Delfinek és férfiak

Egzotikus állatok idomárjai segítettek a férjemnek – s talán nekem is – kigyógyulni a rossz szokásokból

Miközben mosogatok, a férjem ingerülten járkál a hátam mögött. – Nem láttad a kulcsaimat? – mordul rám, aztán sértetten kitrappol a szobából aggódó kutyánkkal, Dixie-vel a sarkában.

Régebben én is loholtam volna Dixie után. Belevetettem volna magam a kulcsvadászatba, és közben a szokásos közhelyekkel csitítgattam volna páromat: – Nyugi, mindjárt előkerülnek.

Ettől persze csak még jobban feldühödött volna, és ilyenformán az eltűnt kulcsok banális, teljességgel hétköznapi esete feszült drámává terebélyesedhetett volna kettőnk és a szorongó eb között.

Most azonban a nedves edényekre összpontosítom a figyelmemet. Nem, nem, nem fordulok hátra. Egyetlen árva szót se szólok. Azt a technikát alkalmazom, amit egy delfinidomártól tanultam.
 

Szeretem a férjemet. Művelt és szellemes ember. Azonban egyre feledékenyebb, sokat körülményeskedik, és gyakran kiállhatatlan. A konyhában téblábol, amikor igyekszem a rotyogó fazekakra ügyelni. Rendszerint súlyos házastársi halláskárosodásban szenved, azt viszont mindig meghallja, ha a ház túlfelén dörmögök valamit az orrom alatt.

– Mit mondtál? – kiált föl azon nyomban.

Ilyen apró bosszúságok miatt eszembe se jutna, hogy elhagyjam, vagy elváljak tőle, de a szerelmem lassan megkopott. Úgy éreztem, muszáj Scottot kissé tökéletesítenem, hogy olyan férj legyen, aki nem megy az idegeimre, aki nem várakoztat meg mindig az étteremben: olyan férj, akit könnyebb szeretni.

Így hát, sok más feleséghez hasonlóan, sutba dobtam a házassági tanácsadó kézikönyvek garmadáját, és nekiláttam megváltoztatni életem párját. Gyötörni kezdtem, amitől természetesen csak romlott a helyzet: ahelyett, hogy lassabban vezetett volna, még gyorsabban száguldozott az országúton; nem sűrűbben, hanem ritkábban borotválkozott, bűzlő motoros cucca még tovább hevert a hálószoba padlóján, mint valaha.

Elmentünk tanácsadásra. A pszichológusnő nem értette, mit keresünk ott, többször gratulált, amiért olyan kiválóan kommunikálunk egymással. Beletörődtem, hogy csöndben forr bennem a düh, és időnként egy-egy gúnyos megjegyzést engedtem meg magamnak. Aztán történt valami.

Könyvet írtam egy iskoláról, ahol állatidomárokat képeznek, és ennek során napokig figyeltem a diákokat, amint véghezviszik a látszólag lehetetlent: megtanítják a hiénákat parancsszóra piruettezni, a pumákat manikűröztetni, a páviánokat korcsolyázni. Elbűvölten hallgattam a gyakorló idomárok magyarázatát arról, hogyan tanították meg a delfineket repülni, az elefántokat festeni. Végül felötlött bennem, hogy ugyanezzel a módszerrel talán meg lehetne szelídíteni a férj nevezetű csökönyös, bár fölöttébb szeretetre méltó állatfajtát is.

Az alaptétel, amit az egzotikus állatok idomárjaitól elsajátítottam, a következő volt: a nekem tetsző viselkedést jutalmaznom kell, míg a nekem nem tetszőt figyelmen kívül kell hagynom. Végtére is az ember nem bírhat rá gyötréssel egy oroszlánfókát arra, hogy az orra hegyén egyensúlyozzon egy labdát. Ugyanez igaz a férjre is.
 

Illusztráció: Glenn LumsdenOtthon elkezdtem megköszönni Scottnak, valahányszor bedobott egy koszos inget a szennyesládába. Ha kettőt dobott be, megcsókoltam. Ezenközben szó nélkül átléptem a padlóra hajigált ruhadarabokon, bár néha berúgtam őket az ágy alá. De a dicséretek hatására a kupacok apadtak.

Az idomárok „közelítéses eljárás”-nak nevezett módszerét alkalmaztam: az új viselkedés felé vezető apró lépések jutalmazásával operáltam. Ahogy az ember nem várhatja el egy páviántól, hogy egyetlen parancsszóra megtanuljon légtornázni, ugyanígy a férjtől sem várható el, hogy rendszeresen összeszedje a koszos zoknijait csak mert egyszer megdicsérték érte. A pávián először egy kis ugrásért kap jutalmat, aztán egy nagyobbért, aztán a még nagyobbért. Scottot, a férjet, eleinte minden apró jótettért dicsértem: ha egy kicsit lassabban hajtott, ha behajított egy alsónadrágot a szennyesbe, ha valahová időben érkezett meg.

Ugyanúgy kezdtem tanulmányozni a férjemet, ahogy az idomárok teszik az egzotikus állatokkal. A felvilágosult idomárok próbálnak mindent megtudni arról az állatfajról, amellyel dolgoznak – az anatómiától a társadalmi szerveződésig –, hogy feltérképezzék a gondolkodását, az ízlését, az erős és gyönge pontjait. Az elefánt csordákban él, ezért könnyen alkalmazkodik az alá- és fölérendeltségi viszonyokhoz. Nem tud ugrani. És növényevő.

Ezzel szemben a Scott nevű egzotikus példány magányos típus, viszont domináns hím. Vagyis a hierarchia fontos a számára, a csoport nem annyira. Egyensúlyérzéke akár egy artistáé, azonban mozgása lassú, különösen öltözéskor. Tud síelni, viszont a pontosság alkatilag idegen tőle. Mindenevő.
 

Amint így kezdtem gondolkodni róla, többé nem volt megállás. A kaliforniai iskolában buzgón lejegyeztem, miként kell az emut sétáltatni, vagy hogyan fogadtathatjuk el magunkat a farkasfalka tagjaként, de közben folyton azon járt az eszem, mikor próbálhatnám ki mindezt Scotton!

Egy tanulmányi kiránduláson végighallgattam egy idomároktató elbeszélését, miként sikerült leszoktatnia az afrikai koronás darvakat arról, hogy folyton a fejére és a vállára szálljanak. Megtanította a hosszú lábú madarakat a földre helyezett gyékényeken landolni. Ezt nevezzük „összeférhetetlen viselkedésformáknak” – magyarázta – a módszer egyszerű és zseniális. Nem azt tanította meg a darvaknak, hogy ne szálljanak rá, hanem valami egészen mást: egy olyan magatartást, amely lehetetlenné teszi a nemkívánatos megnyilvánulásokat. A darvak nem landolhattak egyszerre a gyékényeken és az oktató fején.

Odahaza nekiláttam, hogy az összeférhetetlen viselkedésformák segítségével távol tartsam Scottot attól, hogy a konyhában sertepertéljen, miközben főzök. Hogy elhessegessem a tűzhely közeléből, petrezselyemvágással vagy sajtreszeléssel bíztam meg, amit a konyha túlfelében kellett megcsinálnia. Vagy egyszerűen kiraktam a szobában egy tálka rágicsálnivalót, és Scott többé nem téblábolt körülöttem, amíg főztem.

Elkísértem a diákokat a San Diegó-i SeaWorld tengeri kalandparkba, ahol egy delfinidomár bemutatta a „megerősítés elkerülésének módszerét” (MEM). Amikor a delfin valami helytelen dolgot visz véghez, az idomár egyáltalán nem reagál. Pár másodpercig mozdulatlanul áll, még csak rá sem pillant a delfinre, azután folytatja a munkát. Az elgondolás lényege, hogy a reagálás – akár negatív, akár pozitív – megerősíti az adott viselkedést. De ha egy viselkedés semmiféle reakciót nem vált ki, az általában gyengítőleg hat. A jegyzeteim margójára odaírtam: „Kipróbálni Scotton!”

Csak idő kérdése volt, mikor kezd újra kutakodni a kulcsai után. Ekkor én makacs hallgatásba burkolózva folytattam, amit éppen csináltam. Nagy önuralommal őriztem meg a nyugalmamat, de az eredmény meglepően gyorsan kárpótolt az erőfeszítésért. Férjem indulatai nem csaptak a szokásos magasságokba, és hamarosan elcsitultak, mint a nyári vihar. Úgy éreztem, megérdemelne egy makrélát.

Most megint rátört a roham: hallom, ahogy csapkodja az ajtókat, az előszobában motoz a kisszekrényre rakott papírok között, majd felcammog az emeletre. Kitartok a mosogató mellett. Aztán hirtelen csönd áll be. Egy perc múlva belép a konyhába, a kulcscsomó a kezében van, és nyugodtan így szól: – Megtaláltam.

Anélkül hogy megfordulnék, közlöm: – Remek. Viszlát később.

Elvonul a jócskán lecsillapodott kutyussal egyetemben.

Kétévi idomítás után a házasságunk sokkal kellemesebb, a férjem sokkal szerethetőbb lett

Kétévi idomítás után a házasságunk sokkal kellemesebb, a férjem sokkal szerethetőbb lett. Hajdan személyes sértésként éltem meg a hibáit: a padlón heverő szennyese mélyen megbántott, a nemtörődömségét jelképezte számomra. De amióta egzotikus állatfajtának tekintem őt, elfogulatlanabbul szemlélem a nézeteltéréseinket.

Magamévá tettem az idomárok jelszavát: „Az állat soha nem tehet semmiről.” Új stratégiákat eszeltem ki, több „összeférhetetlen viselkedésformát” és „közelítéses eljárást” találtam föl. Elemeztem a saját viselkedésemet, és megállapítottam, mely tetteimmel váltom ki Scottból a nem kívánt reakciókat. Elfogadtam, hogy némely szokása túl mélyen beléidegződött, az ösztöneiből fakad. A borzot sem lehet leszoktatni az ásásról, éppúgy a férjemet se arról, hogy elveszítse a tárcáját és a kulcsait.
 

A szakemberek olyan állatokról is tudnak, amelyek annyira jól beletanulnak az idomításba, hogy a végén ők idomítják az idomárokat. Így tett az én házi kedvencem is.

Amikor az idomítási technikák már remekül működtek, nem tudtam megállni, hogy elmeséljem a férjemnek, miben sántikálok. Egyáltalán nem sértődött meg, inkább mulattatta a dolog. Ahogy elmagyaráztam neki a különböző módszereket és szakkifejezéseket, szinte itta a szavaimat. Nem is sejtettem, mennyire.

Múlt ősszel kiderült, hogy fogszabályzót kell viselnem, hiába vagyok már középkorú. Nemcsak megalázó, de igen fájdalmas is volt. A fogam, az ínyem, az állkapcsom, még az arcüregem is lüktetett hetekig. Sűrűn és hangosan panaszkodtam. Scott nyugtatgatott, hogy előbb-utóbb hozzá fogok szokni a számban feszülő fémkapcsokhoz. De sehogy sem sikerült.

Egy reggel, amikor belekezdtem egy újabb panaszáradatba arról, hogy milyen kellemetlen ez az egész, Scott kifejezéstelen tekintettel meredt rám. Egyetlen szót sem szólt, és más módon se reagált szenvedélyes monológomra, még csak nem is bólintott.

Hamar kifogyott belőlem a szusz, és elindultam kifelé. Ekkor döbbentem rá, hogy mi is történik. A férjem a MEM-et alkalmazta velem szemben! Megkezdődött az idomár idomítása.

Vote it up
5
Tetszett?Szavazzon rá!