Edinburgh a krimiíró szemével

Ian Rankin felfedi előttünk Skócia fővárosának titkos arcát, amelyet az évi több millió turista sosem ismer meg

Kapcsolódó cikkek

Lehetséges, hogy egy város egyszerre legyen nemzetközi és nyitott, ugyanakkor megtartsa egyedi és meghitt hangulatát? Edinburgh (ejtsd: edinboró) képes erre a bravúrra, még augusztusban, a fesztiválok havában is, amikor megkétszereződik az itt tartózkodók száma. A városnak erre a sajátosságára sokszor próbáltam rávilágítani regényeimben, mert számomra ez jellemzi leginkább Edinburght.

Skócia fővárosa tele van történetekkel, de ezeket a történeteket meg kell tudni fejteni. Már ideérkezésünk pillanatában úgy tűnhet, hogy a látvány sokat elárul a város történelméről, ám vannak dolgok, amelyekről csak akkor szerezhetünk tudomást, ha tudjuk, hová nézzünk, vagy ha szerencsénk van. Noha életemnek több mint a felét itt éltem le, nem állíthatom, hogy beható helyismeretem lenne.

Edinburghban még akkor is találni barátságos zugokat, amikor százezres tömeg hömpölyög az utcáin és lépni sem lehet a világ legnagyobb művészeti fesztiváljára ideözönlő fellépőktől, nézőktől, bűvészektől, tűznyelőktől és más mutatványosoktól.

Talán az egész a történelem meg a földrajz együttállásán múlik. Hajdanán, amikor ellenség készült bevenni a várost, a lakók elrejtőztek a sziklavár és a mai Óváros alatt húzódó titkos alagútrendszerben.

Aki ellátogat a Blair Street pincéibe vagy a Mary King’s Close szűk kis közeiről nyíló kamrákba, képet alkothat arról, milyen lehetett a föld alatti élet a 16–17. században.

A megszálló csapatok üresen találták a várost, így könnyűszerrel kifoszthatták, ám valószínűleg hamar ráuntak a dologra, és továbbálltak, a helyiek pedig előbújhattak föld alatti rejtekeikből.

Edinburgh mindig titokzatos helynek tűnt számomra. Történelme során láthatatlan tevékenységekből: banki és biztosítási ügyletekből szerezte vagyonát. És bár büszkén ünnepli sikertörténeteit – lásd a nagy író, Walter Scott tiszteletére emelt emlékművet –, sőt olykor túlzott elragadtatással igyekszik hódolni múltjának nagyjai előtt – lásd a befejezetlen „Parthenónt” a Calton Hillen –, lakói nem hencegnek tehetségükkel. Nemigen látni Ferrarikat. A vagyon csendben csücsül az Újváros vaskos, György korabeli falai mögött.

A Scott-emlékmű kitűnő tájékozódási pont Edinburghban

Mindig irigylem azokat, akik első ízben vonattal látogatnak ide. Ahogy felérnek a peronról a Waverley hídra, megpillantják a várat és alatta a Scott-emlékmű gótikus tornyát (a térképen ❶-es számmal jelölve). A Waverley vasútállomás Sir Walter Scott első, 1814-ben megjelent regényéről kapta a nevét.

Egyébként Scott volt az is, aki az 1820-as években a hazafiság szimbólumává tette a tartánt (a skótkockás szövetet), és aki, miután eladósodott, becsületesen, sorra írta regényeit, hogy kifizethesse a hitelezőit.

Valaki azt mondta egyszer, hogy Edinburghban a „közélet és a nyilvánosság a tisztességen, a magánélet viszont laza erkölcsi alapokon nyugszik”, és ez a megállapítás ma is igaznak tetszhet.

Habár ami a „feddhetetlenséget” illeti, némi kétkedésre adhat okot, hogy a közelmúltban a Skót Királyi Bank, a város egyik legfőbb munkaadója a csőd szélére került, és össze is omlott volna, ha a kormány ki nem rántja a pácból. Ez volt a pénzügyi válság legnagyobb vállalati vesztesége az Egyesült Királyságban.

Ha az ide látogató csak a fő turistalátványosságokat tekinti meg, csupán Edinburgh nyilvános arcát fogja megismerni. Ha azonban hajlandó letérni az ismert útvonalakról, nagyrabecsülése nőttön-nő majd a város iránt. Ilyen alternatív városnézésre készülök egy szeles napon. Sétámat az Oxford bárban ❷ kezdem.

Az Edinburgh központjában található rengeteg szűk sikátor egyikeVálasztásom nem véletlenül esett erre a bárra. Még kezdő íróként fedeztem fel, amikor törzshelyet kerestem regényeim hősének, John Rebus nyomozónak. Az Oxford a központban található, mégis félreeső kis hely. Ám akármilyen apró, keresztmetszetét nyújtja egész Edinburgh életének.

Ahogy belépek, páran felém biccentenek üdvözlésképpen (no nem a kitörő öröm gesztusaival), és a pult mögött álló Kirsty kérdés nélkül csapol nekem egy pohárral a Deuchars India Pale Ale nevű sörből. A városban valaha több mint 40 sörfőző üzemelt – a skót parlament is ezek egyikének maradványai fölött ülésezik. Az én söröm a légvonalban három kilométernyire található Caledonianból, az egyetlen megmaradt helyi sörgyárból származik.

Az „Ox” tulajdonosa Harry Cullen. Harry régebben egy népdalkörben énekelt (azt hiszem, nem fog örülni neki, hogy ezt világgá kürtölöm), és rengeteg anekdotát ismer. Persze ha jól belegondolok, az Oxford bárban mindenki tele van történetekkel.

Megkérdezem Harryt, jártak-e maRebus-rajongók a kocsmában. Forgatja a szemét.

– Ketten bejöttek fotózni… na persze nem ittak semmit! – mondja, majd megkérdi, kérek-e még egy pohárral. Megrázom a fejem.

– Dolgom van – mentegetőzöm.

– Lőttek a mai bevételnek! – dörmögi, és tovább fényesíti a poharat.
 

Megvonom a vállam, és búcsút intek. Keresztülvágok a Charlotte téren (itt lakik a skót kormányfő), és szemerkélő esőben, a Queensferry Streeten folytatom az utam.

Ahogy a Randolph Cliffhez érek, az üzletek lassan elmaradnak. Átkelek az úton, elindulok lefelé a Bells Braen. A táblánál, amely szerint a Leith kikötő 2,75 mérföldnyire van (kb. 4,5 km), jobbra fordulok a Miller Row-ra. A folyó mentén kanyargó utcácska teljesen kihalt, eltekintve egy-egy magányos kutyasétáltatótól meg futótól.

A nagy író és utazó, Robert Louis Stevenson, A kincses sziget meg a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete szerzője egyszer a magasságok városának nevezte szülővárosát. Tökéletesen igaza volt: ha a várból lepillantunka Princes Street-i kertekre, vagy a IV. Györgyről elnevezett hidat bámuljuk a fejünk felett a Cowgate-nél, az az érzésünk támad, hogy Edinburgh csupa mélység és magasság.

Továbbmegyek a Miller Row-n, és hamarosan a Thomas Telford tervei alapján 1832-ben épült Dean-hídhoz ❸ érek. Gondolok egyet, és a Mackenzie Place és az Upper Dean Terrace között átmegyek a túloldalra. Itt felsétálhatnék Edinburgh legszebb utcáján, az Ann Streeten, takaros kis kertek és makulátlan állapotú György korabeli házak között, ehelyett azonban elhagyom a Dean Village negyedet, és a stockbridge-i Raeburn Place felé tartok. Innen már csak egy rövid kaptató, és az Újvárosba jutok. Az Újvárost az 1770-es években kezdték építeni, miutána vár és a Holyroodhouse-palota között húzódó Óváros egészségtelenül túlnépesedett… Itt meg kell állnunk egy pillanatra, ugyanis bevallom, eltévedtem. A Jamaica Streeten található Kay’s bárba ❹ szerettem volna eljutni, de valahogy elkerültem, miközben a galériákat fürkésztem, meg a kedvenc haléttermemet, a L’Alba D’Orót a Dundas Streeten.

Leballagok a Heriot Row-n (itt élt egykor a fiatal Stevenson), és amikor visszafordulok, egyszerre csak ott állok a Kay’s előtt. Az ilyen és hasonló véletlenek miatt tud egy edinburghi séta annyira örömteli lenni.

Vannak a világban városok, amelyekben az ember minden sarkon elcseveghet valakivel. Itt azonban más a helyzet. Edinburgh csendes és tartózkodó: kitűnően alkalmas a gondolkodásra. A helyiek talán csak akkor lazítanak egy kicsit, ha betérnek a saját kocsmájukba. A hosszú, néma séta után jólesik belehallgatni, majd bekapcsolódni a csevegés folyamába. Mert a Kay’sben eszmecsere zajlik.

Felüdülten folytatom utamat, baktatok felfelé a Queen Streeten, aztán elhaladok a Scotch Malt Whisky Society ❺ (Skót Malátawhisky Társaság) mellett, és egy jobbkanyarral a George Streetre kerülök, amely már a Princes Street előkelő negyedéhez tartozik.

Volt idő, amikor ez a városrész bankokkal volt tele, ám a pénzintézetek épületeinek többsége mára bárrá vagy étteremmé alakult. A Dome ❻ például egykor Skócia kereskedelmi bankjának, a Commercial Bank of Scotlandnek a főhadiszállása volt.

A neoklasszicista épület látványos üvegkupolája alatt, az egykori bank nagytermében ma ebédelni lehet.

A George Street túlsó végén először balra, majd jobbra fordulok, és ott találom magam az Újváros ésa Leith Walk találkozásánál. A York Place-en, a Conan Doyle bár teraszáról áttekintek a túloldalra, Sherlock Holmes szobrára, akinek „szülőatyja” Edinburghban nőtt fel, és egyik egyetemi tanáráról mintázta meg a nagy detektív figuráját.
 

Mostanra kisütött a nap, így semmi okom rá, hogy máris hazainduljak. Vennem kellene ezt-azt. Egy londoni barátom, aki bakelitlemezeket gyűjt, évente többször is eljön Edinburghba, hogy válogasson az itteni lemezboltok széles és színvonalas kínálatából. Akad egy ilyen bolt a Canongate-en, néhány a Leith Walkon, de egymást érik a South Bridge-en, a Nicolson meg a Clerk Streeten. Letérek a főútról az East Crosscauseway nevű keresztutcába, és a Backbeatbe ❼ igyekszem.

Dougie McShane 1981-ben nyitotta meg a Backbeatet, amelyben főként bluesalbumokat árul. Mostanában igen jól megy az üzlet: McShane 65 ezer lemezt tart készleten. A boltból egy angol fiú lép ki a zsákmányával. Látom, nagy bluesrajongó, akárcsak az én 22 éves fiam, aki nemcsak a bluesért, de a bakelitekért is odavan.

– A srácok vesznek egy régi lemezjátszót – mondja Dougie –, és időnként visszajárnak új albumokért. Rájöttek, hogy a bakelitnek jobb, hitelesebb, kevésbé nyers a hangzása.

A Nicolson Streeten elhaladtam kedvenc múzeumom, a Surgeons’ Hall ❽ mellett, ahol William Burke, a sorozatgyilkos halotti maszkja van kiállítva. Burke a társával, William Hare-rel 16 embert gyilkolt meg az 1820-as években, s a holttesteket eladták egy orvosnak, aki anatómiai vizsgálatokat végzett rajtuk. Meg lehet itt nézni a kivégzett Burke bőréből készült pénztárcát is. Mennyivel izgalmasabb, mint a dinócsontok!

Miután nagy nehezen elindulok a Backbeatből, hónom alatt egy boogie-woogie zongoradarabbal, a közeli jótékonysági bolt kirakatában megpillantom az amerikai krimiírónő, Patricia Highsmith néhány korai regényét. Muszáj megvennem őket.
 

Leintek egy taxit, és elvitetem magam a Blackford Glen Roadra. A sofőr az út legvégén rak ki, ahonnan már nincs tovább… csupán egy gyalogösvény, amely a Hermitage ❾ nevű parkerdőbe vezet.

Ismét egy rejtett, titkos szeglete Edinburghnak, amelyet idáig kizárólag a helyiek ismertek. A gyerekek gumicsizmában szaladgálnak a patakban, bújócskáznak a fák mögött. Az idegenek biccentenek egymásnak, és mosolyognak. Aki erre jár, már nem is számít idegennek.

Mire kiérek a Braid Roadra, ismét feltöltődöm. Még egy kis séta, s elérkezem utolsó állomásomhoz a Morningside ❿ negyedben. A híres Canny Man’s zsúfolásig van antik tárgyakkal és jó rejtekhelyekkel, ahol az ember csendben, élvezettel elkortyolhatja az italát. Ha olyan menedéket keresünk, ahol békében kiolvashatjuk az újságot (vagy elkezdhetünk egy Highsmith-regényt), helyben vagyunk. Ha inkább beszélgetni szeretnénk… akkor is jó helyen járunk.
 

Fesztiválváros
Edinburgh a „világ első számú fesztiválvárosának” nevezi magát. Joggal, hiszentizenegy fontos fesztiválnak ad otthont.

Edinburghi Nemzetközi Fesztivál és Edinburghi Fringe: Edinburgh hat nagy színházában és koncerttermeiben három héten át zenei, színházi és táncprodukciókat láthatunk. Idén Juliette Binoche is szerepelt egy Antigoné-előadásban. A kevésbé formális Fringe keretében több száz színpadon több ezer különféle produkció zajlik a stand uptól a Shakespeare-feldolgozásokig.

Edinburghi Könyvfesztivál: több mint 750 bemutató, amelyek alkalmával a világ vezető gondolkodóival, Nobel-díjas szerzőkkel és az irodalom legújabb üdvöskéivel ismerkedhetünk meg. Bőven akadnak programok gyerekeknek és fiataloknak is.

Edinburghi Művészeti Fesztivál: az Egyesült Királyság legnagyobb éves képzőművészeti eseménye, amelyen a legjobb galériák és múzeumok, önszerveződő csoportok és köztéri művészeti társulások szerepelnek.

A 2014-es év nagy részében Edinburgh minden kocsmája Skóciának az Egyesült Királyságtól való elszakadását és teljes függetlenedését támogatók, illetve ellenzők kampányaitól volt hangos. Poszterek és zászlók jelentek meg a társasházak ablakaiban, tüntetők vették körül a skót parlamentet, városszerte koncerteket és nyilvános vitákat tartottak, az érzelmek a magasba csaptak.

Noha a többség a függetlenség ellen szavazott, az ügy nem zárult le teljesen. Azért a Canny Man’s törzsvendégei csak szép csendben tanácskoznak söreik felett.

A Morningside egy újabb „falu” Edinburghban, és én annak is a szélén lakom. Diákkoromban az Újvárosban béreltünk lakást a társaimmal. Később a Backbeat Records közelébe költöztem (istenemre, véletlenül). Laktam a Tollcrosson, az Oxgangs és a Peffermill negyedben.

Mindegyiknek megvan a maga sajátos hangulata és a maga külön históriája. Mai sétámat alig négy óra alatt tettem meg. Kicsivel többet megtudtam a városról, de bőven maradt bennem vágy, hogy még jobban megismerjem.

Vote it up
111
Tetszett?Szavazzon rá!