Drága Kate!

A lányunk halálát követően azt hittük, a gyászunk soha nem ér véget. Idővel mégis képesek voltunk reménykedni is

Egyik reggel, 2004 júniusában belestem a szobába, ahol 23 éves lányom, Kate összegömbölyödve aludt a régi, fehér, kovácsoltvas ágyában. Hosszú, göndör haját, szépséges arcát nézve arra gondoltam, egy perccel sem élném túl, ha valami történne ezzel a lánnyal.

Öt hónappal később az indianai Bloomingtonban Kate a Hondájával az Indian Creek középiskolába igyekezett angolórát tartani, amikor egy ópium és kokain hatása alatt álló 45 éves férfi nekiütközött.

Túléltem a tragédia utáni első percet. Ahogy a következőt is. És az azt követőt is.
 

A halála utáni első születésnapján hosszú levelet írtam Kate-nek. Úgy terveztem, hogy majd elégetem, és a hamut abba a falba helyezem, amelyet a férjem a maine-i nyaralónk mellett épített lányunk emlékére.

Az utolsó pillanatban másolatot készítettem róla. Azóta minden születésnapján levelet írok neki: beszámolok születésekről és halálesetekről, házasságokról és szakításokról, jóságról és csalódásról – még olyan apróságokról is, hogyan bohóckodott labrador keverék kutyája, Lola.

Egy évvel a halála után nem tudtam felemelő sorokat írni „gyógyulásról és reményről”. Most, kilenc év múltán megosztom, mit tanultam azóta, és idézek a neki írt levelekből. Ha a történetem bárkinek segít jobban megérteni a gyermeke elvesztését, ha reményt nyújt azoknak, akiket hasonló csapás ért, akkor Kate életének továbbra is értelme van. Ezt az ajándékot tudom adni a lányomnak.

Beköszönt a valóság
„Veled kapcsolatban gyakran használtuk a »varázslatos« jelzőt. Nem mintha szent lettél volna. Cigiztél, makacskodtál, szeretted a magad módján intézni a dolgaid. De ahogy szeretetet adtál és befogadtál, ahogy megláttad a szépet az apróságokban, ahogy megnevettetted az embereket, az tényleg varázslatos volt [...] Szerettem a szépségedet és szerettem a belső gazdagságodat. A bensődből világító fény hiányzik a legjobban.” – 2005. július
 

A tragédia utáni második és harmadik év több okból nehezebb volt, mint az első. Egy gyermek elvesztése olyan irtózatos csapás, hogy az ember bénító érzelmi sokkot kap. Egy óra sem telt el, hogy a sürgősségi osztályon közölték velem Kate halálhírét, és én egy kollégáját kérdezgettem a következő tanévéről. Egyetlen könnycseppet nem hullattam a lányom temetésén. Egy héttel később már ismét újságírást oktattam az Indianai Egyetemen.

Ez a bénultság akkortájt kezd oldódni, amikor az ismerősök élete visszatér a régi mederbe. Ritkulnak a hívások, üzenetek. A szomszéd a boltban átoson egy másik polcsorhoz, hogy ne fussunk össze.

Hogy normálisnak tűnj, állandóan ébernek kell lenned. Hosszú sétákat tettem az erdőben, ahol nem látni, hogy sírok, és nem hallani, hogy a lányomhoz beszélek. Egy este a barátainkkal kártyáztunk, amikor a fiuk telefonált. Az apa összevonta a szemöldökét, mintha bosszankodna, amiért zavarják. Másnap jelentkezik, mondta.

Kimentem a fürdőszobába, összefontam a karom. Egész hátralévő életemet odaadtam volna egy ilyen félperces beszélgetésért. De mosollyal az arcomon tértem vissza. Senki nem vett észre semmit.

A Kate halála miatti bánat és harag elhalványult a mindent elsöprő sóvárgás mellett. „Néha pánik lesz úrrá rajtam – írtam egy barátomnak –, és letaglóz a sóvárgás Kate után. Ilyenkor nem tudok uralkodni magamon.”

Az interneten rábukkantam a Yale Egyetem gyászról szóló tanulmányára. E szerint a szerettüket elvesztők legsúlyosabb tünete a sóvárgás, amely az első két évben jelentkezik. A kutatás során olyanokat kérdeztek, akiknek a házastársuk, szülőjük vagy a testvérük halt meg. Írtam az egyik szerzőnek, Holly G. Prigersonnak, hogy miért maradtak ki azok, akik a gyermeküket vesztették el. Egy gyermek halála, válaszolta, „nagyságrendekkel fájdalmasabb”, ezért nem vethető össze a többiek gyászával.

Kate halála után három évvel, férjem születésnapján a konyhában álltunk és sírtunk: – Nem arról van szó, hogy vissza akarom kapni őt – jelentette ki –, hogy szükségem van rá. Egyszerűen vissza kell kapnom.

A sóvárgás hullámokban tört rám, amikor pedig elviselhetetlenné vált, és már-már feladtam, ezeket a sorokat ismételgettem magamban: – Most így érzel. De tarts ki, aztán majd meglátjuk, hogyan érzel holnap. – Másnap mintha kicsit mindig könnyebb lett volna.

Egyszer fordult elő, hogy megkönnyebbülést éreztem az első években – amikor egy kirándulás végén egy jéghideg tóba ugrottam. A víz elsodorta minden érzésemet – a fájdalmat, a dühöt, még a sóvárgást is, és egy pillanatra felrémlett előttem, milyen is volt az életem korábban.

Nehéz idők
„Össze kell szednem az erőmet, hogy ne csak a fájdalmammal foglalkozzam és ne legyek igazságtalan a többiekkel. Olyannak kell elfogadnom az embereket, amilyenek. Bátor leszek. Mindent megteszek, hogy az emléked tovább éljen.” – 2006. július és 2007
 

Hat hónappal Kate halála után Steve-et, a férjemet felhívta egy barátja New Yorkból, akivel nem beszélt évtizedek óta. A férfi minden ok nélkül rákeresett Steve nevére a neten, így talált rá a Kate balesetéről szóló hírekre. Elmondta Steve-nek, hogy Indianapolisba készül. Nálunk töltött pár napot, és azóta barátságot ápolunk vele és a feleségével.

Az általam ismert gyászoló szülők hasonló történetekről számoltak be. Felbukkan egy távoli kapcsolat, egy régi barát, és létfontosságú lesz. De sajnos az ellenkezőjére is akad példa. Minden szülő vesztett el barátokat, akikről azt hitték, örökre mellettük lesznek.

Steve egy régi barátja beszédet is mondott Kate temetésén, azonban amikor Steve nem épült fel olyan gyorsan, ahogy a férfi remélte, összekülönböztek, majd megszakadt a kapcsolat.

Az igazsághoz tartozik, hogy nemegyszer mi vágtuk el a szálakat. Nem sokkal Kate halála után egy nő arról értesített levelében, hogy sikeresen megoperálták a férje prosztatarákját. Isten vezérelte a sebész kezét, írta. Tudom, hogy a nő nem erre célzott, de nekem rögtön ez jutott eszembe: a balesetet okozó férfi kezét nem Isten vezérelte.

A gyászoló szülők találkozóin gyakran megosztjuk egymással, milyen furcsa dolgokat mondanak nekünk az emberek. – Tudom, mit érzel, a nagyapám tavaly halt meg. (Persze, szomorú, de más kategória, mint egy gyerek elvesztése.)

– Mindig figyelmeztetem a gyerekeimet, hogy ne hajtsanak arra az útra. (Tehát a lányom még élne, ha én is ezt tettem volna?)

– Minden okkal történik. (Bárcsak igaz volna, de nem nyújt vigaszt.)

A legtöbben nem szántszándékkal mondanak butaságokat. És még mindig jobb, ha akaratlanul valami bántó dolgot mondanak, mint amikor nem mondanak semmit. Ha valaki kerüli a témát, még magányosabbnak érzi magát az ember.

Persze mi is alkalmazkodtunk. Barátaink egy része mindent meghallgatott, legyen bármilyen fájdalmas is. Másokat meg kellett ugyan kímélni a szomorúságtól, de szívesen vették, ha boldog emlékeket osztottunk meg velük Kate-ről. És van néhány barátunk, aki rögtön bepánikolt, amint kiejtettük a lányunk nevét. Most már tudom: ők azzal fejezték ki részvétüket, hogy továbbra is tartották velünk a kapcsolatot, pedig bármikor szóba hozhattuk a tragédiát.

Nehéz megállapítani, miben különböznek azok, akik felbukkannak és azok, akik eltűnnek. Az együttérzés nem köthető korhoz, nemhez, iskolázottsághoz, hithez, de még ahhoz sem, van-e valakinek gyereke. Steve szerint a „világi gondviselés” kifejezéssel írhatnánk le ezt a képességet. Bátorság is kell, hogy a gyászoló szülőkhöz közeledjen valaki, hogy meghallgassa őket és ne terelje el a szót vagy próbáljon tanácsot adni, hogy ki merje ejteni a gyerek nevét – ez a létező legnagyobb ajándék.

Kate halála után két régi barátunk egy bútorszállítóval a lányunk házához ment, és karácsony előtt egy héttel felpakolta minden holmiját. Egy iskolatársa egy éven át mindennap ebédet vitt Steve-nek. Egy ügyvéd barátunk végigkísérte velünk a bírósági procedúrát, amelynek során a vádlottat bűnösnek találták halált okozó ittas vezetés bűntettében.

Az elmúlt évtizedben a rajtunk segítők közül nem mindenki maradt velünk. Az idő, a térbeli távolság, különböző komplikációk eltávolítottak egyeseket. De mindenkit a szívemben őrzök, akinek köszönhetően eljutottunk idáig.

Két lépés előre, egy hátra
„Apáddal még mindig túlélésre játszunk. Rettenetes nyomás nehezedik a szívünkre nap mint nap. Tudom, hogy te ezt hevesen elleneznéd, és próbálok változtatni. [...] Az emberek azt mondják, erősek vagyunk, és örülnek, hogy túl vagyunk a nehezén, de mi sem áll távolabb az igazságtól.” – 2008. július
 

A Kate halála utáni ötödik évben rutinszerűen éltük az életünket, ritkábban törtek ránk a fájdalom hullámai, de sok boldogságban sem volt részünk.

Időm nagy részét Kate emlékének szenteltem. Képösszeállításokat készítettem, az általa forgatott videókat szerkesztgettem. Takarókat varrtam a barátainknak, s ezekbe beillesztettem egy-egy darabkát Kate ruháiból.

A túlélés rengeteg energiánkat felemésztette, és arra már nem maradt erőnk, hogy az élet apróbb problémáival megbirkózzunk. Egyszer vendégül láttuk egy régi barátunkat és új barátnőjét. Három héttel később listát küldtek arról, hogy mi, a gyászoló szülők, milyen hibákat követtünk el és mit tehetnénk, hogy a vendégeink jobban érezzék magukat. Igyekeztünk változtatni, amin tudtunk, de ennek a barátságnak befellegzett.

A monoton hétköznapokat olykor komoly megrázkódtatások szakították meg. 2009 tavaszán édesanyámnál petefészekrákot állapítottak meg, és azon a nyáron el is veszítettük őt. Kate gyilkosának ítéletében formai hibákat mutattak ki, ezért az ügyet újra kellett tárgyalni. Egyik nap haladást értünk el, aztán a következő visszavetett minket a korai gyász kínjaiba.

Egyes napokat különösen nehéz elviselni. A születésnapok jelentősége nem csökken, hanem nő egy gyerek halála után. Ilyenkor abban reménykedsz, hogy az emberek majd felidézik a fiad, lányod emlékét. Egy anya, akinek a lányát 14 éve meggyilkolták, mondta: – Minden évben felteszem magamnak a kérdést: vajon idén már senki sem emlékszik majd a lányom születésnapjára?

Steve-vel igyekeztünk összeszedni magunkat az ünnepekre. Fiunk, Daniel nemcsak szeretett húgát veszítette el, de a régi szüleit is. Aggódtunk miatta, így hát ajándékokat csomagoltunk, fát díszítettünk, pulykát sütöttünk. De azt senki nem felejtette el, hogy egy szék üres az asztalnál.

Az esküvők ellentmondásos érzelmeket keltenek; örülünk az ifjú pár boldogságának, de közben kesergünk, hogy gyermekünk ezt az érzést nem ismerhette meg. – A temetések egyszerűbbek – mondta egy gyászoló apa. A végső búcsúztatásokon mindenki gyászol, az esküvőkön csak a mi szívünk szakad meg.

A legrosszabb annak a pillanatnak az évfordulója, amely új időszámítást vezetett be az életünkbe. A szíved már egy héttel korábban sajogni kezd, és onnantól a napok fájdalmasabbak, mint maga az évforduló. Amikor eltelik az a nap, fellélegzel, mert tudod, hogy csak egy év múlva tér vissza a lidércnyomás.

Egy-egy váratlan esemény is felkavarhatja az érzelmeidet. Egyszer hazatelefonáltam, és egy fiatal női hang azt mondta: – Helló, a Comiskey lakást hívta ...

Kate hangja volt. Lemerült az elem az üzenetrögzítőben, és a gép átkapcsolt az alagsori telefonra. A legjobban az fájt, hogy csak pár másodperc elteltével ismertem fel a hangját.

Emlékezés
„Életed 24 éve során sok emberre voltál hatással, és ők biztos emlékeznek rád, még ha nem érzik is szükségét, hogy erről velünk beszéljenek. Ígérem, hátralévő életem minden órájában ott leszel a gondolataimban és az érzéseimben. A neved lesz az utolsó szó, amelyet kiejtek a számon, szépséges arcod az utolsó kép, amelyet látok.” – 2010. július
 

Kate elvesztése után azt hittem, hogy a barátok, a kollégák, de még az ismeretlenek is tudni fogják, hogyan érzek és mit várok el tőlük. Mintha írtam volna egy forgatókönyvet, amelyet nem mutattam meg senkinek, és aztán felháborított, hogy nem ismerik a szövegét.

Elsősorban Kate barátaitól vártam, hogy betöltsék a rettenetes űrt. Akkor éreztem magam a legközelebb a lányomhoz, amikor velük voltam. Írtak nekem, és meglátogattak. Hárman meghívtak az esküvőjükre, ráadásul egyikük a lánya középső nevének a Kate-et választotta.

Gyakran írtam nekik, és üdvözlőlapot küldtem a születésnapjukra. Azt feltételeztem, hogy ha hallanak felőlem, majd Kate-re gondolnak.

2008-ban Steve-vel összejövetelt rendeztünk nekik otthon. Úgy terveztük, ez az emlékezés napja lesz, és videó-összeállítást készítettünk az emléktúrákról, amelyeket mi fizettünk a biztosítási pénzből Kate barátainak. Ketten jó hosszú utat tettek meg, hogy velünk lehessenek, de mások sokáig dolgoztak, korán elmentek, vagy el sem jöttek. Semmi nem úgy alakult, ahogy terveztük.

Most már tudom, hogy irreális reményeket tápláltam. Kate barátai a húszas éveik végén jártak, más helyekre költöztek, új munkákba fogtak; épphogy megkezdték felnőtt életüket. Mélyen átérezték Kate hiányát, de már nem úgy gyászoltak, mint eleinte.

Ekkor vált világossá számomra, hogy ha túl akarom élni a lányom elvesztését, magamban kell megtalálnom hozzá az erőt. Persze reménykedhetem benne, hogy az emberek megőrzik az emlékét a szívükben, de nem várhatom el tőlük, hogy ezt az én elképzeléseim szerint fejezzék ki.

Még most is szoktam írni Kate barátainak, és nyomon követem az életüket a Facebookon. Örülök, ha látom őket vagy hallok felőlük, de nem esem kétségbe, ha nem. Néhány barátjával még szorosabbra is szövődött a kapcsolatunk, meghitt, őszinte barátsággá.

Nemrég Steve-vel pizzériába mentünk Bloomingtonban. Amikor a férjem átadta a hitelkártyáját a pincérnőnek, ő ránézett a kártyán szereplő névre, és megkérdezte: – Maguk talán ismerték Kate Comiskey-t?

Steve megmondta, hogy ő Kate apja, mire a fiatal nő szeme megtelt könnyel, és átölelte Steve-et. Kate egyik tanítványa volt, és elmondása szerint azon a héten többször is eszébe jutott a lányunk.

Ez ébresztett rá minket, hogy ha nem tudunk is róla, Kate felbukkan azok emlékezetében, akikre hatással volt életében.

A remény szikrái
„Sok új barátságot kötöttünk olyanokkal, akik elvesztették a gyermeküket [...] Segítettek nekünk, pedig mi jobbára előbbre jártunk a gyász folyamatában. Már az erőt ad, ha ezekről az emberekről írhatok.” – 2010. július, 2011
 

Kate halála után jó darabig csak ritkán érintkeztünk olyanokkal, akik szintén elvesztették a gyereküket. Aztán felhívott minket egy házaspár, akiknek megfulladt a lányuk. Gyakran együtt vacsoráztunk, és vigaszt merítettünk abból, hogy megosztottuk a fájdalmunkat. Egy évvel később találkoztunk egy másik házaspárral, az ő lányuk húszévesen vesztette életét autóbalesetben. Hat házaspárt hívtak meg vacsorára. Ez az összejövetel új fejezetet nyitott a gyászunkban.

Ránézésre elég tarka társaság: baptistákból, buddhistákból és ateistákból áll a csoport. Vannak közöttünk művészek, tanárok, hivatalnokok, egy ingatlanügynök, egy lelkész és egy pszichológus. De nagyon erős a kötelék közöttünk: mind elvesztettük fiatal felnőtt gyermekünket.

Már az első találkozón megkönnyebbülést éreztünk. Nem kellett óvatoskodnunk, úgy viselkedhettünk és beszélhettünk, ahogy akartunk. Szörnyű gondolatokat oszthattunk meg, és senkin nem látszott rosszallás. Megértettek minket.

Átsegítjük egymást az elkerülhetetlen visszaeséseken, megünnepeljük az apró örömöket. Felszabadultan, boldogan beszélünk gyermekeinkről. Mindenki odafigyel a másikra, senki nem akar tanácsot adni. Csak megosztjuk azokat a tapasztalatainkat, amelyek hasznunkra váltak.

Meglepően sokat nevetünk. Egy anya másnap ezt írta: „Amikor olyan szülőkkel vagyok, akik hasonló megrázkódtatáson mentek keresztül, nem értik félre a nevetésemet. Ha mások nevetni látnak, arra gondolnak, túl van rajta, és aztán zavarba jönnek, amikor legközelebb magam alatt vagyok.”

Bár az alapcsoport érintetlen marad, összejöveteleinkre meghívunk más szülőket is. Amikor újonnan gyászoló szülőkkel találkozunk, próbáljuk őszintén előadni, mi vár rájuk, és reméljük, hogy enyhíthetünk a fájdalmukon. Az mindenkinek vigaszt nyújt, hogy nem vagyunk egyedül.

Vigasz és öröm
„Végre elővettem, kimostam, megszárítottam és felakasztottam a ruháidat. Nem vitt rá a lélek, hogy olyan ruhadarabokat kimossak, amelyek még őrzik az illatodat. Mellbe vágott, hogy nem láthatlak, nem érinthetlek meg vagy hallgathatlak, de az illatodat még beszívhatom. Leírhatatlan érzés!” – 2011. július
 

A tragédia után hetekig, hónapokig, évekig nem tudhatod, mit találsz majd fontosnak, ami gyermeked emlékéhez kapcsolódik. Éjjel azzal a kispárnával alszom, amelyet Kate nem sokkal a halála előtt készített. Steve az éjjeliszekrényén egy tálban azokat a kagylókat tartja, amelyeket a lányunktól kaptunk a 15. házassági évfordulónkra. A Kate halálát követő kilenc év alatt 170 ezer kilométert tettem meg Honda Accordommal, amelyben utoljára ültem vele együtt. Mégis kevés dolog van, amely élénkebben idézi fel az emlékeket, mint a gyerek ruhája.

Hat és fél évig elzárva tároltuk otthon Kate ruháit. Olykor kinyitottam egy-egy dobozt, szoknyát vagy pulóvert keresve. Máskor, ha rám tört a kétségbeesés, beleszippantottam a levegőbe a ruhái körül, hátha megérzem parfümje, a Jean Paul Gaultier-féle Fragrance illatát.

Aztán egy balzsamos májusi délutánon, 2011-ben úgy döntöttem, túl sokáig állt Kate holmija a sötétben. Egyesével elővettem egy-egy ruhadarabot, és emlékeztem. A rózsás szoknyát, amelyben a tanári állásra jelentkezett. A pánt nélküli fekete vászonruhát, amelyet az apjával vetetett meg egy Banana Republic boltban. A mókás szoknyát, amelyet egy régi farmernadrágból csináltunk.

Félreraktam azt a néhány darabot, amely még őrizte az illatát – egy halványkék koszorúslányruhát, egy elefántcsontszínű mohergarbót, egy koptatott farmerdzsekit. A többit kimostam, megszárítottam, aztán összehajtogattam. A ruhákat, blúzokat és szoknyákat vállfára akasztottam a gardróbszobában. A fehérneműt selyempapírba csomagolva a polcra raktam, közéjük levendulát tettem.

Minderről e-mailben beszámoltam a szülői csoportnak, és perceken belül több válasz is érkezett. Egy apa hét évig fogyókúrázott, hogy hordhassa a fia ingeit. Egy anya megtalálta a lánya strandpapucsát a szekrényben. Amikor abban sétált körbe a házban, hallotta a lánya lépteit.

Egyesek talán elcsodálkoznak vagy megütköznek azon, hogy egy halott gyerek ruháját mosom. De amikor azon a délutánon végeztem a mosással, és elmerültem megtisztított emlékeimben, Kate jelenlétét éreztem magam mellett. Ez boldoggá tett.

A jövő ígérete
„Mostanában a tükörbe nézve elképzelem, mit szólnál, ha látnál. Szörnyen öregnek találnál? Zavarba hozna, amit csináltam vagy mondtam? Azt hiszem, büszke lennél az erőmre, és elkeserítene a türelmetlenségem. De jó irányba haladunk.” – 2013. július
 

Nem sokkal Kate halála előtt vettünk neki egy mandolint, amelyen már nem volt ideje játszani. Miután a férjem nyugdíjba ment, tanártársai gitárral ajándékozták meg. Mindkét hangszer évekig állt a szekrényben. Aztán egy nap úgy döntöttünk, megtanulunk játszani rajtuk. Ez fordulópontnak bizonyult. Zeneórákat nem akkor vesz az ember, ha a múlttal vagy a jelennel van elfoglalva. A jövőre gondol. És ez számunkra új hozzáállás volt.

A zenetanár összehozott minket másokkal, akik gitározni, hegedülni, bendzsózni és mandolinozni tanultak. Zenekart alapítottunk. Havonta kétszer összejövünk zenélni. Tehetségünk hiányát lelkesedéssel pótoljuk. – Tök jó – mondta egyik társunk –, valamihez mindenki ért.

Azt a pillanatot, amikor a kétségbeesés helyét átveszi a remény, Louise Penny regényíró halvány fény – inkább képzeletbeli, mint valóságos – villanásaként írja le a sajnálat, az árulás és a veszteség sötétjében.

A lányom halálát követő években számunkra elenyésző volt ez a fény. Végül a Kate emlékét megőrző ösztöndíjak, támogatások és hasonlók felajánlásában találtunk célt és értelmet. De a reményt nehéz megragadni. Nem villanásszerű jelenésként éltük át. Nekünk az nyújtott reményt, hogy lassan ráébredtünk, van esélyünk a boldogságra.

Szinte elejétől fogva a tanításban találtam célt magamnak – ez mentette meg az életemet, szoktam mondani. Amikor órára készültem, dolgozatokat értékeltem vagy diákokkal beszélgettem, volt mire összpontosítanom, és nem azon járt az eszem, hogyan élem túl a következő napot Kate nélkül.

A tanítás révén a lányomhoz is közelebb kerültem. Kate alig egy évig tanított iskolában, de őstehetségnek bizonyult, mint az apja. Nála minden diák azt érezhette, hogy ő a legfontosabb a tanteremben. Ha egy órám jól sikerül, azzal a lányom előtt tisztelgek. Kate-hez hasonlóan a diákjaim mindig huszonévesek, akik előtt ott áll az élet. A tanítás bizonyos értelemben megállítja az időt.

Steve azt a célt tűzte ki maga elé, hogy kőfalat emel Kate-nek, olyat, amilyet a lányunk Írországban szeretett meg. Kilenc év alatt összesen 30 tonnányi követ épített be saját kezűleg, nemegyszer pirkadattól alkonyatig dolgozott.

Barátaink, rokonaink kavicsokat, kagylóhéjat és érméket illesztettek a kövek közé, de van a falban csempedarab a riói Ipanema strandról, kőtörmelék a kínai nagy falból, homok a normandiai tengerpartról és egy kő az Antarktiszról.

Kate hamvai is ott pihennek, Lola kutyája maradványai mellett, aki tavaly múlt ki. Egy nap a mi hamvaink is ide kerülnek.

Bár a remény visszalopakodott az életünkbe, azt látva, hogy Kate barátai családot alapítanak, keserűség költözött a szívünkbe. De három éve nyáron egyikük nálunk szállt meg a párjával és a kisbabájukkal. Négy napon át a karomban tartottam a fiúcskát, sétáltam vele, álomba ringattam. Milyen boldog lenne Kate, gondoltam, ha látna.

A fiunk ekkor még nem találkozott a feleségével, így nem reménykedhettünk abban, hogy kisbaba születik a családban. De rájöttünk, hogy úgy is örömünket lelhetjük az új generációban, ha nincs saját unokánk. Ez a felismerés még csodálatosabbá tette az elkövetkező eseményeket.

Nem sokkal később Daniel feleségül vett egy kedves, okos, gyönyörű asszonyt, és ma már két gyermek büszke apja. A fiúk új fejezetet nyitottak az életünkben. Játékokat veszünk, homokozunk a kertben, és arról ábrándozunk, hogy kirándulni visszük őket vagy lombházat építünk nekik a nyaralónk mellett.

Amikor látogatóba jönnek, megmutatjuk nekik a kőfalat, amelyet Steve emelt. És mesélünk nekik szépséges Kate nénikéjük rövid, de varázslatos életéről.

Tovább az úton
Tavaly tavasszal először olvastam át Kate-nek írt leveleimet, és örömmel állapítottam meg, hogy már nem olyan sötétek a gondolataim, mint a gyász korai éveiben. Ám irigykedve figyeltem fel arra, milyen közelinek éreztem magamhoz akkoriban őt. Ez lehet a megkönnyebbülés ára.

Úgy gondolom, megváltoztam, jobb ember lettem, mint tíz éve voltam. Elfogadtam, hogy bizonyos problémákra nincs megoldás, és vannak menthetetlen kapcsolatok. Jobban oda tudok figyelni az emberekre, mert inkább megérteni akarom őket, s nem megítélni. Megtanultam, hogy ha hibát keresünk a másikban, biztosan találunk.

Tudom, milyen sokat jelentenek az apró gesztusok – egy bátorító szó, egy születésnapi üdvözlet. Tudom értékelni az élet apró örömeit: a lappantyú hajnali madárfüttyét, egy baráti ölelést, a csúszkáló unoka kiemelését a kádból.

Tavaly novemberben mérföldkőhöz értünk: a lányunk halálának tizedik évfordulójához. Olykor úgy érzem, egy emberöltő óta nem tartottam a karomban, máskor meg mintha tegnap lett volna. Az évforduló napját úgy töltöttük, ahogy szoktuk: sétáltunk az erdőben, a lányunk videóit néztük a tévében, és virágokat helyeztünk el annál a fánál, amelyet a barátai ültettek az egyetemen. Aztán folytattuk az utunkat.

A szomorúság és sóvárgás most is velünk tart, jó és rossz napok váltogatják egymást. De Kate halála óta most érezzük először, hogy kétségbeesés nélkül tekintünk a jövőbe. Kilenc éve azt írtam, amióta elvesztettük őt, nem félek a haláltól. Ezt ma is így gondolom, de már nem érzem annyira sürgetőnek, hogy megtapasztaljam. Douglas Hofstadter azt írja könyvében, hogy amikor meghalunk, úgy élünk tovább a szeretteink szívében, mint „a lemenő nap fénye”, amely hol világosabb, hol sötétebb.

Én élénken emlékszem a lányom életét övező fényre. És akármit hoz is a sors a hátralévő éveimben, azt a ragyogást mindig őrizni fogom magamban.

Vote it up
267
Tetszett?Szavazzon rá!