Dublin szelleme

Az ír főváros nyüzsgő utcáin bőven lehet találkozni sikeres művészekkel, regényírókkal és remek adomázókkal. Tartson velünk

Kapcsolódó cikkek

Dublin a történetek városa. Hallottam adomát egy férfiról, aki szabóként dolgozott filmforgatásokon, s közben jogot hallgatott az egyetemen, egy csodabogárról, aki egyetemi állását odahagyva kertésznek állt, meg egy bizonyos Mrs. Chairbre-ról, aki képes volt megigézni a közönségét egy kocsmában. Aznap, amikor meghalt, ott, a kocsmában ravatalozták fel, az emberek egész éjjel a nyitott koporsója mellett virrasztottak, iszogattak, s közben történeteket meséltek egymásnak.

Ha taxizás közben szólt a rádió, az a benyomásom támadt, hogy mindig egy íróval készítenek interjút. Személyesen találkoztam Írország egyik legnagyobb írójával, a Booker-díjas John Banville-lel a Winding Stair (Csigalépcső) nevű étteremben, mely a törékeny, csipkeszerű Ha’penny híd közelében a Liffey folyóra néz. Tőle hallottam az 1970-es évek Írországáról, hogy milyen volt az, amikor amerikai felesége, Janet, akinek nagyon hiányzott a hamburger, rendelt egyet, mire egy „vékony, szürkés valamit” kapott. – Akkoriban nálunk a krumplin, káposztán és sózott marhahúson kívül nemigen volt más – mondta Banville.

Írországban a gazdasági fellendülés a 90-es évek közepén kezdődött. 2008-ra ez a folyamat kifulladt. Az országot komolyan sújtja a világméretű gazdasági visszaesés, a munkanélküliek aránya jelenleg 14%, az államadósság növekszik. Ezzel együtt az ebédem – faszénparázson sült friss makréla – ízletes volt, nem „vékony, szürke valami”. És semmilyen gazdasági visszaesés sem változtat azon a tényen, hogy e város legfőbb árucikke a társalgás.

Kerryming Sun a sajtkészítőknélA Winding Stair ablakán túl az ég esővel fenyegetett. A nap egész délelőtt csupán fel-felvillant a felhők között. Banville kitekintett az égre: – Szeretem ezt a fajta időjárást – mondta. – Az ember egy nap alatt hat évszakot is megtapasztalhat.

Délután ellátogattam a Nemzeti Múzeum 1702-ben épült, impozáns neoklasszicista épületegyüttesébe, hogy megnézzem az ír iparművészeti gyűjtemény Eileen Gray-kiállítását.

A tárlaton szinte minden olyan tárgy szerepelt, melynek e modernista művész a hírnevét köszönheti. Viszontláttam két régi dizájn-kedvencemet is – Gray kicsi, kerek, állítható magasságú krómasztalkáját és egy kisasztalt, amelynek fémtálcáiba ürítheti ki az ember a zsebeinek a tartalmát.

Aztán elérkezett az idő, hogy igyam valamit. A szállodám, valamint a Dublin központjában pompázó, buja zöldterület, a St. Stephen’s Green közelében, a Hotel Buswells György korabeli bárjába igyekszem, ahol minden csupa mélyvörös brokát és mahagóni. Mihez kezdek én, az antialkoholista az általam az italok városának képzelt helyszínen? Amikor előkerült egy pincérnő, feltettem neki a kérdést: – Mit rendel az ember, ha nem iszik? – Elgondolkodva billentette oldalra a fejét: – Bort mindig kaphat. – A bátyám, aki ír nőt vett feleségül, azt mesélte, hogy egyszer egy bárban találta magát, előtte a pulton pedig nyolc fél whisky sorjázott – miközben ő még azt sem tudta követni, hogy épp ki hívta meg egy rundra.

A hosszú és keskeny smithfieldi Cobblestone pubban a zenészek egymást váltva magas, félliteres korsókban Guinnesst tettek a banda minden egyes tagja elé. Úgy döntöttem, hogy a Guinness, ez a sűrű, kávészínű habos ital voltaképp a kapucsínó alkoholos válfaja. Mellettem a harmóniumon játszó zenész hangosan ütötte lábával a ritmust. Arra eszméltem, hogy az én lábam is részt vesz a „ ritmusgyártásban”. Egy bárszéken ülő férfi, aki az őszülő énekesre, Joe Cockerre hasonlított, hirtelen belekezdett egy balladába egy tengerészről valamelyik spanyol kikötőben, ahol a „fekete szemű és sötét hajú” nők „kicsivel többet adnak” akkor is, ha „az embernek már minden pénze elfogyott”. A két hegedűs elszánt arccal ült, csak a karjuk és a kezük mozgott.

A Liffey feletti kovácsoltvas Ha’penny gyaloghídon hajdan pénzért lehetett átkelni

Másnap kora reggel a Clarence Hotel magas tégla-réz homlokzata előtt álltam, amelynek nem kellőképpen értékelt szecessziós pompáját 1992-ben állították helyre. A könyökömnél hirtelen feltűnt egy frakkos, cilinderes férfi. Felismertem benne a művészt, akivel itt volt találkozóm: David McDermott művészete abban áll, hogy úgy tesz, mintha az iparosodás előtti korszakban élne, tehát úriemberhez illő, Viktória korabeli öltözékben jár-kel, fotókat és festményeket készít. McDermott, az ír gyökerekkel bíró amerikai, több mint tíz éve költözött Dublinba, attól a meggyőződéstől áthatva, hogy ez a város az, ahol „az ember reggel fölkel, megiszik egy csésze teát, sétál egyet a ködben vagy esőben, majd hazatér és olvasásba merül”.

Híres a Temple Bar whiskey-kínálataFelajánlotta, hogy körbesétál velem a szűk macskaköves utcáiról és téglaépületeiről híres Temple Barban. Ez Dublin „kulturális” negyede, ahol nem kevesebb, mint 20 galéria található, de itt van a Központi Bank és számos kiskocsma is. Az egyik legjobb állapotban fennmaradt Viktória korabeli ivónak, a Dame Courton lévő Stag’s Head (Szarvasfej) nevűnek festett üvegablakai, masszív mahagóni berendezésű bárja és snugja van – ez utóbbi kis kuckó, ahol a 19. században a nők úgy ihattak, hogy nem látták őket. Dublinban keményen dolgoznak az emberek, talán ez az oka, hogy szombat esténként az utcán szinte folyik az ital és a járdákon hömpölyög a mulatozó tömeg.

Amikor újra egyedül maradtam, betértem egy sikátorba, s ott rábukkantam a Bewley’s Grafton Street Caféra. Az épület hátsó részén látható festett üvegablakokat a 20. század eleji mester, Harry Clarke tervezte – a szövevényes lombozatban élénk színű papagájokkal. Clarke a chartres-i katedrális híres üvegablakaiból merített ihletet, tragikusan korai halálát – alig múlt 40 – állítólag, legalábbis részben, a festett üveg előállítása során használt mérgező vegyi anyagok okozták.

A South Anne Streeten bukkantam a mai Dublin egyik nevezetességére, a Sheridans Cheesemongers, azaz sajtkészítők boltjának harsogó zöldre festett portáljára. Hideg volt odabent, a két ott dolgozó asszony mintha sok-sok réteg ruhába lett volna bebugyolálva. A sajtokat hosszú faasztalokra teszik, és 10 Celsius-fok körüli állandó hőmérsékleten tartják – hogy, mint megtudtam, „megőrizzék a sajt sajtosságát”. Vettem egy kevés St. Tolát. Ezt a nyers kecsketejből készült, organikus kecskesajtot Siobhan Ni Ghairbhith (még mindig azon tűnődöm, hogyan ejtsem ki) készíti a Clare megyei Inagh-ban.

Amikor vacogva ismét kiléptem az utcára, a langyos levegő már-már trópusinak hatott. A St. Stephen’s Greent megkerülve befordultam a Hume Streetre. Az előkelő György korabeli házaknak szolid, fehérre meszelt téglahomlokzatuk volt. Dublin legépebben maradt György korabeli része a Henrietta Streeten található, a Liffey folyótól északra.

Michelle Darmody, a Cake Café tulajdonosa a Nagy CsatornánálBár nyirkos volt az idő, és szemerkélt az eső, a Portobello negyedben, Michelle Darmody Cake Caféjában a nyitott teraszon ültem le, mert addigra már egészen hozzászoktam ehhez a fajta időjáráshoz. Egy nő, karjában csecsemővel, mondott valamit a pincérnek, mire az egy forró vizes palackkal tért vissza, mely egyáltalán nem szokatlan látvány Dublinban.

Enyhén fokhagymás illatú tárkonyos fehérrépalevesem az esőben való hosszas kószálás után tökéletes választásnak tűnt. Aztán egy tál ízletes „gyömbéres hópihe” következett – barna aprósütemények, erős gyömbérfűszerezéssel. A következő napokban többször is megkóstolhattam az egyszerű, helyi ételspecialitásokat – például az osztályterem-hangulatot árasztó Mermaid Caféban vagy az intim atmoszférájú Gruelben.

Másnap esőkabátban, fejemen svájcisapkával 20 perces biciklizés után eljutottam az Ír Modern Művészetek Múzeumába (IMMA), mely egy csodaszép franciakertben található. Az IMMA nemzetközi kortárs művészek hosszú sorától vásárol és rendel műveket, s ezeket kiterjedt épületegyüttesében állítja ki – egykor itt működött az 1684-ben alapított Kilmainham Királyi Kórház. A hajdan istállóként szolgáló egyik épületben kialakított műtermekbe dolgozni és lakni hívnak meg művészeket.

Ha ellátogatunk a néhai Francis Baconnek a Hugh Lane Galleryben rekonstruált műtermébe, az majdnem olyan élmény, mintha egy ma élő művészét keresnénk fel. Bacon Dublinban született. A londoni South Kensington negyedben 31 éven át működő alkotóműhelyét – az eredeti falakat, padlót, ajtókat, mennyezeteket és polcokat – ide hozták át, és pontosan úgy rendezték el, ahogy a művész halála után rátaláltak, beleértve 100 felhasított vásznat, 1500 fényképet és nagyszámú, festéktől lucskos festőecsetet. Az installáció maga is műalkotás, a tomboló energia megszakadásának kísérteties és megindító mementója.

Látnivalók és programok
Ír Nemzeti Múzeum – Iparművészeti és Történelmi Gyűjtemény, Collins Barracks, Benburb Street
The Hugh Lane, más néven Dublin Városi Galéria, itt van Francis Bacon műterme.
Charlemont House, Parnell Square North
Trinity College, Long Room könyvtár, College Green.
Marsh könyvtár, St. Patrik’s Close.
Ír Nemzeti Galéria – Európai mesterek műveinek kimagasló gyűjteménye. Merrion Square. 
Ír Modern Művészetek Múzeuma, Királyi Kórház, Military Road. A főépület idén tatarozás miatt zárva.

Ellátogattam a Trinity College régi könyvtárába, a Long Roomba (hosszú terem) is, ahol egy férfi a padlótól a mennyezetig futó, hatalmas kiterjedésű, könyvekkel tömött polcokra mutatva megkérdezte az őrtől: – Ezeket olvassák, ugye? – mire az őr méltóságteljesen bólintott.

A Fleet Street a Temple Bar városrészben, amely Dublin „kulturális” negyedeA Szent Patrik-székesegyház közelében találtam a Marsh könyvtárat, Írország első közkönyvtárát. Dr. Muriel McCarthy könyvtáros elmesélte nekem a könyvtár alapítójának, Narcissus Marsh érseknek a történetét, aki szentül vallotta: mindenkinek joga van hozzáférni az orvostudomány, jog, természettudomány, utazási irodalom, hajózás, matematika, zene, klasszikus irodalom és természetesen a teológia legfrissebb ismereteihez és ezen tudományterületek könyveihez. Marsh 19 éves unokahúga egy időre az érsekhez költözött, ám egy éjjel kiszökött a szobájából, hogy egy kocsmában férjhez menjen Castleknock lelkészéhez, és „ott ágyba is bújt vele – csak az Úr tudja, micsoda szenvedés volt ez nekem” – írta Marsh. A lány később megbánta, amit tett, és nagybátyjának állítólag írt is egy levelet, melyet egy könyv lapjai közé csúsztatott – az érsek azonban soha nem találta meg ezt a könyvet. – Azt mondják, Marsh szelleme azóta vissza-visszajár a könyvtárba, és a levél után kutatva a könyvek közt keresgél – mondja McCarthy.

Mielőtt elutazásom előestéjén nyugovóra tértem volna, eszembe jutott: igazából a szellem és az ital az, ami a legtöbbet számít Dublinban – no meg az a szellemiség, amely mindkettőt az őt megillető helyen tartja.

Vote it up
346
Tetszett?Szavazzon rá!