De tényleg elküldöd?

Manapság már sokkal könnyebb fotózni, mint annak idején, ám a telefonos kattintgatásnak is megvannak a hátulütői

Emlékszem még arra az időre, amikor a fényképezés nagy hajcihővel járt. „Álljatok közelebb egymáshoz, ne mocorogjatok!”, parancsoltak ránk, majd kissé bugyután elmosolyodtunk, és olyasmit motyogtunk, hogy „bocs, de nem vagyok valami fotogén”. Aztán az üzletben, ahol előhívták a képeket, megkérdezték: „Mattot vagy fényeset?”

A fényeset választottuk, mert az valahogy jobban hangzott, majd egy hét várakozás után átvehettük a csodafotókat, amelyeken vagy a szemünk volt piros, vagy a szánk volt eltátva, vagy egyszerre mindkettő.

Mostanság az emberek minden szíre-szóra előkapdossák az okostelefonjukat. Júniusban az anyuka paparazzák az iskolai színielőadáson olyan tébolyultan klikkelgetnek ivadékaikra, hogy nem jut idejük kiélvezni katicabogár-jelmezbe bújtatott kicsinyük reszketeg táncprodukcióját.

Később aztán büszkén villogtatjuk az elkészült fotográfiánkat: – Nézd, milyen édi!

– Ja, dobd már át e-mailben, légyszi!

Néha viszont akad egy-egy nagymama, aki különös kéréssel áll elő: – Elküldenéd postán? Nincs komputerem.

– Hát persze, nagyi – feleled, de pontosan tudod, hogy nem fogod elküldeni. A tintapatron drága, aztán fel kéne kajtatni egy borítékot, bélyeget, postát…

– De, ugye, tényleg elküldöd? – kérdi a nagyi, aki nem bolond.

Hirtelen szeretnéd megölelni a te kissé meggörnyedt mamádat. Ám helyette valami eszement ötlettől vezérelve csinálsz róla is egy képet.

Vote it up
155
Tetszett?Szavazzon rá!