkedett pár kínai üzletemberrel, akik elefántcsontot kerestek.

Justin elmesélte, hogyan működik a szervezet: kínai megbízói évente többször megrendelést küldenek. Ezután felbérel öt orvvadászt a kameruni baka pigmeus törzsből. Ők elég ügyesek ahhoz, hogy hosszabb agyarakat hozzanak, magyarázta, ami ritkaság, mert ma már az elefántoknak nincs idejük nagyobb agyarakat növeszteni. – Szakértőkkel dolgoztatok, akik tudják, hogyan kell a dzsungelben vadászni – tette hozzá a férfi.

Cigarettára gyújtott, és elmondta, „bakái” most is a dzsungelben tevékenykednek. Amint végeznek, egy állami teherautón kakaócserjét szállító sofőr Bertouába csempészi az agyarakat. Onnan maga Justin viszi tovább az árut Douala kikötőjébe, ahol körülbelül 2000 dollárral keni meg az őröket, hogy bepakolhasson egy Kínába tartó hajóra.

Az efféle csempészszervezetek mélyen beágyazódtak a Kongó-medence országaiba, ahol a Justinhoz hasonló „üzletemberek” korrupt hivatalnokokkal, rendőrökkel és katonákkal együttműködve üzemeltetik a régió elefántcsont-kereskedelmét.

A kameruni erdőket alig őrzik, s a csempészek szállítókat bérelnek fel, akik csónakkal viszik ki az agyarakat, majd állami járművekbe pakolják át, amelyeket korrupt rendőrök vezetnek. A távoli fatelepekről fuvarozó teherautó-sofőrök is beszállnak a csempészésbe: fegyvereket és felszereléseket hordanak a dzsungelbe, majd a visszaúton a kivágott farönkök közé és titkos tárolókba rejtik az agyarakat. Kamerun nemzeti úthálózatán olyan sok csempészáru utazik, hogy a Természetvédelmi Világalapnál (WWF) már „elefántcsontsztrádá”-ról beszélnek.

2004 és 2006 között egy tajvani szindikátus 36 tonna elefántcsontot – amely a kínai feketepiacon 18 millió dollárt ér – szállított Doualából Hongkongba. Ehhez körülbelül 4700 állat életét kellett kioltani.

Justin vállalkozásának kisebb a forgalma, nagyjából félmillió dollár értékű elefántcsont megy át a kezén. A költségek és kenőpénzek levonása után 25 ezer dollárja marad, ami tisztes vagyon Kamerunban. Saját háza van, szép ruhákat hord, és Európába utazik. Nős, de Hollandiában is tart szeretőt. Született vállalkozó, aki büszke arra az ellátási láncra, amelyet kínai partnereivel kiépített. Több száz hasonló vállalkozás működik Afrikában – és tizedeli az állatállományt.

Az elefántok tudják
Nem Kína az első ország, amelyet elbűvöl az elefántcsont. Az ókori görögök által felbérelt etióp kereskedők a fáról leugorva vágták el baltával az elefántok térdszalagját. Az észak-afrikai elefántcsordákat a kipusztulás fenyegette, amikor a római kézművesek tömegével faragták az elefántcsont ékszereket, gombokat, kalitkákat és könyvborítókat.

Századokkal később arab kereskedők látták el elefántcsonttal az indiai és kínai piacokat. Ezután jöttek az európaiak. Az angolok különösen hatékonyak voltak: 1850-ben 500 tonna elefántcsontot importáltak Kelet-Afrikából.

1990-re az Egyesült Államokba került a legtöbb elefántcsont, amelyből zongorabillentyűket, biliárdgolyókat, evőeszközt és fésűket készítettek. Becslések szerint évente 65 ezer elefántot öltek meg, és Afrika egykor hatalmas csordái leapadtak: az állatállomány, amelyet a 19. század elején még 27 milliósra becsültek, a 20. század elejére 5 milliósra fogyott.

A hatalmas pusztítás arra ösztönözte az európai gyarmattartókat, hogy vadasparkokat hozzanak létre, ahol részben vagy teljesen betiltották a vadászatot. Az 1920-as években a britek és a belgák alapították az első nemzeti parkokat.

Iain Douglas-Hamilton, az Oxfordban végzett skót zoológus 1966-ban letáborozott a tanzániai Manyara-tó partján, és négy évig tanulmányozta az elefántokat. Megállapította, hogy az emberekhez hasonlóan az elefántok összetett családi rendszerben nevelik az utódaikat. Az emberi fül számára jobbára nem hallható, kifinomult hangrendszerrel kommunikálnak. Együtt érző lények, akik segíteni próbálnak bajba jutott társaiknak. Agyarukat – amely elég erős ahhoz, hogy felemeljenek vele akár egy hűtőszekrényt, ugyanakkor légycsapóként is működik – szerszámként használják.

Bár a csorda úgy csörtet át egy területen, mint egy hadsereg, az elefántok fontos szerepet töltenek be környezetükben. Az erdőséget szavannává változtatják, s a füves legelők táplálják az olyan állatokat, mint a jávorantilopok vagy a tarka guip. Ösvényeik tűzgátakat alkotnak, tápanyagban gazdag ürülékük pedig kiváló trágya.

2009-ben Stephen Blake 855 ürülékkupacot tanulmányozott Kongóban, és megállapította, hogy az elefántok elfogyasztották, majd akár 50 kilométer távolra is elvitték több mint 96 növényfaj magjait. Ezekből aztán fák nőttek, amelyek táplálékot és menedéket nyújtottak más állatoknak. Bizonyos magvak csak az után csíráznak ki, hogy egy elefánt megette és elpotyogtatta őket. Ilyen például a Picralima nitida fa, amelynek gyümölcséből hatékony malária elleni szert készítenek. Ez a betegség Afrika nagy részén terjed, és a hagyományos gyógyszereknek egyre inkább ellenáll.

A kutatók az elefántagy titkait is kezdik megfejteni. A New York-i Bronx Állatkertben 2006-ban tudósok tükröt helyeztek egy nőstény elé, és figyelték, ahogy az állat a tükörképét vizsgálja, majd többször is megérinti a szeme fölé festett X-et. Ez a viselkedés annak a bizonyítéka, hogy az emberekhez és a csimpánzokhoz hasonlóan az elefántoknak is van éntudatuk.

Szintén Iain Douglas-Hamiltonnak köszönhetjük annak a különleges cselekvéssorozatnak a leírását, amelyet a tudomány „célzott együtt érző segítség”-nek nevez. 2003-ban egy család idős nősténye elesett, és megsérült. Családja távol járt, de egy másik család nősténye megközelítette, és az agyarával segített neki talpra állni. Ennek ellenére a sérült nőstény másnap kimúlt, és Douglas-Hamilton megfigyelte, hogy a többi elefánt sorra felkeresi a halál helyszínét.

A nőstény egyik lánya órákat töltött az anyja mellett. Egy másik elefánt megérintette a tetemet, majd többször körbejárta. A következő öt napban négy család kereste fel a helyet. Egy fényképen látszik, hogy a tetemmel szemben öt elefánt áll sorban, mintha virrasztanának.

– Döbbenetes volt – mondta Douglas-Hamilton. – Az elefántoknak magasabb rendű a tudatuk, ami arra készteti őket, hogy figyeljenek a bajban lévőkre vagy az elhunytakra. Nagyon megható.

„Tudom, ki vagy”
Egy délután taxiba szálltam Yaoundében, Kamerun fővárosában. A távolban kínai sportlétesítmény állt. Kamerun-szerte kínai cégek építenek autópályákat, vasércbányákat, illetve egy 15 megawattos vízi erőművet, és övék az ország legnagyobb volumenű fakitermelési engedélye.

A taxi keskeny sikátorba fordult be, amely düledező bódékkal szegélyezett bolhapiachoz vezetett. Néhány turista kotorászott a női táskák és fából készült törzsi álarcok között, burnuszos muszlim férfiak ücsörögtek a szőnyegeiken. Kamerunban és más afrikai országokban megduplázódott az ilyen piacok száma, ahol az elefántcsont feketekereskedelme zajlik. Az Interpol ügynökei 2009-ben hat afrikai ország piacain razziázva két tonna elefántcsontot foglaltak le, főként az ázsiai piacra szánt evőpálcikák és cigarettatárcák formájában.

A yaoundéi bolhapiacon öt perc alatt találtam illegális elefántcsontot. Egy szűk bódéban az árus az ingek oszlopa alól Kuan-jin istennő 30 centis szobrát húzta elő. – Négyszáz dollár – hangzott az ajánlat.

Egy másik bódé előtt a kecskeszakállas férfi Ahmedként mutatkozott be. Miután elmondtam neki, hogy nehezen fellelhető tárgyakat keresek, lehalkította a hangját, és azt állította, bármit be tud szerezni: régi törzsi maszkokat, amelyeket tilos árusítani és kivinni az országból, illetve komolyabb tétel elefántcsontot.

– A nagyapámé ez a bolt – mondta Ahmed. Vagyis a nagypapa kereskedő, gondoltam. Ahmed leírta a mobilszámát, és megegyeztünk, hogy még a héten találkozunk egy közeli hotelben.

Ofir Drori, a csempészésellenes csoport vezetője elmondta, hogy bár a nagyfőnökök a háttérből irányítanak, gyakran a piacon találkoznak.

– Legyen óvatos – figyelmeztetett, amikor elmeséltem, miben maradtam Ahmeddel. Néhány napja az elefántcsont-kereskedők elkergettek a piacról egy francia tévést.

Két nappal később visszatértem a bolhapiacra. Késő délután volt, az árusok egykedvűen ücsörögtek boltjaik előtt. Ahhoz a bódéhoz mentem, amelyben a Kuan-jin-szobrot láttam, de másik árust találtam, aki barátságtalan volt. Azt állította, nincs ott a szobor. – Egy barátomnál van – mondta –, máshol.

Miközben beszéltünk, egy csoport gyűlt össze a bejáratnál, s az egyik férfi rám mutatott: – Tudom, ki vagy – mondta. – Láttalak a tévében. La caméra. Tegnap.

Előző látogatásom után az elefántvadászat-ellenes csoportok sajtótájékoztatóján vettem részt. A természetvédők a nemzeti parkok felügyeletét támogatják, s nem népszerűek az orvvadászok és csempészek körében. A sajtótájékoztatón, amelyről beszámolt a kameruni híradó, én voltam az egyetlen nyugati újságíró.

– Igen, ő az – mondta egy másik férfi a bódé bejáratánál.

A sofőrömhöz lépett egy férfi. – Ha bármi történik az öcsémmel, Ahmeddel, esküszöm, kinyírom őket a reptéren – mondta rám és a fotósra utalva. – Aztán veled is végzek – mondta a sofőrnek.

Elhaladtam a csoport mellett a poros parkolóhoz. A sofőr megkerülte az imaszőnyegeket, és behajtott a sikátorba. Magas muszlim férfi állt fehér köntösben a kijárat előtt, amelyet vastag farönkkel torlaszoltak el. Megálltunk, és vártunk. Egy másik férfi félrehúzta a rönköt, mi pedig lassan elindultunk. Ahogy elhajtottunk a fehér köntösbe öltözött férfi mellett, lehajolt az ablakomhoz. – Soha többé ne jöjjön ide! – figyelmeztetett.

A kínai kapcsolat
A kínai elefántcsont-kereskedelem olyan, mint a titokzatos bűvészdoboz – az egyik oldalon bemegy az elefántcsont, amelyet olyan emberek szolgáltatnak, mint Ahmed és Justin, a másik oldalon pedig kijönnek a cirkalmasan faragott dísztárgyak, a pekingi nappalik díszei. A kínai vámhatóság gyakran foglal le elefántagyarakkal teli konténereket, a kormány mégis tagadja, hogy az ország legális elefántcsont-kereskedelmének bármi köze volna az orvvadászokhoz.

Nem sokkal az után, hogy elhagytam Kamerunt, Pekingbe repültem.

A reggeli szmogban autóztam, amikor elegáns boltra figyeltem fel, ahol az üvegvitrinben katonás rendben sorakoztak a szobrocskák a nyakláncok mellett. A bejáratnál felirat jelezte, hogy az üzlet a kínai kormány által jóváhagyott engedéllyel árusít elefántcsont tárgyakat. (Az 1989-es egyezmény csak a nemzetközi elefántcsont-kereskedelmet tiltotta meg, több országban, köztük Kínában, továbbra is meghagyták a belkereskedelmi jogokat.)

A bolttulajdonos középkorú férfi, aki elmagyarázta, hogy „évente 10-12 ezer elefánt hal meg természetes módon”. Kínában közhelynek számít, hogy az elefántcsontot természetes halállal elhunyt állatokról szedik le, bár a tulajdonos nagy valószínűséggel jól értette a különbséget a propaganda és a naivitás között.

Üvegtárlókban ördöglabdáknak nevezett bonyolult faragványokat láttam, darabjuk több ezer dollárba került. Keskeny elefántcsont állványon káprázatos gömb csillogott, amelyre sárkány tekeredett. Mellette zöld azonosító állt, amelyen a műtárgy kis képe látszott – igaz, a kép nemigen illett a faragványra. Körbenéztem, több faragványnál is azt láttam, hogy rossz kép szerepel az azonosítókon. A természetvédők szerint a becsempészett elefántcsont nem kis részét ezzel a módszerrel mossák tisztára.

2007-ben a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezmény (CITES) 68 tonna elefántcsont importálását engedélyezte Kínának négy afrikai országból. Cserébe Kína vállalta, hogy kidolgozza az „elefántcsont-kereskedelmet ellenőrző rendszerét”. Csak a kormány által engedélyezett boltokban lehet elefántcsont tárgyakat árusítani, amelyek kizárólag az ország hivatalos készletéből származhatnak. Ezenkívül azonosítási rendszert dolgoztak ki: az 50 grammnál súlyosabb tárgyakhoz fényképes „igazolványt” kell készíteni, amelyet vásárláskor át kell adni a vevőnek. A rendszert azonban gyakran az illegális áru tisztára mosására használják. A boltosok egy része vásárláskor egyszerűen nem adja át az azonosítót, amellyel aztán a feketepiacról származó hasonló külsejű tárgyakat kínálnak eladásra. A londoni központú Környezetvédelmi Nyomozó Ügynökség becslése szerint a legális kínai elefántcsont-kereskedelem 90 százaléka illegális forrásból származik.

Pekingben egyik este egy harmincas éveiben járó dokumentumfilmessel találkozom, aki arra kér, szólítsam Hí úrnak. Az ország feltörekvő művészei közé tartozó fiatalember elefántcsontgyűjtő. Megígérte, hogy elmagyarázza hazája elefántcsont iránti szenvedélyét. – Az elefántcsont első látásra lenyűgözött. Olyan sima volt és fényes – mondta a filmvállalat irodájában.

A tetőtéri helyiséget filmplakátok és Apple számítógépek töltötték meg. Hí úr öt éve gyűjt elefántcsont tárgyakat. Telefonja kijelzőjén képeket mutatott faragványokról – sárkányt, Buddhát, egy apró amulettet, amely több mint 1300 dollárjába került.

A magas ár, magyarázta, az anyag eredetére utal. – A borjak fogazatából származó csontot vércsontnak hívják Kínában, és sokkal drágább az átlagos elefántcsontnál.

Hí úr a telefonján bejelentkezett a Weibóra, a Twitter kínai megfelelőjére, hogy megmutassa, hogyan működik az online kereskedés. Egy névtelen árus árverésre bocsátott egy nyakláncot, 100 dollár kikiáltási áron. A nyaklánc fényképe melletti XY betűk a xiàngyá szó megfelelői. – Nem állítják, hogy ez elefántcsont – magyarázta. – Attól félnek, a hatóságok felfigyelnének a szóra.

Miután a kínai hatóságok lecsaptak az illegális boltokra, sok kereskedő az internet névtelenségét próbálja kihasználni.

– Néha bűntudatom van – ismerte el Hí úr –, de nem tudok ellenállni. Azzal nem sok változna, ha én nem vásárolnék több elefántcsontot, nyugtatom magam. Én csak egyetlen ember vagyok.

A természetvédők között sokan egyetértenek abban, miként lehetne megszüntetni azt a halálos veszélyt, amelybe a Hí urak végtelen sokasága sodorja az afrikai elefántokat. Több és jobban felszerelt vadőrre van szükség. A környezetvédők 80 millió dolláros programot indítottak, amelynek keretében rendőrkutyákkal dolgozó egységeket állítanak szolgálatba az elefántcsont-szállítás központjaiban, illetve 3000 vadőrt toboroznak, akik 50 helyszínen őrzik majd az elefántokat.

Az állatvédők kampányt indítanak Kínában a vásárlási szokások megváltoztatásáért. Amikor legutóbb a nyolcvanas években az amerikai és japán piac hatására nőtt az orvvadászat, ügyes kampányokkal visszaszorították a keresletet. Az orvvadászat elleni program azt is szeretné elérni, hogy még több országban tiltsák be az elefántcsont-kereskedést.

Üzletkötés
Pekingből Nanningba, Kuanghszi tartomány központjába repültem, majd három órát vezettem a vietnami határig. Miután a hatóságok ellenőrzésük alá vonták a tengerparti kikötők forgalmát, a csempészszervezetek Vietnamon keresztül igyekeztek bejuttatni a szállítmányaikat Kínába.

Az illegális afrikai elefántcsontot hajóval vitték Hai Phong kikötőjébe, majd teherautóra rakták, és becsempészték az északra fekvő kínai Kuanghszi tartományba. A kevéssé őrzött erdős-hegyes határvidék valóságos csempészparadicsom.

Pucsaj nyüzsgő város Kuanghsziban. Korábban mahagónikereskedelméről volt ismert, de ma már az elefántcsont elosztóhelye. Főutcájában bútorüzletek sorakoznak, köztük a Szitakötő Mahagóni – egy pekingi újságíró irányított ide. Pucsaj mahagónikereskedőinek nagy része Vietnamban veszi az elefántcsontot, amelyet fát szállító teherautókkal csempésznek Kínába.

Aznap éjjel piszkos kis boltra bukkantam, amely mahagónifaragványokat és kínai gyógynövényeket árult. Amikor tolmácsunk megemlítette, hogy elefántcsontot szeretnénk venni, a boltvezető, aki Liao úrként mutatkozott be, egy roskadozó lépcsőhöz irányított minket, amely félkész szobába vezetett. Egy kartondoboz alól műanyag zsákot vett elő, amelyben karkötőket, Buddha-szobrokat és gyöngyszemeket tárolt. Liao úr felkattintotta zseblámpáját, és rávilágított egy három centi vastag karkötőre. A krémszínű elefántcsont az éles fényben áttetszővé vált.

Liao úr felajánlotta, hogy megszervez egy utat Hanoiba, ahol üzletet köthetek ottani kapcsolatával, feltéve, hogy ő is megkapja a részét.

Másnap reggel Liao úr a boltjában ült. Amíg az indulásra vártunk, elmesélte, hogy szegény családban nőtt fel, és hamar kimaradt az iskolából. Évekig segédmunkát végzett, majd sztereó hangszórókat árult. Most annyi hasznot hajt a bolt, büszkélkedett, hogy a szüleinek nyugdíjasotthont építtet.

Alighanem több ezer Liao úrhoz hasonló feltörekvő kereskedő árulja egy olyan állat agyarából készített portékáit, amely a nagy távolság miatt már nem is tűnik valóságosnak.

Két farmernadrágos vietnami nő sétált be a boltba. A határvidéket behálózó szervezet részeként ők hozták az árut Liao úrnak. Egyikőjük szürke vászontáskát cipelt, amelyben több száz elefántcsont pálcika, nyaklánc és faragvány volt – ezeket helyi kereskedőknek fogják eladni. A társa minket fog kísérni Vietnamba.

Egy órával később elindultunk Hanoiba. Utunk magasan fekvő agrárvidéken és rizsföldeken vezetett keresztül. Az éjszakát egy omlatag viskóban töltöttük, s másnap reggel egy motoros vietnami fiatalember a keskeny sikátoron keresztül egy háromszintes épülethez kalauzolt minket. Kinyitott egy acélajtót, s nyüzsgő műhelybe léptünk be – hátulról elefántcsont-csiszoló hangját hallottuk. Egy kisebb helyiségből vézna vietnami bukkant elő, szúrós szemű, testes fiatalember kísérte. Láthatóan nem örültek a nyugati látogatóknak.

Tolmácsom elmagyarázta, miért jöttünk. Gazdag amerikai vevőnk megbízásából elefántcsontot vásárolnánk. A két férfi a jelek szerint megkönnyebbült, s bekísértek minket a tárgyalóba. – Nálunk sokféle áru kapható – mondta a vézna férfi, akit Biannak hívtak, és Liao szerint a vállalkozás vezetője volt. – Egész agyarakat óhajtanak, vagy szobrokat?

Bian nyomában felmentünk a második emeletre. Egy ládában agyarakat láttunk tégla nagyságú darabokra vágva – kemények és nehezek voltak, mint a tölgyfa.

– Afrikából hozatjuk az árut – mondta Bian. Az egyik csontdarabra számokat karcoltak, és a ZM betűket, ami arra utalt, hogy az agyarakat egy zambiai állami raktárból lophatták el.

Visszamentünk a földszinti tárgyalóba. Bian egy szekrényből nagy műanyag tálat vett elő telis-tele elefántcsont gyöngyszemekkel és karkötőkkel, valamint egy zacskót, amelyet függőkkel, szobrocskákkal és féldolláros nagyságú csiszolt karikákkal töltöttek meg.

Megint kinyílt az acélajtó, és két kínai férfi lépett be a helyiségbe. Egyikük alaposan megnézett minket, majd digitális mérleget vett elő egy bőrtáskából, és elefántcsontot helyezett rá. Ezután egy köteg vietnami dongot nyújtott át Biannak, aki beírt valamit a könyvébe.

A jelek szerint Bian nagy tételben látja el a kínai kereskedőket. Fényképeket mutatott nekünk két hatalmas agyarról. A hosszuk a hatvan centimétert is elérhette, az értékük pedig a 60 ezer dollárt, állította Bian.

– A minőség vagy a szállítás kockázatai miatt nem kell aggódniuk – mondta a tolmácsnak a másik férfi, Bian öccse. – Két-három nap alatt meglesz.

– Nem először csináljuk ezt – tette hozzá Bian. – Egy átlagos héten közel 155 kilót forgalmazunk.

Vagyis egy év alatt mintegy 8 tonnát. Ennyi csonthoz 1200 elefántot kell megölni. Az elefántcsont áradata az afrikai orvvadászoktól indult a vietnami kikötőkbe, majd a Liao úrhoz hasonló kereskedők jóvoltából áthaladt a határon, s eljutott a pekingi feketepiacra, ahol kabalák formájában az új lehetőségektől megittasult, felemelkedő réteg képviselőinek tulajdonába került. Ez a kereskedelem kíméletlenül hatékony, de hamar eljön az idő, amikor feléli saját tartalékait. A Vietnamból, Hongkongból és a kínai szárazföldről irányított bűnözőhálózatok kevesebb mint tizenöt év alatt ki fogják pusztítani Afrika megmaradt elefántjait.

– Ilyen az üzlet – mondja Bian.

A szobán átszaladt Bian kisebb lánya, csuklóján vékony elefántcsont karkötő lógott. Bian öccse teát szolgált fel, de éreztük, ideje távozni – a két férfi azt kérdezte Liao úrtól, honnan ismer minket. Búcsúzóul kezet ráztunk, és mondtuk a testvérpárnak, hogy amerikai megbízónk hamarosan jelentkezni fog, majd elindultunk az ajtó felé. A garázs végében felvisított a csontfaragó gép.

Vote it up
173
Tetszett?Szavazzon rá!