Dmitrij álma

Mesebeli falut épített, ahol sok sérült orosz gyerek gyógyulhat és találhatja meg saját útját a biztató jövőbe

Kapcsolódó cikkek

A kisbusz a fagyos orosz vidéken halad, hat gyereket visz haza egy kirándulásból. Kevés a néznivaló a hóborította erdőn kívül, ezért a gyerekek olvasással és játékokkal foglalják el magukat. Csak arra figyelnek fel, amikor a kísérőjük odahajol hozzájuk. – Nézzétek, mit találtam, a padlón gurult ide-oda – mondja, és úgy mutat fel egy vizespalackot, mintha ritka ásvány volna. – Kér valaki inni?

A gyerekek nemet intenek, és a pocakos, kerek arcú, őszülő kecskeszakállas férfi kérdőn vonja fel a szemöldökét. Zengő hangon azt kérdezi: – Miért nem iszunk soha olyan palackból, amely leesett a földre?

– A mikrobák miatt! – kiáltja egy Makszim nevű, sötét hajú, tízéves fiú. Ragyog az arca, amikor a férfi megdicséri: – Helyes a válasz!

Makszim a korához képest kicsi, de keserves múltja ellenére vidámságot és erőt sugároz. Az anyja és az apja súlyos alkoholista volt, neki pedig sokszor az utcán kellett élelmet koldulnia. Négyévesen szociális munkások vitték el egy gyerekotthonba, ahol két évet töltött, s ahol a nagyobb gyerekek verték, a nevelők pedig ügyet sem vetettek rá. És ha nem lép közbe a buszon utazó szakállas ember, az 52 éves Dmitrij Morozov, Makszim sorsa tovább romolhatott volna.

Makszim azon szerencsés gyerekek egyike, akik Kitezsben élhetnek, abban a gyermekközösségben, amelyet Morozov 19 éve alapított. A közösség otthona akkor kerül látótérbe, amikor a busz egy saroknál bekanyarodik: 18 ház, egy iskola, egy templom és egy gazdaság. Bár az épületek többsége megmunkálatlan felületű deszkákból épült, tornyok, freskók, kupolák és faragások díszítik őket. A hely úgy fest, mintha egy orosz mese elevenedett volna meg, de a fantáziadús külső gyakorlati célokat szolgál.

– A mesék világában történnek a csodák és az átváltozások – mondja Morozov. – Kitezsben minden azt sugallja a gyerekeknek, hogy meg tudják változtatni önmagukat.

Miután a busz megáll, a gyerekek nyílegyenesen az ebédlőbe mennek. Makszim elvesz egy tányér borscsot, és leül a hosszú fenyőfa asztalhoz egy vele egyidős kislány mellé.

– A felnőttek azt mondják, a mamám meghalt – meséli Makszim, és szomorúság suhan át az arcán –, és nem tudom, hol van a papám, de van egy új mamám. – A pult felé mutat, ahol egy testes középkorú nő adagolja az ételt. – Ő meg az új testvérem.

A mellette ülő dundi, vidám, barna copfos kislány bemutatkozik, Kátya a neve. Az ő családi háttere hasonló a Maksziméhoz. – Tegnap zsúron voltam – közli Kátya, és megmutat egy fotót, amelyen ő látható, tündérjelmezben.

Makszim mosolyog, és egy kanál levest szürcsöl. – Mi már kitezsiek vagyunk – mondja.

Ez pedig egy különleges közösséghez tartozást jelent, amelynek az a küldetése, hogy súlyosan hátrányos helyzetű gyermekekből a társadalom tanult és hasznos tagjai váljanak. Itt mindenki egyenlő. Az egyenlők között a legelső azonban, ahogy minden itt lakó mondaná, az alapító Dmitrij Morozov.

Morozov a szovjet elit tagjaként nőtt fel, egy katonatiszt és egy orvosprofesszor fia. A szülei keményen dolgoztak, független gondolkodók voltak, és egyetlen gyermekükben is ezeket a vonásokat erősítették. Ő mégis azt hitte, hogy a kommunista kultúra a civilizáció csúcsa. Fiatalemberként Indiába utazott, ázsiai tanulmányokból készült doktorálni. Ott megdöbbenve fedezte fel, hogy az a világ, ahonnan ő jött, nem az egyetlen, amelyben boldog és elégedett lehet az ember. Morozov a jóga és a hindu mitológia tanulmányozása közben ismerte meg Szvjatoszlav Reriket, az ott élő kiváló orosz művészt és filozófust, aki arra biztatta, hogy a saját küldetését teljesítse, legyen az bármilyen szokatlan is. – Fokozatosan ráébredtem arra – mondja Morozov –, hogy a magam világát kell megteremtenem.

De milyen világot? Morozov egy évtizeden át kereste a választ. Miután 1982-ben, 23 évesen visszatért Moszkvába, az állami tulajdonú Majak Rádió nemzetközi tudósítója lett, nyaranta pedig úttörőtáborokban dolgozott, ahol felfedezte, jó érzékkel bánik a problémás gyerekekkel. Mégis csak az 1990-es évek elején, a Szovjetunió összeomlásakor talált módot arra, hogy valami újat teremtsen.

Ahogy az oroszok kezdtek megszabadulni a kommunista eszméktől, rengeteg család hullott szét. Az alkoholizmus és a drogfüggőség hatalmas méreteket öltött, a családjukat vesztett gyerekek száma pedig a második világháború óta nem tapasztalt szintre emelkedett. Oroszországban 665 ezer fiú és lány nélkülözi a szülői gondoskodást. Egy részük árva, de legalább 80 százalékukat a hatóságok vették el gondatlan vagy erőszakos szüleiktől. Sokukat örökbe fogadták ugyan, de mégis százezernél többen élnek árvaházakban, s a jövőjük kilátástalan.

Morozov abban lelte meg az életcélját, hogy az ő nehéz helyzetükön segítsen. 1992-ben jelentette be a tervét, hogy az árvák humánus gondozásának szentelt közösséget akar létrehozni, és adománygyűjtő rádióműsor-sorozatot indított. Tervének a Kitezs nevet adta, egy mitikus orosz város nyomán, mely elsüllyedt egy tóban, amikor a tatárok megtámadták, de a tiszta szívűek még mindig láthatják. Miután Kaluga önkormányzata 400 hektárnyi földet örökös, ingyenes használatra átadott neki, Morozov összegyűjtött egy csapat lelkes önkéntest, hogy elkezdjék az építkezést. Morozov elsődlegesen az Ecologia Youth Trust nevű skót nonprofit szervezettől kapott anyagi segítséget, amely mindmáig támogató partnerük.

Az első gyerekek 1995-ben érkeztek. A legtöbben Kaluga árvaházaiból, életkoruk ötévestől a serdülőkorig terjed. Eleinte sok volt a döccenő, de a 2000-es évek elejére Kitezs virágzó közösséggé vált.

Ma a falu 33 gyermeknek ad otthont, akik hét családban élnek. A szülők, akik tanárok és tanácsadók is egyben, speciális képzést kaptak, hogy kezelni tudják a traumákon átesett gyermekek problémáit. Vannak gyerekek, akik szinte egyáltalán nem hajlandók az együttműködésre, de mindannyian olyan kapcsolati hálózatra támaszkodhatnak, ami messze túlmutat egyetlen család keretein. Ha egy gyerek nem jön ki az őt nevelő családdal, egy másikhoz költözhet; ha sakkozni akar tanulni, vagy épp japánul, segítenek neki tanárt találni.

A magas színvonalú oktatás mellett a gyermekek intenzív pszichológiai kezelésben – játékterápiában, művészetterápiában, drámaterápiában – is részesülnek; céljaik felé haladásukat társaik és tanácsadók követik nyomon. „Kölyökként”, azaz még tapasztalatlan, felelősség nélküli gyerekként kezdik; aztán amikor elérnek bizonyos egyéni fejlődési fokot, előlépnek „diákká”, és már felelősséget vállalnak önmagukért, majd „mentorokká” válnak, amikor már más gyermekekért is felelősek. Az egyes szintek elérését közösen megünneplik.

Maga Morozov három örökbe fogadott gyermeket nevelt fel. (Az azóta is a közösségben élő első feleségével van egy közös fiuk; időközben mindketten újraházasodtak.) Morozov ugyanazt kéri a kitezsi felnőttektől, amit önmagától is megkövetel: hogy a gyerekek szeretetet, együttérzést és fegyelmet kapjanak-tanuljanak tőlük, és hogy az ügy érdekében egy időre mondjanak le a hétköznapi kényelemről. A legtöbben maradéktalanul eleget is tesznek ennek. A 60 éves Tamara Picsugina, Makszim és Kátya – továbbá az évek folyamán még kilenc másik gyermek – halk szavú, kedves arcú nevelőanyja tömören fogalmaz: – Azért jöttem ide, hogy valami fontos és nagy ügynek szenteljem magam.

A gyerekeknek is ki kell venni a részüket ebből az ügyből. – Nem tehetjük őket engedelmessé – mondja Morozov. – Nem tehetjük őket okossá. Annyit tehetünk csupán, hogy rávesszük őket: vállalják a felelősséget önmagukért, olvassanak többet és fejlesszék önmagukat.

Egy szeles kedd reggel egy gyerekcsoport ellapátolja a havat egy kis tóról, hogy ott korcsolyázni lehessen. Az egyik fenyőfa lambériás tanteremben hat középiskolás elmélyülten figyeli, amint fiatal tanárnőjük, Maria Surova átszellemülten Tolsztojtól idéz. Ebédidőben a gyerekek segítenek elkészíteni a lencsefőzeléket, étkezés után pedig elmosogatnak. Este sokan gyűlnek össze az iskola épületében, hogy meghallgassák az ifjúsági tanács jelöltjeinek beszédeit.

– Szeretném változatosabbá tenni a tanterven kívüli tevékenységeinket – mondja az egyik kampányoló, a karcsú, barna bőrű, 17 éves Szandra Gyagileva. – Diszkópartira gondolok, fényekkel és dekorációval, ahol a gyerekek megtanulhatnak párokban táncolni.

– Én Szandrára szavazok! – kiáltja a kis Kátya.

Szandra sugárzó arccal mosolyodik el. Etiópiai édesapja elhagyta orosz édesanyját, ő pedig egy olyan árvaházból került Kitezsbe, ahol a gyerekek, akik addig nem láttak színes bőrű embert, kiközösítették. Amikor hatévesen megérkezett, mindenkinek azt mondta, hogy ő csúnya és buta. Most a közösségben egy olyan, harmincas éveikben járó házaspárnál él, akik kezdettől fogva meglátták benne a szépséget és az intelligenciát, aznap este pedig büszkén ülnek a közönség soraiban. Remek nyelvérzékének köszönhetően Szandra nemrég megnyert egy területi angolversenyt, és nyelvtudását egy skóciai iskolába tett látogatáson tehette próbára.

A Kitezsben végzett hetven-egynéhány fiatal több mint fele továbbtanult, köztük Valentyina Kanukina is, aki elkeserítő körülmények közül került a faluba, 12 éves korában. Most, 23 évesen már diplomát szerzett az Orosz Állami Egyetem bölcsészkarán, és a Jandexnél dolgozik, ami a Google-hoz hasonló orosz internetes keresőportál. Valentyina azt mondja: – Bárhová mehetek. Kitezs felvértezett azokkal az eszközökkel, amelyekkel boldogulhatok a világban.

A többi itt végzett fiatal zöme talált magának munkahelyet. – Tizenöt év alatt senkiből nem lett alkoholista, prostituált vagy bűnöző – mondja Morozov. – Senki nem lett öngyilkos. Ezek fantasztikus eredmények, még normális családból származó gyerekeknél is.

Az orosz hatóságok is így ítélik meg. Most már a szövetségi kormány biztosítja a kitezsi tanárok fizetését, és minden nevelő család illetményt kap. Morozov szerény nappalijában, egy tárlóban látható az elnöki becsületrend, mellyel Vlagyimir Putyin tüntette ki 2007-ben. Öt évvel ezelőtt megbízták, hogy tanácsaival segítse a gyermekek ügyeivel foglalkozó parlamenti bizottságot.

Részben Morozov erőfeszítéseinek köszönhetően az orosz kormány már a nevelőszülői gondozást szorgalmazza, és Kitezs kurzusokat kínál a leendő nevelőknek. Morozov az országban utazva megosztja tudását árvaügyi és szociális munkásokkal.

Morozov és követői szeretnének több, az övékhez hasonló közösséget létrehozni a következő években.

A második közösség, a Kitezstől kétszáz kilométerre lévő Orion 2004 óta működik. – Ez az élet nem való mindenkinek – hangsúlyozza Morozov. – Nehéz. De a társadalmak változnak. Fontos megmutatni, hogy lehet a dolgokat merőben más módon is csinálni, mégpedig nagyon is eredményesen.

Vote it up
171
Tetszett?Szavazzon rá!