Edith háza

Bevásárlóközpontot akartak építeni az otthona helyén, ő azonban nem volt hajlandó elköltözni. Ott akart meghalni, ahol az édesanyja

Kapcsolódó cikkek

Idegesen indultam Edith Macefield házához az első munkanapon. Sokat hallottam róla. Ingatlanfejlesztők felvásároltak szinte egy egész városrészt a Washington állambeli Ballardban, hogy bevásárlóközpontot építsenek. Megszereztek minden kiszemelt négyzetcentimétert, kivéve ezt az ütött-kopott házikót. Nem volt mit tenni, körbe kellett építeniük. Bárki próbált szóba állni a tulajdonosnővel, elkergette a házától.

Edith a kertben ügyködött, amikor odamentem hozzá, és bemutatkoztam. – Miss Macefield – szóltam tisztelettel –, csak azt szeretném mondani önnek, hogy hatalmas zajt és piszkot fogunk csinálni, és itt a telefonszámom, ha bármire szüksége volna. – Nagyon kedves öntől – mondta a hölgy, miközben elvette a névjegykártyámat, és a jó szeméhez emelte. – Örülök, hogy megismerkedtünk.

Edith kapujától mindössze tizenkét méterre állt a konténerirodám, ezért ha megláttam a ház előtt, gyakran szóba elegyedtem vele. Aztán egy reggel felhívott a mobilomon, elvinném-e a fodrászhoz. Meglepett a kérése, mert úgy láttam, mindennél többre tartja a függetlenségét. Amikor meg akartam nézni, jól van-e, mindig meg kellett játszanom, hogy véletlenül tévedtem arra, különben dühbe gurult.

A megbeszélt időpontban leparkoltam Edith 1989-es kék Chevy Cavalier-je mellett. A robusztus autó elején horpadás látszott, vezetőülésére magasítót rakott, hogy elérje a kormányt. Amikor leültem rá, bevertem a fejem a tetőbe. – Kicsit magasabbra nőtt, mint én – mondta nevetve.

– Mi tagadás, ráadásul egyre vastagabbra is.

Amikor a hajvágás végeztével hazavittem, megköszönte. – Szóra sem érdemes. Csak szóljon, ha bármire szüksége van. És, Edith, nagyon csinos lett a frizurája.

Teltek a hetek, és úgy éreztem, egyre jobban szót értünk egymással, akármiről el tudtunk cseverészni. Ám hat héttel később, amikor ismét a fodrászhoz készültünk, rám förmedt. – Jobb, ha tudja, hogy nem örültem a ma reggeli hívásnak. Le nem szállnának az emberről, pedig semmi esélyük!

Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. – A maga beruházó haverja udvariaskodni próbált, de én egyből átláttam a szitán.

– Ide figyeljen! – vágtam vissza. – Ki sem látszom a munkából, nekem aztán édesmindegy, elmegy vagy marad, de hadd kérdezzek valamit: miért nem költözik el?

Kinézett az ablakon. – És hová menjek? Senkim és semmim sincs, csak ez a ház. Az otthonom. Az anyám ezen a kanapén lehelte ki a lelkét. Azért jöttem haza Angliából, hogy őt gondozzam. Megesketett, hogy itthon halhat meg, nem valami intézetben, és betartottam az ígéretemet. Én is itt akarom lehunyni a szemem. A saját otthonomban, ezen a kanapén.

Törékenynek tűnt, de tele volt erővel. A védtelen, segítségre szoruló asszony ragaszkodott a függetlenségéhez. Meghatott, amit mondott, és különös késztetést éreztem, hogy gyámolítsam. Nem kért lehetetlent.

Egy másik alkalommal az ingatlanfejlesztők felajánlották, hogy fényképeket készítenek a házról és felépítik valahol máshol a tökéletes másolatát. De ajánlottak már egymillió dollárt is, vagy azt, hogy vesznek neki egy új házat.

– Mihez kezdjek én egymillió dollárral? – kérdezte Edith. – Ha megbetegszem, az sem lenne elég a kezelésre, ha pedig egészséges vagyok, nincs rá szükségem. Azt mondják, felépítenek egy pontosan ugyanilyen házat, de hát ez a ház pontosan ugyanilyen, minek hát a felhajtás?

Edith háza korábban sem festett valami fényesen, de most, hogy a körülötte lévő épületeket lebontották, kifejezetten lehangoló volt. Magányosan állt a romok között, mint egy lebombázott falu utolsó ép otthona.

Hamarosan nemcsak fodrászhoz vittem Edithet, hanem orvoshoz is. Aztán én kértem időpontokat számára a rendelőben. Egy ízben elárulta a kocsiban, hogy nem tudja, mit készítsen ebédre. Most mennek ki a fiúk hamburgerért, mondtam neki, és ráharapott az ötletre. Hozattam neki vaníliaturmixot is. Ekkor tudtam meg róla, hogy édesszájú.

Gyorsan kiszürcsölte a turmixot a szívószállal. Ezentúl hetente egyszer leadta a rendelést: – Hamburgert és olyan vaníliás micsodát kérek!

Kis idő múlva vacsorát is készítettem neki a tévénézéshez, mielőtt hazamentem.

Egy este régi fotót láttam meg a nappaliban lévő poros könyvespolcon. Edithet ábrázolta, aki drótkeretes szemüvegében és klarinéttal a kezében a legendás dzsesszzenészre, Benny Goodmanre hasonlított. – Edith, hány évesen kezdett klarinétozni?

– Benny nagybátyám nekem adta az egyik régi hangszerét, hát játszottam rajta.

Barry Martin és a törékeny, de erélyes Edith Macefield az építkezés kezdetekor

Már másodszor beszélt Benny Goodmanről, ami elgondolkodtatott. Vajon igazat mond, vagy csak egy habókos öregasszony fantáziál? Átnéztem a lemezeit, és az egyik Benny Goodman-albumon dedikálást találtam: „Unokahúgomnak, Edithnek, szeretettel, Benny”.

A bevásárlóközpont már kezdett kinőni a földből, amikor felhívott az Edithtel foglalkozó szociális munkás. Attól tartottak, nem tudja ellátni magát a házban. Segítenék-e rávenni a költözésre? Mi lesz, ha történik vele valami? Ha bármi történne, feleltem, itt vagyok harminc másodpercnyire, és segítek. – Magát terheli a felelősség, ha mégis baja esik – erősködött a szociális munkás.

Hirtelen megértettem, mennyi mindent tanultam Edithtől az öregedésről. – Miféle felelősség?! Rajta tartom a szemem, de Edith felnőtt nő, aki önállóan hozza a döntéseit. Tökéletesen tisztában van azzal, mire képes és mire nem, és ha vállalni akarja annak a kockázatát, hogy egyedül marad a házában, nos, igaza van. Tudja, az embereknek vannak jogaik.

Sokszor csak azért segítünk az időseknek, jöttem rá, hogy a saját életünket megkönnyítsük. Gyakran nem figyelünk arra, mit mondanak. Amikor be akartam fűzni a cipőjét vagy letörölni a száját, Edith mindig ellökte a kezem, és felhorkant: – Meg tudom csinálni!

Mint amikor a gyerekre erőltetjük a segítségünket, hogy mielőbb letudjuk a gondot. Nem könnyű lemondani a méltóságról, különösen annak, aki olyan gazdag életet élt, mint Edith.

Edith, a lázadó szellem
Oregonban született 1921-ben, de keveset tudni az életéről. Olyan különös történeteket mesélt Barrynek, hogy a férfi nem tudta eldönteni, igazat mond-e. Azt állította, hogy zeneiskolás korában beszervezte az angol titkosszolgálat, és Németországba küldték, hogy a nácik után kémkedjen. Állítólag letartóztatták és a dachaui koncentrációs táborba szállították, ahonnan tizenhárom gyerekkel Angliába szökött.

Azt is mondta, hogy Richard Tauber osztrák tenoristától született egy fia, aki 13 évesen agyhártyagyulladásban meghalt. Később James Macefieldhez ment feleségül, akivel minden évben hónapokat töltöttek a férfi afrikai ültetvényén.

Edith azt állította, hogy első unokahúga Benny Goodmannek, a nagy amerikai dzsesszzenésznek, aki nekiadta az egyik régi klarinétját. Ismerősei közé sorolta Lionel Barrymore és Mickey Rooney filmszínészt, utóbbit állítólag táncolni tanította.

– Vajon mindezt kitalálta? Semmi haszna nem származott volna belőle, akár elhiszem, amit mond, akár nem – véli Barry. – Ha igazi barátság fűz hozzá, olyannak kell elfogadnom, amilyen. Ez az asszony megváltoztatta az életemet, mert lehetőséget adott arra, hogy jobb emberré váljak. Kitágította a világomat, és rávett, hogy teljesítsem a kötelességem. Ami néha abból állt, hogy őt hallgattam.

Edith a nagyvállalattal szembeszálló egyén szimbóluma lett. Idővel valóságos népi hős vált belőle, aki következetesen a függetlenséget és a tisztességet választotta a pénz és a „haladás” ellenében.

Amikor Edith meghalt, a házát Barryre és családjára hagyta. Barry úgy döntött, nem az ingatlanfejlesztőknek adja el, hanem egy építésznek, aki megfogadta, hogy Edithnek állít vele emléket.

A nő személyes tárgyai között Barry kézzel írt üzenetet talált Clark Gable-től, illetve Katharine Hepburntől, Spencer Tracytől és Maurice Chevalier-től. Egy másik cédulán ez állt: „Nagybátyád, Irving Goodman”, aki Benny fivére és zenekarának tagja volt.

Barry most már meg van győződve arról, hogy „Edithnek minden szava igaz volt”.

Ahogy az őszi napok rövidültek, kapcsolatunk egyre szorosabbra fonódott: a hétvégéken nem találkoztunk, de hétközben reggeltől estig ki-be mászkáltam a házába. Ételt készítettem, ellenőriztem a számlákat, elvégeztem a ház körüli munkákat, bevásároltam, mostam, és tévét néztem Edithtel.

Ha netalántán sötétedés előtt hazaértem, gyakran felhívott valami ürüggyel, és mehettem vissza hozzá. Például azt mondta, hogy kisebb baleset történt, vagy hogy nem készítettem ki neki vizet – meg mertem volna esküdni, hogy nagy nehezen a mosogató fölé emelte az asztalon hagyott kancsót, és kiöntötte a vizet, csak hogy visszahívhasson.

Most, így visszatekintve eltöprengek, vajon hogyan viselte mindezt el a feleségem, Evie. Akkoriban két tinédzsert neveltünk, ami gyakran meghaladja az ember teljesítőképességét. De ha szóba hoztam a dolgot, mindig azt mondta, hogy büszke rám: – Kevesen csinálnák ezt végig.

Azon a télen Edith nemegyszer elesett, a földön találtam rá. De nem engedte, hogy segítséget szerezzek neki, miközben egyre többször szorult rám.

Érdekes módon mindig akkor történt vele valami, amikor távozni készültem. Egy éjjel rám telefonált, hogy elesett. Ahogy indultam el otthonról, Evie a kezembe nyomott egy termosz forró csokit, és megcsókolt. – Tudja, milyen érzés ébren várni a reggelt, hogy meghalljam végre a kulcsa zörgését a zárban? – kérdezte tőlem egyszer Edith, amikor egy ilyen eset után szedelődzködtem.

Soha nem volt ilyen közel ahhoz, hogy köszönetet mondjon. Lehajoltam, és homlokon csókoltam. – Szeretem, vénasszony. És most aludjon egyet!

Napról napra törékenyebbnek láttam. Lefogyott. Tudtam, hogy baj van. Végül beleegyezett, hogy megvizsgálják a kórházban. Az eredmény nem volt rózsás: hasnyálmirigyrák.

Annyira erős volt, és 86 évesen is kézben tartotta a dolgokat, így hát nem hittem, hogy ez bekövetkezhet. Vagy csak nem akartam tudomásul venni.

Megszerettem ezt az asszonyt, olyan volt, mintha a családomhoz tartozott volna. Szóba jött a kemoterápia és a műtét lehetősége, de természetesen hallani sem akart róluk. Nyugodtnak láttam. Megkönnyebbültnek.

Kijött a kórházból, és hazament a házikójába. 2008. június 15-én, két évvel az után, hogy felvonultunk az építkezéshez, meghalt. Azon a kanapén, amelyiken az édesanyja.

Vote it up
265
Tetszett?Szavazzon rá!