Derékba tört élet

Dan Harvey 17 évesen egy balesetben eltörte a nyakát, és lebénult. Egy évtizeddel később a legjobb barátja meséli el a történetét

Kapcsolódó cikkek

Dan Harvey kövér kisfiú volt, talán ezért is lettünk barátok. A gyerekek szigorú hierarchiájában vagy menő valaki, vagy nem. Mivel én vézna könyvmoly voltam, remek párost alkottunk. Mintha egy meséből léptünk volna elő: az Elefánt meg a Zsiráf, így hívtuk magunkat. Arra vágytunk, bárcsak más alakban élhetnénk a Földön. De nekünk ez a test adatott.

A kanadai Ontario tartomány Guelph nevű városában nőttünk fel két szomszédos zsákutcában. Az általános iskola felső tagozatában már kialakultak a klikkek, kapcsolatunk ekkor vált szorosabbá. Órákig ücsörögtünk Danék lambériás pincéjében, és rocker tinikként kedvenc bandáinkról – a Radioheadről, a Toolról és a Pink Floydról – beszélgettünk.

Kilencedikesek voltunk, amikor elmentünk egy halloweenpartira. A többiek úgy illegették magukat, mint az udvarló pávák. Dan meg én inkább félrehúzódtunk, mert megrémültünk a jelmezbe bújt lányoktól. Egy alacsony, barna hajú, kék szemű lány kinézte magának Dant. A széles mosolyú szépség méhecskének öltözött, fején fekete-sárga antennák lifegtek. A lány felé lökdöstem Dant.

– Úgy hallottam, tetszem neked – nyögte ki a barátom.

– Aha.

– Járjunk?

– Aha.

A lány Dan vállára tette a kezét, ő meg a partnere dereka mögött összekulcsolta az ujjait, és végigtáncolták az estét. Hazafelé menet jutott Dan eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni a lány nevét. Jessnek hívták.

Idővel Dan megemberesedett. Én megmaradtam ügyefogyott kamasznak, ő viszont jól megtermett fiatalemberré serdült; 195 centis, 136 kilós testét adománynak tekintette, nem tehernek. Focizott és kosarazott, később beleszeretett a rögbibe, lenyűgözte ez az erőteljes sportág. De lelkesedett a színjátszásért is, s bár jobbára a lüke behemót vagy az ostoba seriff szerepét osztották rá, mindig örült, ha közönség elé léphetett.

Sajátságos módon irányította magára a figyelmet: senki sem nevezhette kövérnek, ha egyszer ő már elmondta magáról, hogy kövér. Amikor megalakítottuk a rockbandánkat – én voltam a szólógitáros, ő a basszer –, gyakran mentegetőzéssel kezdte a fellépéseinket: – Bocs, ha elszúrom – mondta a közönségnek –, de ilyen pufi ujjakkal születtem.

Ő volt a legjobb barátom, de nehezteltem is rá. Együtt lógott a rögbis haverjaival, meg járt egy lánnyal, ráadásul két évvel előbb vesztette el a szüzességét, mint én. Amikor megszerezte a jogsiját, úgy bántam vele, mint egy sofőrrel. Miközben ide-oda furikázott, szüntelenül éreztettem vele, ki az okosabb, ki a jobb zenész, és azzal kérkedtem, hogy én tudom, melyik stúdióban vette fel a Radiohead a The Bends című albumát. Dan nemigen válaszolt, csak idegesen izgett-mozgott, s egyik kezét fel-felemelte a kormányról, hogy megigazítsa a kék baseballsapkáját.

Tizenegyedikes korunkban Dan a jobb karjára tetováltatta Superman jelét. Mindig is elbűvölte a szuperhős, aki a pusztulásra ítélt Krypton bolygóról származott, és vonzó példakép volt: a csupa izom férfi eltérítette a puskagolyókat, és ide-oda cikázott a naprendszerben. Mivel senki sem győzhette le, alkotóinak ki kellett találniuk egy méltó ellenfelet: a kryptonit nevű titokzatos zöld anyag kiolthatta hősünk természetfeletti erejét.

Dan (jobbra) és Drew (balra) egy 2002-ben rendezett koncerten játszik

2003. május 23-án, pénteken, néhány testnevelő tanár kíséretében ifjú sportolókból álló csoport indult útnak, hogy a hétvégét Ontario nyaralóövezetében, a Rosseau-tó mellett töltse.

A táborban a fiatalok golfoztak és teniszeztek. Dan elemében volt, kötélhintán húzta-vonta a többieket, és gitározott a tábortűznél. Szombat este azonban beborult az ég, esni kezdett az eső, ezért a fiatalok a közeli tornacsarnok felé vették az irányt. Dan az ugróasztalt próbálta ki, amikor letörte a nagylábujja körmét, s az vérezni kezdett. Megfordult a fejében, hogy leáll, aztán inkább leragasztotta a sebet, és tovább ugrált.

Ezután felkeltette érdeklődését az ugrócsík. A hosszú, keskeny habszőnyeg rugalmas üvegszál rudakon állt, és L alakú betonteknőben végződött, amely sárga szivacskockákkal volt tele. Dan mély lélegzetet vett, nekifutott, hogy végigpattogjon a ruganyos talajon, és végül a szivacsokon landoljon. Már a csík végénél járt, amikor frissen bekötözött ujja beakadt a biztonsági perembe, és fejjel előre a szivacsgödörbe esett.

A 130 kilós test tehetetlenül zuhant lefelé, és szinte tökéletesen merőlegesen hatolt át a puha kockákon egy, kettő, három méter mélyre. Dan érezte, hogy homloka eléri a hálót, amely néhány centivel a betonfenék fölött tartotta a kockákat. A háló a zuhanás lendületétől megereszkedett, és amikor Dan feje a talajhoz csapódott, éles fájdalom nyilallt a nyakába. Aztán a háló visszalendült, s Dan teste végül a szivacsrétegben állapodott meg. Dan a gödör fojtogató sötétjében rájött, hogy nem tud megmozdulni.
 

Csak az értheti meg ezt az érzést, aki lebénult: az agy kiadja az utasítást a testnek, és az nem reagál. Dan fel akarta emelni a karját: semmi. Rúgni akart a lábával: semmi. „Segítség”, akarta kiáltani, azonban elhalt a hangja, és levegőt is csak nehezen tudott venni. – Segítség!

Két tanár és két diák rosszat sejtve ugrott be a gödörbe, és kezdte félredobálni a szivacskockákat. Amikor rátaláltak, Dan elfordította a fejét, az egyetlen szervét, amely engedelmeskedett az agya utasításainak.

– Fordítsatok meg! – könyörgött, mert azt remélte, minden rendbe jön, ha felnézhet a gödörből. Ám a tanárok észnél voltak, és azonnal hívták a mentőket.

Egy órába telt, míg bevitték a Parry Sound melletti kórházba. A sürgősségi osztályon megmérték a vérnyomását, majd nekiálltak, hogy levágják róla a ruháit. Egyik kedvenc pólója volt rajta, amelyet a Pink Floyd együttes Dark Side of the Moon című albumának borítóján látható szivárvány díszített. Dan kérte az ápolókat, vigyázzanak rá, de azt felelték neki, hogy nem áll módjukban.

– Legalább a rajzot ne vágják el – kérlelte őket. – Vágják körbe!

Az ápolók egymásra néztek. Az egyik fiatal férfi elmosolyodott. – Jó kis póló – mondta. Megtették, amit Dan kért.
 

Vasárnap reggel a telefon csörgésére ébredtem. Debbie hívott, Dan anyja. – Dant baleset érte – mondta szipogva. – Az én kicsim egy életre tolószékbe kényszerül.

Halványszürke fény szűrődött be az ablakon, és én még félig aludtam. Még soha nem hallottam, hogy Debbie, akinek problémás volt a kapcsolata Dannel, „kicsimnek” nevezte volna a fiát.

Mint minden vasárnap, aznap is dolgozni mentem a helyi bevásárlóközpontban lévő Cinnabon pékségbe. Közben az járt a fejemben: tényleg tolószékben kell majd ülnie Dannek? Vajon képes lesz valaha használni a kezét?

A baleset híre gyorsan elterjedt, és napközben sorra jöttek a srácok a suliból a Cinnabonba, hogy kikérdezzenek a részletekről, de nem tudtam mit mondani nekik. A munkámra figyeltem. Így készül a híres Cinnabon fahéjas csiga: lisztet szórunk a munkalapra, és a megkelt tésztát téglalap alakúra nyújtjuk. Bekenjük margarinnal, megszórjuk barna cukorral és fűszerekkel. Ezután felcsavarjuk, szeletekre vágjuk, megsütjük, és megkenjük cukormázzal.

A munka, amit általában ki nem állhattam, most teljesen új színben tűnt fel előttem. Észrevettem, milyen hajlékonyak az ujjaim, milyen izmos a karom, milyen könnyedén végzi a kezem a megszokott feladatot. Ott álltam röhejes gyorséttermi egyenruhámban a neonlámpák fényében, és életemben először éreztem, hogy a mozdulataim kecsesek, csodálatra méltók. Hálás voltam értük.
 

Az emberi gerincoszlopot 33 csigolya alkotja. Amikor Dan a gödör aljának ütközött, a C3-as és C5-ös jelű nyakcsigolya összecsúszott, és szétzúzta a köztük álló C4-es nyakcsigolyát. A törés során keletkező szilánkok megsértették a gerincvelőt, amely a benne futó idegek révén az agyat összeköti a test többi részével. Ezeket a szétszóródott csontdarabokat el kellett távolítani, nehogy további károsodást okozzanak.

Dant lélegeztetőgépre kötötték, mert a rekeszizma részben lebénult. A sebészek felvágták a nyak jobb oldalát, és eltávolították a C4-es csigolya maradványait. Ezután kimetszettek egy apró darabot a csípőcsont felső pereméből, és beültették a C3-as és C5-ös csigolya közé.

Dan gerincvelője nem szakadt el teljesen, ami azt jelenti, hogy az épen maradt idegpályákon eljuthatnak majd az agy üzenetei egyes szervekhez. Vagyis nem kizárt, hogy képes lesz bizonyos mozdulatokra. Tisztában voltam vele, hogy Dannek mind a négy végtagja lebénult, mégis úgy jelent meg lelki szemem előtt, mint azok a sportos mozgássérültek, akik kosaraznak, vagy lefelé száguldoznak a járdán. Még az is megfordult a fejemben, hogy a tolószékes basszusgitáros lehetne a bandánk védjegye.

A következő hetekben, amikor csak tudtam, bementem hozzá. Egy nap ott voltam a szobájában, amikor megmozdult a lába. Gyakran törtek rá izomgörcsök, amelyektől hevesen remegett a lába. De ez most másnak tűnt: nem hirtelen rúgás volt, inkább emelés. – Tudod mozgatni a lábadat! – kiáltottam fel.

Amikor bejött a nővér, rámutattam Danre. – Ugye, ez nem izomgörcs? Mozgatja a lábát!

– Biztos vagyok benne – mondta a nővér halkan –, hogy ez izomgörcs.

Kiszaladt a vér az arcomból. A nővér kiment a szobából, és a baleset óta először elsírtam magam. El kellett fogadnom, hogy a barátom soha többé nem fog járni.

Dan az Ontario tartománybeli London egyetemén, 2013-ban

Dan első kerekes széke egy hatalmas Invacare Storm volt. Úgy érezte, a kiemelkedő fejtámla a kelleténél betegebbnek mutatja, és a hátsókerék-meghajtás miatt nehézkesen fordult. Ezután egy Quickie S-646 modellt próbált ki, amelyet RockShox lengéscsillapítókkal reklámoztak – ilyenek voltak Dan mountain bike-jában is. Végül egy Invacare Xterránál maradt. A középkerék-meghajtású, kisebb kerekes széket kékre festették, mint Superman jelmezét, és Dan az öccsével supermanes matricákat ragasztatott a dísztárcsákra.

Ahogy haladt a gyógyulás útján, a helyi újságok időnként cikket írtak róla, mert esete beleillett a nehézségek legyőzéséről szóló optimista történetek sorába. A képregényhős iránti rajongása miatt az újságírók csak így emlegették: Superdan. Egy címlapfotó supermanes pólóban mutatta, amelyre dagadó izmokat rajzoltak – legalább annyira hamis volt, mint Dan mosolya. Egyik cikkben sem utaltak a nyugtalanító párhuzamra: 1995-ben Christopher Reeve, a Supermant alakító színész minden végtagja lebénult egy lovasbalesetben.

Halloweenkor páran elhatároztuk, hogy végigjárjuk a kórházat az ilyenkor szokásos ajándékokat kikövetelve. Bár rég kinőttünk az efféle bolondozásból, Dan ragaszkodott hozzá: – Ki tud nemet mondani egy tolószékes srácnak?

Dan, akin fehér gumiharisnya volt – a vérkeringés javítása céljából –, valamint skót szoknya és hosszú szőke paróka, úgy festett, mint egy transzvesztita dizőz.

Később azonban elkomorodott, ami gyakran előfordult vele. Amikor az ápolók visszafektették az ágyba, mi pedig körülálltuk, így szólt az egyik sráchoz, Jefhez: – Jef, meg kell tanulnod basszusgitározni.

– Csakhogy nekem nincs hozzá kedvem, barátom – felelte Jef.

– Pedig muszáj lesz – mondta Dan. – Én már soha nem leszek képes játszani. Soha.

A mozgáskorlátozottak hátrányos megkülönböztetése azért olyan alattomos dolog, mert elsősorban anyagi alapjai vannak, mivel az infrastruktúránkat a két lábon járóknak alakították ki. Fogyatékossággal élő embertársaink arra figyelmeztetnek bennünket, milyen sokat kell még fejlődnünk, ha túl akarunk lépni az együttérzésen. Szép dolog megváltoztatni egy törvényt vagy egy-két vaskalapos gondolkodásmódját, de semmi ahhoz képest, hogy a világ összes épületében rámpákat és felvonókat kellene építeni.

Dan novemberben hazatért. A szülei 52 ezer dollárért vettek egy akadálymentesített mikrobuszt, és a házuk földszintjén lévő zárt verandát hálószobává alakították Dan számára, amelyhez hozzáépítettek egy fürdőszobát és egy tolókocsis zuhanyfülkét, összesen 55 ezer dollárért. További 20 ezer dollárba került a garázshoz épített felvonó, a Dan szobájában kialakított mennyezeti csúszólift, valamint a speciális ágy. Bár sikeres adománygyűjtéssel némileg ellensúlyozták a költségeket, a család mindent összevéve 75 ezer dollár (kb. 16 millió forint) adósságot halmozott fel. Felmerült, hogy eladják a házukat, és vesznek egy eleve akadálymentesre építettet, de Dan kérésére letettek erről. A barátom arra vágyott, hogy a lehetőségekhez képest minden maradjon olyan, amilyen volt.

A gimnáziumba azonban nehezen szokott vissza. Szerencsére legalább az kiderült, hogy jó tanuló. Korábban, ha a továbbtanulás szóba jött, a testnevelői diploma lebegett a szeme előtt (a szülei nem jártak egyetemre), és mindössze egyetlen könyvet olvasott végig: az ifjú detektív Hardy fiúkról szóló sorozat egyik kötetét, amikor kisfiúként bárányhimlővel ágynak dőlt. Ám most, hogy a rögbi és a zenekar nem terelte el a figyelmét, rájött, hogy vág az esze.

Ennek ellenére egy egész tanévet ki kellett hagynia, s tudtuk, hogy nem velünk fog érettségizni. Úgy érezte, túl nagy figyelem irányul rá, amikor feltűnik a folyosón a kerekes székében. Mindenki ismerte, és mindenki túlságosan kedves volt hozzá.

A barátnőjével, Jess-szel való kapcsolatát is megviselte a kialakult helyzet. Azelőtt Dan imádott vezetni, most pedig képtelen volt erre, a hátsó ülésen kellett meghúznia magát. Amikor Jess ült a mikrobusz volánjához, Dan mindig talált valami kifogásolnivalót: túl gyorsan veszi be kanyarokat, vagy rosszul parkol. A lánynak lehetetlen feladatot kellett volna megoldania: boldoggá tenni egy boldogtalan embert, és egyre fogyott a türelme.

Dan ritkán akart kimozdulni otthonról. Macerásnak találta, hogy valaki beszíjazza a mikrobuszba, majd addig furikázzanak, míg akadálymentes helyet találnak. Sokszor elmentem hozzá, és kábeltévén kalandfilmeket néztünk szuperhősökről. De nem a pincében üldögéltünk, mint a régi szép időkben. Oda ugyanis csak lépcsőn lehetett lejutni.

Sokszor magára hagytam. Ahogy Dan megjósolta, Jef megtanult basszusgitározni, én pedig néhány sráccal új zenekart alapítottam, amire Dan kelletlenül áldását adta.

Tizenkettedikesek voltunk, amikor a suliban zenés estet rendeztek. A nyitódallamot én pengettem el Fender Telecaster gitáromon, amelynek a radioheades Jonny Greenwood hangszeréhez hasonlóan fekete teste és fehér koptatólapja volt.

Szép nagy közönség előtt játszottunk, Dan is eljött, hogy meghallgasson minket. Tehetetlen keze az ölében hevert, és komoran bámulta a padlót. Tudta jól, hogy el fog jönni ez a perc, de nagyon nehezen viselte. Köztünk lett volna a helye, hogy a színpadon tomboljon, mint egy dinoszaurusz. Széles, pirospozsgás arca elvörösödött, ahogy könnyek lepték el. Aztán félrevonult egy sarokba. Útközben többen megállították, hogy vigasztalják, de mindenkit arra kért, inkább hagyják békén.

Később azon a nyáron Jess elment Danhez, és leült az ágya szélére. – Beszélnünk kell – mondta. Nem akart Dan ápolónője lenni, önálló életre vágyott. Dan lekísérte Jesst a kocsifelhajtóhoz, és amikor a lány elhajtott, utat engedett a könnyeinek. Ki akar majd egy tolókocsis fickóval járni?

Augusztusban megkezdtem tanulmányaimat egy montreali egyetemen. Először tartózkodtam hosszabb ideig távol Dantől. Igaz, ő sem maradt sokáig Guelphben. A következő évben felvették a Nyugat-ontariói Egyetem média-, információ- és technokultúra-programjára, ahol elmélyült a különböző elméletekben.

Valósággal falta a feminista tudománykritika kiemelkedő alakja, Donna J. Haraway esszéjét, a Kiborg kiáltványt, amely azt állítja, hogy mivel elmosódott a határ ember és gép között, mindnyájan szerves-szervetlen hibridek, kiborgok vagyunk. A szkopofília freudi elmélete is felkeltette Dan érdeklődését, amely a leselkedés élvezetét írja le. Olyan gondolkodók, mint a bell hooks írói álnéven publikáló Gloria Jean Watkins, ezt a teóriát kiterjesztették a faji alapú „mássá minősítésre” – amikor egy különbözőnek tartott csoport egyedeinek leszűkítik az azonosító jegyeit –, amit Dan felismert az őt körülvevők viselkedésében: vagy megbámulták a tolókocsis fiatalembert, vagy gondosan ügyeltek arra, nehogy az ő irányába nézzenek.

Legalább egyvalaki akadt, aki nem idegenkedett Dantől: egy csinos, fiatal szociális munkás. Dan egyetemi tanulmányainak vége felé össze is szűrték a levet, ami finoman szólva nem felelt meg a szabályoknak. Kapcsolatuk rövid volt, de bizonyította Dannek, hogy még mindig vonzó férfi.
 

Dan és az elektronikus irányítású Toyota SiennaDan arra vágyott, hogy ismét vezethessen. Rátalált az amerikai Electronic Mobility Controls (EMC) cégre, amely fogyatékkal élő sofőröknek gyártott alkatrészeket, és vett egy fehér E250-es Fordot, amelyet átalakított, hogy a kerekes székében ülve kormányozhassa. (Mivel kártérítési pert nyert a tornacsarnok és az iskola ellen, megengedhette magának.) Órákat vett autóvezetésből, és 2008-ban ő lett az első mozgássérült kanadai sofőr, aki EMC joystickkal irányított mikrobuszt vezetett az AEVIT 2.0 számítógépes program segítségével.

Decemberben hazamentem Guelph-be karácsonyra, és Dan elhívott autókázni. Bemásztam a mikrobuszba. Dan a kerekes székében ült a volán mögött. Megnyomott egy gombot, mire megszólalt egy géphang:

– Most ellenőrzöm a kormányfunkciók irányítását. Kérem, az AEVIT eszközt mozgassa olyan irányba, hogy a kormány jobbra, majd pedig balra forduljon.

Dan jobbra tolta a joystickot, és ámulva figyeltem, ahogy a kormány követte az irányítást. Később lekanyarodtunk az autópályáról, és a sűrű hóesésben a külvárosi utcákat róttuk. Olykor a számítógép félreértette Dan szóbeli utasítását, és bekapcsolta az irányjelzőt vagy az ablaktörlőt.

Jót nevettem a sci-fibe illő automatikán, és nagyon fiatalnak éreztem magam. Ismét 16 évesek voltunk, és Dan hazafuvarozott.

Megtanultam Dantől egy-két dolgot: hogyan üljek csendben valaki mellett, akinek szüksége van a jelenlétemre, hogyan kezeljem az emelőszerkezetet vagy szíjazzam be a kerekes széket a mikrobuszba. De ha ezt hallom: a mozgássérülteknek az a küldetésük, hogy erre-arra megtanítsák az épeket, felkapom a vizet.

A fogyatékkal élők élete attól függetlenül jelentőségteljes, hogy mit adhatnak nekünk. Amikor egy olyan baleset történik, mint Dannel, hajlamosak vagyunk értelmet tulajdonítani neki, pedig nincs itt semmilyen kozmikus igazság. Csak a váratlan becsapódás, egy kihunyó égitest robbanása – meg a szenvedés, és a képességünk, hogy legyűrjük azt.

Manapság ritkábban találkozom Dannel. Időnként beszélünk telefonon, amikor lehet, meglátogatjuk egymást. Dan most is az ontariói Londonban él, egy akadálymentes házban (amelyet szintén a kártérítésből vett), két macskával és a feleségével, Jenniferrel, aki foglalkoztató terapeuta (tavaly nyáron házasodtak össze, én voltam Dan tanúja). Szinte bárhová eljut az autójával. Tavaly megszerezte a mesterdiplomáját. Mielőtt nekiáll doktorizni, regényt akar írni egy fiúról, aki lebénult egy balesetben.

Dan ma egész másként fest, mint kamaszként. Az arccsontja, a válla, a könyöke és a térde hegyes, mint a kés. A bicepszére tetovált Superman-jel összeesett, de az alkarján egy idézet olvasható Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényéből: „Így megy ez.” A nyakán is van tetoválás: egy puzzle-darab a roncsolt csigolya helyén.

– Ez arra emlékeztet – mondja –, hogy hiányzik belőlem egy darab.

Vote it up
182
Tetszett?Szavazzon rá!