Daniel emlékére

A hétéves kisfiuk lelövése óta eltelt egy évben Mark és Jackie Barden próbált értelmet kicsikarni a tragédiából. Ismerje meg történetüket!

Kapcsolódó cikkek

2012. december 14-én egy félautomata puskával és két pisztollyal felfegyverkezett férfi erőszakkal behatolt a connecticuti Newtownban a Sandy Hook általános iskolába. Hidegvérrel legyilkolt húsz gyermeket és hat tantestületi alkalmazottat, majd végzett magával. A rettenetes bűntény felélesztette az Egyesült Államokban a fegyvertartás ellenőrzésével kapcsolatos vitát. Az alábbiakban bemutatjuk egy család küzdelmét a kisfiuk életét követelő erőszak korlátozásáért.
 

A Sandy Hook általános iskola tanulóinak családjai épp közösen készültek megalkotni egy anyák napi üdvözlőkártyát, hogy szétküldjék több száz politikusnak országszerte. Mark Barden abban bízott, ha sikerül megtalálnia hétéves Daniel fiának legelragadóbb fényképét, az emberek kénytelenek lesznek cselekedni.

– Most az a célunk, hogy rákényszerítsünk mindenkit, hogy emlékezzen – mondta Mark, azzal lement newtowni házuk pincéjébe, hogy átrostálja azt az 1700 fotót, amely egykorvolt családjáról készült.

Bardenék már korábban is próbáltak változtatni az amerikai fegyvertartási törvényeken, ezért találkoztak Barack Obama elnökkel, felszólaltak nagygyűléseken, illetve beszéltek fájdalmukról az országos tévécsatornán. Amikor mindez hatástalannak bizonyult, elmentek a kongresszusba, és valósággal könyörögtek a törvényhozóknak, hogy nézzék meg a kisfiuk fényképeit: a füle mögött kunkorodó gesztenyebarna tincseket, a focibaleset következtében kialakult foghíjat. Azóta majdnem hat hónap telt el, és alig történt valami. De talán majd az anyák napi kártya!

Mark bekapcsolta a számítógépét. December 14-én ugyanitt ült, amikor megszólalt a telefon. Felvette, és egy vészhelyzetre figyelmeztető géphangot hallott. A pince megőrizte ezt a pillanatot. A csocsóasztal érintetlen maradt, mert utoljára Daniel játszott rajta. Könyvei, játék vonatai az ismerős halmokban álltak, belepte őket a por.

A képernyőről Daniel pillantott vissza Markra. Daniel, amint éppen elfújja a hét gyertyát a szülinapi tortán szeptemberben. Daniel manójelmezben halloweenkor. Daniel, amint sütit visz át a szomszédba a halála előtt egy héttel készült videón. – Szia, papa! – mondta.

Mark ilyenkor úgy érezte, hogy a fájdalma folyton mélyül. Ám az is megrémítette, hogy kezdett elfelejteni apró dolgokat Danielről, ezért elhatározta, naplót ír, és lejegyzi az emlékeket, mielőtt végleg eltűnnének. „Minden perccel távolabb kerülök a Daniellel közös életemtől” – írta egy napon.

Négy fotót vitt fel Jackie-nek. Az asszony rápillantott az egyikre, amelyen a négyéves Daniel szeplős karját anyja nyaka köré fonja, és az arcuk összesimul. Jackie zihálni kezdett. A nyakához kapott. – Ez fizikailag fáj – mondta férje felé nyújtva a kezét.

Huszonhat áldozat volt, vagyis 26 család élete hullott szét, amelyek most görcsösen keresték a túlélés módját. Egyesek a vallásban találták meg. Mások abban a spirituális médiumban, aki a Facebookon kereste meg az áldozatok családtagjait, és felajánlotta, hogy „kapcsolatot teremt a túlsó oldallal”. Megint mások nonprofit alapítványt hoztak létre a gyermekük nevében, vagy a munkájukba menekültek, esetleg teljesen elrejtőztek a világ elől.

Bardenék azt választották, hinni fognak abban, hogy létezik ok-okozat, rend és logika. Amerika pszichiátriai ellátórendszere elromlott, de meg lehet javítani. A fegyverkultusz szélsőségessé vált, ám meg lehet fékezni. Nem egészen egy héttel Daniel halála után Mark és Jackie felajánlotta a segítségét a Sandy Hook Promise (Sandy Hook Ígérete) nevű frissen alakult érdek-képviseleti szervezetnek.

Megismerték az amerikai fegyvertartók szövetségét (National Rifle Association, NRA) és a fegyverbiztonság technológiai fejlesztéseit. Connecticut kormányzója elküldte nekik az új jogszabály tervezetét. Washingtonba utaztak, hogy megvitassák a lőfegyvervásárláshoz teljes személyi átvilágítást követelő törvényjavaslatot. Amikor áprilisban a rendelkezés szavazására került a sor, mind a négy Barden ott ült a szenátus karzatán: a hivatásos dzsesszgitáros apa, aki szinte már teljesen felhagyott a zenéléssel, a tanítónő édesanya, aki el sem tudta képzelni, hogy valaha visszatérjen az osztályterembe, a nagyobbik, 13 éves fiú, aki egy Rubik-kockát tekergetett, és a 11 éves kislány, aki hirtelen félni kezdett a nagyvárosoktól, a hangos zajoktól és az idegenektől.

Amikor a törvény elbukott, Mark magába roskadt. – Akkor mire volt jó ez az egész? – kérdezte egy fehér házi alkalmazottól. Mert ha nem volt jó semmire, akkor mi a logikája, rendszere, értelme a tönkrement életüknek?

Mi volt az értelme annak a dühnek, amelyet nemrég egy boltban érzett, remélve, hogy egy fegyverbolond felismeri, beléköt, s így lesz ürügye kiabálni vele? Mi volt az értelme a számtalan megemlékezésnek? Egy koncerten Danielnek ajánlottak egy dalt, mert szerette a zenét. Ötezer méteres futóversenyt rendeztek a tiszteletére, mert szeretett futni. Ajándékcsomagok érkeztek idegenektől: hűtőmágnesek Daniel képével, őt ábrázoló festmények, fafaragások, pólók.

És mi volt az értelme az új esti szokásaiknak? Hogy mindannyian egy szobába zsúfolódtak; hogy Jackie pár óránként felriadt; hogy Mark folyton abban reménykedett, hátha Daniel meglátogatja álmában.
 

Reggel sem volt könnyű. James, a nagyfiú lejött a konyhába, indulásra készen a 6.20-as buszhoz, amely a középiskolába vitte. – Hogy vagy ma? – kérdezte Jackie.

– Egész jól – hangzott a válasz, ami nagyrészt megfelelt az igazságnak. De Jackie néha megfigyelte, ahogy egyedül focizott az udvaron, ahol azelőtt mindig Daniellel szokott játszani. Olyan elveszettnek tűnt.

– Akarsz beszélgetni róla valakivel? – kérdezte a fiát.

– Asszem – mondta James, így fel is kerestek egy pszichológust.

Aztán Natalie is megjelent a lépcső alján. Az utóbbi időben valóságos küzdelmet kellett vele vívni mindennap, hogy elinduljon az iskolába, mert új keletű félelmei miatt nem szívesen mozdult ki otthonról. – Beteg vagyok – mondta a szemét dörzsölve.

– Biztos csak allergia – felelte Mark. – Rendbe fogsz jönni.

– Itthon kéne maradnom – erősködött Natalie.

– Hányszor kell még ugyanerről vitatkoznunk? – zsörtölődött Jackie.

– Nem akarok elmenni.

– Hagyd ezt abba, kérlek – mondta az anyja.

Aztán sírva fakadt, erre Natalie is elsírta magát. – Bocsánat.

Mark megölelte őt, és ő is könnyekben tört ki. Mindhárman leültek reggelizni, aztán együtt mentek ki a buszmegállóba.

– Szeretlek titeket – mondta Natalie, majd elhelyezkedett egy ablak felőli ülésen a barátnője mellett. Mark és Jackie visszament a házba, leültek a nappaliban, és némán szürcsölték a kávéjukat.

A nap talán legnehezebb időszaka 7.30-tól 8.30-ig tartott, amikor azelőtt Daniellel hármasban várták az iskolabuszt. Egyik reggel Bardenék meglátták szomszédasszonyukat, és behívták egy kávéra. A háromgyermekes családanya másodikos kislánya volt Daniel egyik legjobb pajtása.

– Biztos, hogy akarjátok? – kérdezte.

– Jó lesz – felelte Jackie. – Próbálunk többet beszélgetni Danielről.

Így hát a szomszédasszony bejött, és elkezdett olyan történeteket mesélni Danielről, amelyeket mindnyájan ismertek. Arról, hogy a kislányának és Danielnek milyen sok közös titka volt, játékaik, amiket órákon át játszottak együtt, de senkinek sem voltak hajlandók mesélni róluk.

Aztán belekezdett egy másik történetbe, amelyet Bardenék még sohasem hallottak. A kislánya elveszítette a szemüvegét, miközben négykézláb mászva próbált elbújni az osztályban a lövöldözés zűrzavarában. Este az anya megpróbált beszélni a gyereknek Danielről, azonban a kislány visítani kezdett, nehogy kimondja a nevét. Az ablaknál ült a szobájában, és ahogy mindig, most is átnézett Daniel ablakára, és zokogásban tört ki, mert szemüveg nélkül nem látott el odáig.

– Ó, istenem – szólt közbe Jackie. – Ez már túl sok. Hagyd abba, kérlek!

– Sajnálom – mondta a szomszédasszony. – Én nem… nem kellett volna…

– Nem a te hibád – nyugtatta meg Mark, de az esze már az iskolában járt azon a bizonyos reggelen. Jackie képzelete csak az osztályterem ajtajáig kísérte Danielt és nem tovább. Meg akarta védeni magát a részletektől. Mark azonban úgy érezte, muszáj tudnia. Egy pénteki napon elment az iskolába, és a rendőrök végigkísérték a támadás helyszínén, ahol mindössze négy perc alatt az elkövető összesen 154 lövést adott le. A látogatás nyomán Mark pontosan fel tudta idézni a puskát tartó, fülvédőt és zöld mellényt viselő férfit, aki négyet lőtt a bejárati üvegajtóba. Hallotta a lépteit, amint bemegy Daniel osztálytermébe. Látta, ahogy a helyettesítő tanár négykézlábra ereszkedve tereli be a gyerekeket a sarokba. Látta, ahogy tizenöten összebújnak, és látta köztük Danielt is.

Mark látta önmagát is azon a reggelen, ahogy kirohan a házból mindössze annyit tudva, hogy lövöldözés volt a Sandy Hookban, és a szülők a tűzoltóállomáson kapják vissza a gyermekeket. Jackie is elindult már a munkahelyéről, és folyamatosan telefonált és sms-ezett neki: „Már vele vagy?”, „OTT VAN MÁR VELED?” A lelkész már elmondta, hogy húsz gyerek meghalt, és Mark elképzelte, ahogy Daniel az iskola mögötti erdőbe menekült.

Aztán ott állt előttük a kormányzó, és azt mondta: – Nincs több túlélő.

Ekkor a szomszédasszony az órára pillantott, látta, hogy mindjárt fél kilenc, ki kell kísérnie a lányát a buszhoz. – Mennem kell – mondta, átölelte Bardenéket, aztán elindult, otthagyva őket a konyhaasztalnál. Jackie kitöltött még egy kis kávét. Mark meghallgatta a telefonüzeneteit. Jackie kiürítette a postaládát, és levelekkel a nappaliba ment. Mark kinyitott egy csomagot, amelyben egy gyapjútakaró volt egy cédulával: „Soha nem felejtünk”.

Az iskolabusz megjött, aztán elment.

Pár nappal később Mark és Jackie elhatározta, hogy Delaware-be utazik. A fegyvertörvények ügye megfeneklett Washingtonban, a legjobb esély az maradt, hogy az egyes államok szintjén kapjon új lendületet.Delaware-ben ez az 58-as számú törvényjavaslatot jelentette, amely arra irányult, hogy legyen törvényellenes a legalább tíz töltényt tartalmazó nagy kapacitású tölténytárak birtoklása, kivéve ha ezeket a tulajdonos a lakóhelyén, magánbirtokán vagy lőtéren, a lőfegyvertől különválasztva tartja, illetve ha a tulajdonos rendvédelmi, nyugállományú rendvédelmi alkalmazott, aktív katona vagy engedéllyel rendelkező lőfegyver-kereskedő.

A szabálysértők első alkalommal 75 dolláros bírsággal sújtandók. – Mint a gyorshajtók – jegyezte meg Mark.

A csoportnak, amellyel Mark és Jackie utazott, tagja volt egy PR-szakember, a Sandy Hook Promise igazgatója, továbbá két másik áldozat, Dylan és Ana édesanyja: Nicole Hockley és Nelba Marquez-Greene.

A helyi parlament épületében Jack Markell kormányzó egyik munkatársa elmagyarázta a szülőknek: az a feladatuk, hogy odaadják a gyermekeik fotóit bárkinek, aki elfogadja. Elmondása szerint az utolsó pillanatban lehetőség nyílott arra, hogy a szülőket bemutassák az ülésteremben az egyperces néma megemlékezés során.

– Csak azt szeretnénk, hogy minden egyes jelenlévő képviselő lássa önöket. Azt akarjuk, hogy átérezzék az önök veszteségét, és megértsék, mi forog kockán.

A helyükre vezették őket az ülésteremben, ahol egy fiatal képviselőnő felolvasta a hűségnyilatkozat. – Ma különleges vendégeink vannak – mondta, és a 41 törvényhozó feléjük fordult. – Megkérem vendégeinket, hogy szíveskedjenek felállni.

A szülők felálltak. – Kérem, fáradjanak fel ide – szólította fel őket a képviselőnő, ők pedig odamentek. A terem elnémult, miközben a képviselőnő olvasni kezdte halott gyermekeik nevét.

Mark közben egyre azt a három képviselőt fürkészte, aki korábban visszautasította, hogy találkozzon a newtowni szülőkkel. Próbáljon berontani az irodájukba? Várja meg őket az autójuknál? Jackie magában számolta a másodperceket, azt remélve, hogy képes lesz tartani magát, míg végül az egyik képviselő odanyújtott neki egy csomag papír zsebkendőt.

A perc letelt. A szülők visszaültek a helyükre. Csodálkoztak, hogyan akadhatott el a kormánynál hónapokig egy olyan ügy, mint a fegyverkorlátozás. Amikor a közvélemény-kutatások szerint a delaware-iek 80 százaléka egyetértett a nagy kapacitású tölténytárak betiltásával. Az amerikaiak 90 százaléka helyeselte a fegyvervásárlás előtti teljes átvilágítás bevezetését. A newtowni lövöldözés óta eltelt hónapokban mégis alig néhány államban sikerült szigorúbb törvényeket elfogadtatni.

Mielőtt a szülők elhagyták Delaware-t, a kormányzóval közösen sajtótájékoztatót tartottak a kormányzói hivatalban. Tizenöt kamera és tizenkét riporter zsúfolódott össze a teremben.

Amikor a kormányzó néhány szót szólt bevezetőül, egy riporter tette fel a kezét. – A kérdésem a szülőknek szól – mondta. – Hogyan akadályozhatna meg a nagy kapacitású tárak betiltása egy olyan vérontást, mint amilyen a Sandy Hookban történt?

Vérontást? Mark megszorította Jackie kezét. Az asszony mereven nézte a padlót. – Kérem, vegye figyelembe, hogy itt nem a fegyvertartás ellenőrzéséről, hanem a fegyvertartás felelősségéről van szó – mondta, s a kormányzó helyeslően bólogatott.

Mark sosem jött ki a sodrából, mindig szemkontaktust keresett a hallgatóságával, megindító és reménykeltő anekdotákkal világította meg a mondanivalóját. Azonban néha legszívesebben azzal az egyszerű történettel állt volna elő, hogy milyen érzés minden egyes elviselhetetlen reggelen látni, ahogy megjön a busz, és aztán elmegy.
 

A szerkesztő megjegyzése: szeptemberre húsz állam fogadott el szigorúbb fegyver-ellenőrzési törvényeket. Kaliforniában a törvényhozás még folyamatban van.

Vote it up
235
Tetszett?Szavazzon rá!