De jó lenne elmondani anyámnak

A gördeszkásból lett író első fia születése után döbbent rá, hogy mint minden szülő, ő is gyáva

Kapcsolódó cikkek

Tört már el a csuklóm, a combom, a lábszáram, a kulcscsontom, az ujjaim, csorbult már ki jó pár fogam, és volt, hogy megrepedt egy csigolyám. Egyszer agyrázkódást kaptam Tallahasseeben, egyszer pedig Portlandban. Végigszáguldottam San Francisco legmeredekebb utcáin, és keresztülugrattam a New York-i taxik mocskos motorháztetőin.

Éveken át hivatásos gördeszkás voltam. Tizenegy éves koromban léptem először deszkára. Első barátságaim deszkás nyelven szövődtek, olyan szakkifejezések mentén, mint a frontside-tailslide (amikor a deszka hátuljával csúszol egy szegélyen vagy korláton) meg a kickflip (amikor a levegőben teljesen megfordítod a deszkát). Barátaim vad és különc srácok voltak, akik kerülték a sulit és a sportklubokat. Többnyire szegény, csonka családból jöttek. Akár a cement a keverőben, állandó mozgásban voltunk, nehogy betonná keményedjünk.
 

Ezeken a vad és különc fiúkon keresztül jöttem rá először saját otthoni életem furcsaságaira. Anyám pánikrohamokat kapott attól, hogy gördeszkázom. A sisakot és a védőfelszerelést, amit vett nekem, sosem viseltem. Horzsolásaim, sérüléseim láttán halálra rémült. A legszívesebben megtiltotta volna a deszkázást, de tisztában volt vele, hogy nem tarthat vissza.

Aggódása több volt tipikus szülői féltésnél. Anyám ugyanis agorafóbiás volt, ami a pánikbetegség súlyos változata: a legtöbbször ki sem mozdult otthonról, annyira rettegett a zsúfolt helyektől, áruházaktól, autóktól. Nem volt munkája, nem jártunk nyaralni, de még a városba sem ruccantunk ki soha.

Ő nyírta a hajunkat, ő varrta a ruháinkat, és maga készítette az ételeinket. Otthon festettünk, rajzoltunk, filmeket néztünk, olvastunk. Megtanított könyvespolcot ácsolni, gombot varrni, ágyterítőt készíteni. Tartott tőle, hogy az iskola elfojtja a kreativitásomat, így ha nem akartam suliba menni, ami gyakran megesett, mindig megengedte, hogy otthon maradjak. Szüksége volt rám. S mivel az iskola nem versenyezhetett anyám értékes figyelmével, sokáig nem is igazán vágytam gyerektársaságba.

Tizenegy évesen azonban megláttam egy srácot a házunk előtt, aki épp bemutatott egy ollie-t (azt a varázslatos, ívelt ugrást, míg a láb végig a gördeszkára tapad). Anyám legnagyobb rémületére könyörögni kezdtem, hadd próbáljam ki a mutatványt. Ettől a naptól kezdve ugyanolyan erővel kívánkoztam az utcára, mint amennyire anyám az otthonunk biztonságában akart tartani. Nem tudott. Egy idő után már csak fürdeni meg aludni jártam haza.
 

Tizenhét évesen elhagytam a szülői házat, és több mint tíz éven át a kontinens túlsó felén éltem. Anyámat ritkán hívtam fel. Amikor beszéltünk, úgy éreztem, mintha ki akarna szippantani valami fontos anyagot a sejtjeimből, ezért éles és kurta válaszokkal hárítottam az érdeklődését. A neheztelés és a harag időszaka volt ez, olyan korszak, amelyre nem vagyok büszke.

2008-ban, 32 éves koromban kiderült, hogy anyámnak 4-es stádiumú tüdőrákja van. Hazamentem, hogy gondoskodjak róla az utolsó kemoterápiás kezelések idején. Anyám lázasan igyekezett szabadulni mindentől, amije csak volt. Dédszülőktől örökölt értékes tárgyak röpültek volna a kukába, ha közbe nem lépek. Elé tettem három dobozt „megtartandók”, „adomány” és „szemét” felirattal, s megkértem, hogy azokba pakoljon.

A nagy szelektálás közben találtam egy ládát a gardróbjában tele gördeszkás magazinokkal, amelyekből cetlik kandikáltak ki. Átlapoztam az egyiket, s a megjelölt oldalon megpillantottam egy fotót öt évvel azelőtti önmagamról, amint egy korláton gurulok a deszkával. – Azt hittem, rá se bírsz nézni ezekre a képekre! – jegyeztem meg kajánul.

– Előfizettem – mondta anyám, kerülve a tekintetemet. – Soha egyetlen fotót sem küldtél magadról az évek során. Ezek kéznél voltak… Tartsd meg őket! – tette hozzá sóhajtva.

Pár hét múlva véget ért a kemoterápia, és én visszatértem Vancouverbe. Egy éjjel telefonhívás ébresztett: anyám meghalt. Leroskadtam a konyhaasztal mellé, és zokogni kezdtem. Később fogtam a deszkámat, és nekivágtam a világnak. Róttam az utcákat a hajnal narancsos fényében. Amikor hazaindultam, az emberek már a munkába igyekeztek.
 

Ha a fiam a szájába vett egy apró tárgyat, órákba telt, míg megnyugodtam. Talán anyámtól örököltem az aggódást

Öt hónap múlva megszületett a fiam. Iránta való szeretetem azonnali és mindent elsöprő volt. Alig bírtam levenni róla a tekintetem. Amíg a feleségem aludt, hosszú sétákra indultunk. Egyszer kivettem őt a babakocsiból a zsúfolt utcán, és hirtelen mellbe vágott a felismerés: a világ telis-tele van veszélyekkel, amit addig észre sem vettem. Körülöttünk az élet fenyegetőn, lüktetve száguldozott mérgező gázokat kibocsátó autókon, potenciális emberrablókkal a volánnál, eldobált injekciós tűk között. Mintha a világegyetemről egyszerre kiderült volna, hogy titkos ügynök, aki ránk vadászik.

Innentől egy border collie éberségével óvtam a fiam épségét. Ha hasát düllesztve megállt a kávézóasztalnál, mint egy kis iszákos a bárpultnál, én máris ott cirkáltam körülötte. Tapasztalatból tudtam, milyen hamar itt a baj, mekkorát üthet a lámpa a homlokán, mekkorát puffanhat a feje a keményfán, ha hanyatt esik.

Talán anyámtól örököltem ezt az aggódást valamiféle sérült pánikgén révén. És a dolog kezdett elfajulni… A parkban belerúgtam egy kutyába, mert úgy láttam, meg akarja harapni a fiamat. Szidtam a feleségemnek az óvónőket, hogy nem elég elővigyázatosak. Ha a fiam bekapott egy apró tárgyat, még akkor is órákba (és pár pohár italba) telt, hogy megnyugodjam, ha rögtön ki is köpte azt. Aludni persze egyáltalán nem tudtam.

Sosem gondoltam volna, hogy szülőnek lenni azt jelenti, az ember dermesztő félelemben él, folyton azt lesve, mikor kell elkapnia vagy esni hagynia a gyerekét. Hányszor kellett végignéznem, amint kis teste visszapattan betonról, fáról vagy tégláról!

2013-ban megszületett a második fiunk, aki, ha lehet, még a bátyjánál is vakmerőbb. Egy nap talán a csontjuk reccsenését is hallanom kell, a vérük serkenését is végig kell néznem. Végül, annyi esés után egyszer itt hagynak majd, és tovatűnnek óvó tekintetem elől. Anyám beteg volt, de jól látta: szülőnek lenni rémisztő.

Igaz a közhely, miszerint gyermekeink által ismerjük meg igazán magunkat és a szüleinket. A fiaim megtanítanak rá, hogyan lehetek újra nyugodt. Megértetik velem, hogy a fájdalom jobbá, erősebbé teszi őket. Noha korai, de már vettem nekik gördeszkát is.
 

Megbocsátom anyámnak, amiért bezárva élt, és képtelen volt megállni a helyét a kinti világban. Ma már tudom, hogy bár félt mindentől, mégis bátor volt. Én soha semmitől sem féltem, de amióta apa vagyok, gyáva lettem. Bárcsak elmondhatnám neki mindezt! De ahogy rá gondolok, amint böngészi a gördeszkás magazint, hogy rátaláljon az ő dühös, nemtörődöm fiára, aki a deszkájával röpköd a szabad ég alatt – ott, ahová ő sosem mehetett –, bizonyos vagyok benne, hogy megértette, mit éreztem akkor, sőt most is tudja, mit érzek.

A gördeszka a világ legegyszerűbb járgánya. Nincs rajta még sebváltó sem. Nem véd meg semmitől. Az esés, az elbukás, a zuhanás eszköze – ahogy a szabadságé és az életé is.

A deszkát általad irányíthatatlan erők rángatják, neked mégis meg kell találnod és tartanod rajta az egyensúlyt. A kulcs a bátorság. Hajolj meg, emelkedj fel, gurulj tovább!