Dermesztő veszély

Egy 350 kilós jegesmedve támadt a gyerekekre, de a törékeny édesanya szembeszállt a fenevaddal

Kapcsolódó cikkek

 

Wolf! – Lydia Angiyou’s five-year-old nephew, Paulussie, whispered with alarm as he touched her arm. At first, she didn’t believe him. Angiyou, Paulussie, her other nephew, Lucassie, also five, and her youngest son, Jessie, seven, were walking to her mother’s house—only two doors down from her own—one night last February. Animals were often sighted near Ivujivik—a village of 274 Inuit, located on the shore of Hudson Bay, in northern Quebec—but rarely on its streets.

The 41-year-old teacher and mother of five turned around. Looking behind her into the darkness, at first she thought that Jessie—wrapped in a parka to stave off the –30°C cold—was the wolf. But a metre behind the boy was a 350-kilogram polar bear—no wolf in sight—standing on the icy road. Jessie turned and saw it, too, then ran, screaming, to his mother.

Angiyou felt a rush of blood to her brain. Although tiny and normally quiet and timid, her maternal instincts flared; suddenly she felt more imposing than her 100-pound, five-foot frame would suggest. “Get as far away as you can!” she shouted to the boys as she ran towards the bear. She stopped just short of it, then faced it quietly. It made a move to go around her to get to the boys, who must have seemed like the easier meal. But Angiyou moved with the bear to maintain her position blocking the children. Finally she got the animal’s attention. In response, it rose on its hind legs, stretching to its full, 21⁄2-metre height. Angiyou had only ever before seen polar bear cubs, but she’d heard that polar bears slapped their prey. She sensed such a strike was coming.

Now more worried about herself than the boys—who were running to the safety of the youth centre— Angiyou prepared to flee. But the slippery ice slowed her escape. The bear charged, paws thundering down and knocking her into a seated position. She heard a rip as the skin under her nose tore. Falling onto her back, she screamed for help and kicked at the animal in a bicycling motion. She soon passed out.

Moments later, she came to and the bear was on top of her. It was grabbing at her sides with its huge paws, but she no longer felt any pain.
 

Sirqualuk Ainalik, a fellow teacher, had been at his brother’s house nearby when Jessie dashed inside for help. Grabbing a rifle, the 33-year-old ran to the road, firing a warning shot into the air. He then aimed his gun at the bear.

Angiyou heard the gunshot in the distance, then watched as the animal turned its attention away from her, towards the loud sound.

With two more shots, Ainalik killed the polar bear.
 

It seemed the icy street was now full of people. Someone grabbed Angiyou and hugged her. She started crying as she was helped into a truck and taken to the nursing station. Finding it closed, she walked the short distance to the police’s sleeping quarters—then collapsed. Two constables there reacted quickly: They drove her back to the nursing station, calling its staff members to come open up the unit and treat Angiyou’s injuries.

Soon after, a frightened Jessie—along with his older brother and sister—came to see Angiyou at the nursing station. Her mother visited, too, telling her, “You saved those children.”

“It was pretty brave of her,” agrees Kevin Ramsay Turgeon, then a constable with the Kativik Regional Police, who was at the police quarters that night. “People from this community are amazed at what she did.”

For her bravery, Angiyou has received a medal from the Makivik Corporation, a nonprofit organization owned by the Inuit of northern Quebec. She’s been nominated for a Governor General’s Award. And her story made headlines around the world.

Back at home, Angiyou is enjoying a new reputation. “It used to be ‘Little Lydia,’” says Larry Hubert, former captain of the Kativik police, describing his friend of 15 years as a woman who keeps to herself. “Now, everyone thinks of her as very strong-willed.” Even at school, Angiyou finds that her students, particularly the younger ones, show her more respect.

Although Angiyou’s cuts have since healed, she sometimes has nightmares about the attack. And she always checks for polar bears whenever she opens the door to go outside.

Still, she’s learned that she’s tougher than she realized. Lately, even her reaction to her dreams is a testament to her new-found strength. “I had a dream about a polar bear two days ago,” she says. “I woke up and I was scared. But just a little bit.”

Paulussie rémülten súgta oda Lydia Angiyounak: – Farkas! – miközben megérintette a karját. Az asszony először nem akart hinni ötéves unokaöccsének. Ő, Paulussie és Lydia másik unokaöccse, a szintén ötéves Lucassie, valamint saját legkisebb fia, a hétesztendős Jessie a nagymama – Lydia édesanyja – háza felé sétáltak egy 2007 februári estén. A ház mindössze két épülettel volt távolabb az otthonuktól. Ivujivik környékén – a Québec északi részén, a Hudson-öböl partján fekvő, 274 eszkimó lakta falu környékén – gyakran lehetett látni állatokat, az utcákon azonban szinte soha.

A 41 éves ötgyermekes anya és tanárnő hátrafordult. Maga mögé, a sötétbe meredve először azt hitte, hogy a mínusz 30 fokos hidegben csuklyás kabátot viselő Jessie a farkas. Ám egy méterrel a fiú háta mögött, a jeges úton egy 350 kilós jegesmedve állt – farkas sehol. Jessie megfordult, ő is észrevette az állatot, és sikoltozva rohant oda az édesanyjához.

Lydia érezte, hogy az agyába tolul a vér. Az alacsony termetű, általában csöndes és félénk nőben fellobbantak az anyai ösztönök, és hirtelen erősebbnek érezte magát, mint azt 150 centis, 46 kilós termete sugallta. – Gyorsan, szedjétek a lábatokat! – kiáltotta oda a fiúknak, miközben a medve felé szaladt. Közvetlenül előtte megtorpant, és nyugodtan farkasszemet nézett vele. Az állat olyan mozdulatot tett, mintha őt megkerülve a könnyebb prédának tűnő kisfiúk után akarná vetni magát. Lydia azonban követte az állat mozgását, hogy megőrizze a gyermekeket védő pozícióját. Végül sikerült magára vonnia a medve figyelmét. Ennek jeleként az állat a hátsó lábaira állt, és két és fél méteres életnagyságában kiegyenesedett. Lydia addig még csak jegesmedve kölyköket látott, de hallotta, hogy a kifejlett példányok leütik áldozatukat. Arra számított, most ez következik.

Az asszony most már jobban aggódott önmagáért, mint a fiúkért – akik beszaladtak az ifjúsági központba –, és igyekezett menekülőre fogni. De a csúszós jég lelassította a menekülését. A medve mancsa lesújtott, és ledöntötte a lábáról az anyát. Lydia érezte, hogy felső ajkán felreped a bőr. Hanyatt esve segítségért sikoltozott, és biciklizve rugdosott támadója felé. Hamarosan elveszítette az eszméletét.

Pillanatok múlva, amikor magához tért, a medve már rajta volt. Hatalmas mancsaival megragadta Lydia derekát, aki már nem érzett fájdalmat.
 

Lydia Angiyou egyik tanárkollégája, Sirqualuk Ainalik éppen a bátyjánál volt egy közeli házban, amikor Jessie berontott hozzájuk segítségért. A 33 éves férfi megragadta a puskáját, kirohant az útra, és figyelmeztető lövést adott le. Aztán célba vette a medvét.

Lydia hallotta a távolban a lövés hangját, és látta, hogy az állat figyelme őróla az erős zaj felé fordul.

Két újabb lövéssel Ainalik leterítette a jegesmedvét.
 

Hirtelen úgy tűnt, a jeges utca megtelt emberekkel. Valaki átölelte Lydiát. A nő sírva fakadt, miközben egy furgonban elvitték az elsősegélyhelyre. Mivel azt zárva találták, Lydia tovább gyalogolt a rendőrök szállása felé, ami nem volt messze, aztán összeesett. A két ott tartózkodó rendőr kocsin visszavitte őt az elsősegélyhelyre, miután felhívták a személyzetet, hogy jöjjenek, és lássák el Lydia sérüléseit.

Kis idő múlva a rémült Jessie – bátyjával és húgával együtt – meglátogatta édesanyját az elsősegélyhelyen. A nagymama is odament. – Megmentetted a gyerekeket – mondta a lányának.

– Hihetetlenül bátor tett volt ez tőle – helyeselt Ramsay Turgeon, a Kativik Regionális Rendőrség állományába tartozó rendőr, aki aznap este a rendőrszálláson tartózkodott. – A közösségünk tagjai mind el vannak képedve attól, amit csinált.

Bátorságáért Lydia Angiyout kitüntette a Makivik Részvénytársaság, az észak-québeci eszkimók tulajdonában lévő nonprofit szervezet. Főkormányzói díjra is fölterjesztették. Története világszerte a lapok címoldalára került.

A falujában Lydia újfajta népszerűségnek örvend. – Egykor ő volt a kis Lydia – mondja Larry Hubert, a kativiki rendőrség hajdani kapitánya az asszonyról, akivel 15 éve jó barátok. – Ma mindenki erős akaratú nőnek tartja, de mindig is magának való volt. Az iskolában Lydia azt tapasztalja, hogy a diákjai, főleg a fiatalabbak, sokkal jobban tisztelik.

Noha a sebei azóta begyógyultak, néha még lidérces álmai vannak a támadásról. És valahányszor kimenni készül a házból, mindig körülnéz, nem ólálkodik-e a közelben jegesmedve.

Az eset kapcsán rájött: szívósabb, mint hitte volna. Újonnan meglelt erejét bizonyítja az is, ahogyan mostanában a rossz álmaira reagál. – Két napja egy jegesmedvével álmodtam – meséli. – Felriadtam, és meg voltam rémülve. De csak egy kicsit!

Vote it up
246
Tetszett?Szavazzon rá!