Effie kamatos kamata

Az almaárus asszony mindig kisegítette a rászorulókat, jószívűsége pedig ragadósnak bizonyult

Kapcsolódó cikkek

Almát tessék! – csendült fel egy vidám hang a műtermem ablakában, és tulajdonosa már sorolta is az almafajtákat. – Szeretne egy ládával?

Kiléptem a ködös októberi utcára, hogy megnézzem a gyümölcsöt. Az almaárus asszony vénebb volt, mint az országút. Arcát kétszer annyi mély barázda szántotta, mint ahány telet addig láttam (dölyfös 26 éves voltam). Szeme körül a ráncok csokorba futottak, leginkább kakukkfűből és varádicsból kötött csokorba. A legjobban a barna szempár izzása maradt meg az emlékezetemben.

Követtem őt Euphemia almái feliratú kisteherautójáig, ahol kóstolóval kínált. Végül egy láda gömbölyű-piros Winesap almát vettem tőle… persze hitelre. Mert sok mindenem volt akkoriban – feleségem, újszülött gyermekem, ambícióm –, csak épp pénzem nem volt.

– Fizet, amikor akar! – mondta Effie, azzal felmászott az autójára.

Azon a kétségbeesett őszön már színlelni sem tudtuk, hogy fizetőképesek vagyunk, olyan kevés pénzünk maradt rezsire, ételre, üzemanyagra. Euphemia gyakran meglátogatott minket, és mindig hozott magával egy-egy üveg juharszirupot vagy baracklekvárt.

Sejtette, hogy a munkám keveset hoz a konyhára, és hogy túl fiatal, túl tapasztalatlan vagyok a gyarapodáshoz, de ez ellen nem tehetett semmit. Tette hát, amit tudott.

Karácsony előtt egy nappal megjelent a teherautójával, amely fenyőágakkal volt borítva. Az ünnepi dísz álcája vagy két köbméter tűzifát rejtett, épp akkorára hasogatva, hogy a hordókályhánkba beférjen.

Amikor segített, úgy intézte, hogy egy pillanatig se érezzük zavarban magunkat. A kisbabánk nem volt jól, ezért Effie pénzt adott, hogy a feleségem elutazhasson egy New York-i szakorvoshoz.

Nem mi voltunk az egyetlenek, akik részesültek Effie nagylelkűségéből. A lelke ház volt, rengeteg lakóval: befogadott bárkit, akit jártában-keltében megkedvelt. Egyszer olvasott egy gyermeket váró fiatalasszonyról, aki San Franciscóból New Yorkba utazott a férjéhez, de mire megérkezett, egyetlen fityingje sem maradt, és kiderült, hogy a férje meghalt egy autóbalesetben. Effie beváltott egy 500 dolláros kötvényt, és a teljes összeget elküldte a nőnek. Jutalma egy életen át tartó levelezés lett a jóérzésű, hálás asszonnyal.

Effie nem volt gazdag. Akkoriban tett szert némi vagyonra, amikor lakberendezési boltot nyitott New Yorkban. Havi 200 dolláros bevétele azonban az 1929-es válság után alamizsnányira csökkent, és ekkor kezdett almákkal házalni. Ám még a legszegényebb korszakában is mindig segített a nála is szegényebbeken.
 

Effie fő alapelve volt, hogy sosem adott kölcsön. Szívesebben adott

Effie fő alapelve volt, hogy sosem adott kölcsön. Szívesebben adott. És a pénz gyakran tért vissza hozzá. Jó néhányszor láttam őt a postáról jövet, csekket lobogtatva. – Azért kerek a pénz, hogy ide-oda guruljon! – mondta diadalmasan. – Még ha kicsit sokáig gurult is visszafelé – tette hozzá némileg kesernyésebb hangon.

Az olyan önérzetes „ügyfelei” esetében, mint amilyen én voltam, Effie igyekezett üzleti ajánlat köntösébe bújtatni nagylelkűségét. Egyszer megneszelte, hogy financiális mélypontra kerültem. Az édesapja festő volt, aki önéletrajzi könyvet is írt. Effie előásta a poros kéziratot, és megkért, díj ellenében szerkesszem meg neki. Csak a halála után tudtam meg, hogy a honoráriumom kifizetéséhez egy újabb kötvényt kellett eladnia.

Effie számára a legnagyobb örömöt a beszélgetések jelentették, vagy ha Seherezádé módjára mesélhetett. Lenyűgözve hallgattam történeteit az emberekről – hősökről és gonosztevőkről –, akiket élete során Párizstól Rómán át New Yorkig megismert.

Egy nap elmesélte a maga történetét is. Effie harmincévesen a saját szabályait megszegve engedett a szerelemnek, és titkos kapcsolatba keveredett. Ám öt évvel később a szerelme meghalt. Effie élete hátralévő részét rövid boldogságára való emlékezésben töltötte. Bizonyára innen fakadt rokonszenve a fiatal férjek, feleségek és szerelmesek iránt.
 

Évek teltek el, mire módomban állt visszaadni Effie-nek a pénzt, amit időről időre adott nekem. Akkor már beteg volt, és napról napra öregebbnek tűnt. – Itt van, kedves – mondtam neki –, a forgatható része annak, amivel tartozom.

Könnyek szöktek a szemébe, és visszanyújtotta a csekket. – Nehogy egyszerre add ide! – nézett rám könyörögve.

– Miért ne, Effie?

Arca fáradt, öreg, mégis szép volt. – Úgy add vissza, ahogyan én adtam neked. Egyszerre csak keveset.

Azt hiszem, meg volt győződve róla, hogy a szeretet-hitelviszony varázserőként, talizmánként védi, és ő mindaddig nem halhat meg, míg a számla nincs kiegyenlítve.

Végül azonban nem tudtam visszafizetni Effie-nek a teljes összeget, mert pár héttel később meghalt. Akkor úgy tűnt számomra, hogy a tartozásom örökre rendezetlen marad. Csakhogy érdekes dolog történt.

Azóta, akárhányszor találkozom egy válságos anyagi helyzetbe került embertársammal, segíteni próbálok, éppúgy, ahogyan Effie, kicsiny ajándékba adott összegekkel. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt folyton megtegyem, de az Effie halála óta eltelt évek során közvetve tucatszor is kifizettem az adósságomat.

A legfurább az, hogy az emberek, akiknek segítettem, maguk is gyakran támogatnak másokat. Mostanra az a pár dollár, amit Euphemiától kaptam, százszorosan megsokszorozta magát. A számla tehát sosem lesz lezárva: Effie szeretete kamatostul kamatozik az általa ismeretlen szívekben.