Ebadta élet

Séta közben azt láttam, hogy a lányok szeretik a kutyákat, tehát azt gondoltam: ha kutyajelmezt öltök, engem is szeretni fognak

Kapcsolódó cikkek

 

Being a child of the Depression, I grew up with a bleak outlook on the world. I tended to immerse myself in work and socialised rarely, sticking mainly to a small coterie of friends from my schooldays. Many of these friends were unwanted children like myself.

As the years passed and the Depression eased, my family built a ramshackle cabin on the banks of Narrabeen Lakes on Sydney’s northern peninsula. With the passing of time, I became the sole owner, and the property improved in value as I spent many hours renovating and landscaping.

I was so immersed in my work that my love life was nonexistent. On my morning walks on the peninsula, I noticed that anyone with a dog would attract the attention of the many attractive young girls exercising on the beaches. Golden retrievers, I noticed, were especially popular. This had to be the answer, I thought. I’d buy a pup! However, this proved to be less straightforward than I had thought. The pups were adorable, but they were pricey. Now what?

While I worked, I gave a lot of thought to the matter and gradually developed the crazy idea of making myself a golden retriever suit. In my mind, a lovely girl would take pity on me and give me a pat. And I was in much need of that!

I found a factory that sold imitation fur, including a type that resembled the hair of a retriever. With 5m of fur in my possession, I now became intent on finding someone to sew my dream coat.

I heard that a scruffy redhead I used to tease at school had become a seamstress – her name was Adel Kelly. Her brother Ned was a schoolmate I hadn’t seen for a while. I knew where he lived, so I went past to ask him if he thought his sister was the one to sew my coat.

When I knocked on the door, a very attractive girl answered. I was amazed when she said she was Adel. I didn’t remember her this way at all! She, on the other hand, recalled me clearly as the idiot who used to ask her where the bushfire was. I was referring then to her flame-coloured head of hair and could only stare, slack-jawed, at it now.

She was off to pick up Ned from work; did I want to come for dinner?

That night, sitting around the table with the Kelly family, there was a lot of reminiscing about our teenage years. In passing, I asked Ned about Adel’s love life. He told me that since their mother had died, his sister took care of their father and him and his brother. She treated most boyfriends “like dogs”, he said. “They never last long,” was his final comment.

Later, Adel agreed to make my suit. I did not, however, tell her what its purpose was. She took a few measurements and said she would ring when she was ready for a costume fitting.

Some weeks later, Adel rang and we arranged for her to come to Narrabeen for dinner and a fitting.

When she arrived, it was just on sunset and Adel was in raptures about the colour of the sky over the lake. Being winter, I had a log fire going and we ate by the fireside, sharing a bottle of wine that Ned had thoughtfully sent down.

During the fitting in front of the log fire, things suddenly got out of control. In a tangle of red hair and dog fur, I got the best pat a fellow could possibly imagine.

Since then, Adel and I have married and raised a family. Our children have grown up with the story of the dog suit and insist I put it on every time that a birthday, Easter or Christmas comes around.

We’re all agreed: it was a crazy idea – with most unexpected results!

A gazdasági válság gyermekeként úgy nőttem fel, hogy eléggé sötéten láttam a világot. Hajlamos voltam a munkába temetkezni, keveset jártam társaságba, leginkább csak hajdani iskolatársaim egy szűk körével tartottam a kapcsolatot. E barátok közül többen nem kívánt gyermekek voltak, akárcsak én.

Ahogy múltak az évek és a válság enyhült, a családom épített egy hevenyészett kalyibát a Sydney északi félszigetén lévő Narrabeen-tavak partján. Idővel én lettem az egyedüli tulajdonos, és az ingatlan értéke megnőtt, mivel sok órát töltöttem renoválással, tereprendezéssel.

Annyira beleástam magam a munkába, hogy nem is volt szerelmi életem. Reggelenként a félszigeten sétálva megfigyeltem, hogy aki kutyával van, az mind magára vonja a parton megforduló sok vonzó, testedző fiatal lány figyelmét. Észrevettem, hogy különösen a golden retrieverek nagyon népszerűek. Ez lesz a megoldás, gondoltam. Veszek egy kölyökkutyát. Ez azonban nem közel sem bizonyult olyan egyszerűnek, mint gondoltam. A kölykök imádni valók voltak, de nagyon drágák. Hát akkor mi legyen?

Munka közben sokat törtem a fejem a dolgon, és lassanként kialakult bennem az az őrült ötlet, hogy csinálok magamnak egy golden retriever-jelmezt. Úgy képzeltem, hogy egy bájos lány megsajnál majd, és megsimogat. Arra pedig nagyon nagy szükségem volt!

Találtam egy gyárat, ahol műszőrmét árultak, olyan fajtát is, ami hasonlít a retriever szőréhez. Öt méter szőrmével felszerelkezve úgy döntöttem: megtalálom azt, aki megvarrja az álomkabátomat.

Hallottam, hogy egy nyiszlett kis vörös, akit sokat ugrattam az iskolában, varrónő lett – a neve Adel Kelly. A bátyja, Ned iskolatársam volt, de bizony már jó ideje nem találkoztunk. Tudtam, hol lakik, ezért elmentem hozzá, hogy megkérdezzem, szerinte a húga-e az, aki megvarrja a kabátomat.

Amikor bekopogtam, egy nagyon vonzó lány nyitott ajtót. Elképedtem, amikor azt mondta, hogy ő Adel. Egyáltalán nem így élt az emlékeimben! Ő viszont jól emlékezett rám, mint arra a hülyére, aki folyton azt kérdezgette tőle, hol van a bozóttűz. Annak idején én a tűzvörös hajára utaltam, amit ekkor viszont úgy megbámultam, hogy a szám is tátva maradt.

Épp indulni készült, hogy Nedet hazahozza a munkahelyéről. Volna-e kedvem náluk vacsorázni?

Aznap este a Kelly családdal körülülve az asztalt sok mindent felidéztünk tizenéves korunkból. Távozóban Nedet Adel szerelmi életéről kérdeztem. Elmondta nekem, hogy amióta az édesanyjuk meghalt, a húga törődik az édesapjukkal, vele és a fivérével. Azt mondta, Adel a legtöbb udvarlójával úgy bánik, „mint a kutyákkal”. – Egyik sem tart sokáig – jegyezte meg végül Ned.

Adel később beleegyezett, hogy elkészíti a jelmezemet. Azt azonban nem árultam el neki, hogy mi a célja. Méretet vett, és azt mondta, felhív, amikor esedékes lesz a ruhapróba.

Adel néhány hét múlva felhívott, és megbeszéltük, hogy eljön Narrabeenbe vacsorára és ruhapróbára.

Épp napnyugtakor érkezett, és elragadtatva csodálta az égbolt színét a tó felett. Tél volt, lobogott a tűz a kandallóban, amely előtt ülve ettünk, és iszogattuk az üveg bort, amit Ned küldött előrelátóan.

A kandalló előtt ruhapróba közben hirtelen más irányt vettek a dolgok. A vörös sörénybe és a kutyabundába gabalyodva minden képzeletet felülmúlóan finom simogatást kaptam.

Adel meg én azóta összeházasodtunk, családot alapítottunk. A gyerekeink a kutyajelmez történetével nőttek fel, és ragaszkodnak hozzá, hogy minden születésnapon, húsvétkor és karácsonykor vegyem fel.

Mindannyian egyetértünk: őrült ötlet volt – a legváratlanabb eredménnyel!