Együtt úsztam a pirájákkal

Valóban emberevők, vagy csak Hollywood áldozatai? Elutaztam az amazonasi dzsungelbe, hogy kiderítsem

Kapcsolódó cikkek

Négy méter hosszú, keskeny halászcsónakunk csöndesen ringatózik egy távoli tavon, az Amazonas esőerdejének mélyén. A csónakban Enrique Sánchez gyakorlati oktatást tart, hogyan kell kifogni a világ legfélelmetesebb halát – a hírhedt vöröshasú piráját és nagyobbra nőtt rokonát, a fekete piráját.

Bizonyos körökben „emberevőknek” tartják ezeket az édesvízi ragadozókat, amelyek rajban vadásznak, és harapásról harapásra falják fel áldozataikat, borotvaéles fogaikkal tépve ki azok húsát.

Dél van, jócskán 30 fok feletti hőség. Az egyenlítői nap tüze alatt hallgatom 59 éves tapasztalt kalauzunkat. Szivárványszínű papagájpár húz el fölöttünk nagy ricsajjal, az esőerdő pálmafáin fekete pókmajmok lármáznak. Közelünkben egy hosszú lábú, fehér nyakú gém áll őrt.

– Mielőtt kivetné a horgot, paskolja meg a víz felszínét, így – mondja Enrique, bambuszbotja végével zajosan ütögetve a vizet. Erre a gém elrepül. – Ez felkelti a piráják figyelmét. Azt hiszik, hogy egy vergődő állat van ott, egy könnyű préda.

Enriquét utánozva én is megpaskolom a vizet a 120 centis bambuszbotommal, majd kivetem a horgot, rajta nyers marhahús csali. Szinte azonnal kapást érzek. – Megvan! – kiáltom izgatottan, és gyorsan függőlegesbe rántom a botot, ahogyan Enrique tanította. De erőfeszítésem eredménye csupán egy üres horog; az egycentis kockára vágott véres marhahús sehol.

Mire újabb csalit tűzök a horogra, Enrique már ki is fogott egy vöröshasú piráját, és a csónak aljába hajította. Ugyanígy tett a csónakot vezető Renato is, aki igazi ribeirinho (folyón lakó ember) lévén szintén szakavatott halász. Kisvártatva szinte folyamatosan kapásunk van, ahányszor csak kivetjük a horgot, és egyik piráját a másik után fogjuk ki – nem véletlenül hívják ezt Pirája-tónak.

A nyers marhahús mágnesként vonzza a halakat, amelyek kifinomult jelzőrendszerüknek köszönhetően több száz méter távolságból is megérzik a vért. El tudom képzelni a cápáktól is ismert zsákmányszerző csatát, amely most a tó békés felszíne alatt zajlik.

Enrique egy másfél kilós, 25 centis példányt tart a kezében, és megmutatja e félelmetes ragadozó evőeszközeit: a borotvaéles, fél centi hosszú, egymásba kapcsolódó fogak egy kisebb medvecsapdára emlékeztetnek. A piráját arcom elé tartva így szól: – Nézze csak ezeket a fogakat!
 

A távoli tó felkereséséhez előbb el kellett repülnöm az Észak-Brazíliában fekvő Amazonas állam fővárosába, Manausba, amelyet az „Amazonas bejáratának” neveznek, és fel kellett bérelnem Enriquét, hogy vigyen el pirájahorgászatra. Csaknem egy egész álló napon át zötykölődtünk, mire elértük a Manaustól mintegy 110 kilométerre délre található Pirája-tavat.

Motoros vízitaxival keltünk át a hatalmas, sáros Amazonason Carreiro de Varzea nyüzsgő és szegényes kikötővárosába, amelynek egyszerű faházai és üzletei cölöpökre épültek. A folyóparti épületek némelyike vízen úszik. – Az Amazonas az év során úgy 12 métert emelkedik és süllyed – magyarázta Enrique. – Az esős évszakban elárasztja ezt a földdarabot, ahogy az esőerdő nagy részét is.

Innen egy Volkswagen busszal utaztunk tovább a kétsávos, kövezett úton az esőerdőből kihasított, óriási szarvasmarhafarmok mellett. Állati ürülék szaga keveredett a nyirkos, párás levegővel. A köves út helyét hamarosan göröngyös, kátyús vörös földút vette át, mellette itt-ott kis faházakkal, amelyek lakói banán- és gyümölcstermesztésből, halászatból biztosítják megélhetésüket. Alkalmanként lassú ökrös szekerekkel és kerékpározó parasztgazdákkal osztoztunk az úton.

Mire fogkocogtató autózásunk végén megérkeztünk egy egyszerű fakunyhóhoz a Mamori folyó partján, a kis farmok is eltűntek. – Isten hozta az amazóniai esőerdőben – mondta Enrique.

Beszálltunk a hosszú, fémborítású csónakba, és máris a Mamori kávészínű vizét hasítottuk.

Egy elárasztott erdőn hajóztunk keresztül, mintha visszafelé utaznánk az időben. A parton toronymagas fák sorakoztak, ízelítőül abból a több mint 16 ezer fajtából, amelyeknek köszönhetően ezt a vidéket a „világ tüdejének” nevezik. Egyórányi út után értük el az egyik legjobb helyet, ahol közelről láthatjuk a pirájákat.

Enrique Sánchez kezében egy fekete pirája, amelyet marhahús csalival fogott

A halszakértők szerint a pirájáknak feltűnően erős a harapásuk, különösen viszonylag kis méretükhöz képest – a legtöbb példány hossza még a harminc centimétert sem éri el. Egy nemrég készült tanulmány szerint a fekete pirája harapáskor a saját testsúlyánál harmincszor nagyobb erőt fejt ki. Egyetlen állat sem ér a nyomába e tekintetben, még a nagy fehércápa sem. Sőt az igen erős amerikai aligátor is alulmarad a versenyben, a pirája harapása ugyanis háromszor erősebb egy hasonló méretű aligátorénál.

Erőteljes állkapocsizmaikon túl a pirája fogai is tökéletesen szolgálják a célt: prédájuk felaprítását. Háromszög alakú fölső fogaik résmentesen illeszkednek az alsó fogaik közé. Egy szakíró megjegyzése szerint: „Fegyvertárukat gyorsan és folyamatosan mozgó, erőteljes állkapcsuk teszi teljessé, amelynek jóvoltából a piráják körfűrészként faragják le a húst a csontról.”

Ámbár az utóbbi években, ha ritkán is, de olvasni lehetett beszámolókat arról, hogy piráják támadtak és öltek meg embereket, ezek egyike sem igazolódott be egyértelműen. Steve Huskey, a Nyugat-Kentucky Egyetem biológiaprofesszora, aki pirájakutatóként rendszeresen jár az Amazonason, úgy véli, a Piranha és a Piranha 2 – Repülő gyilkosok című filmekhez hasonló alkotások is tehetnek arról, hogy a pirájának ilyen rossz a híre. Ezekben a történetekben telhetetlen piráják csapatai marcangolják apró darabokra szerencsétlen áldozataikat.

– Részben Hollywood az oka, hogy ennyire rettenetes a piráják híre, és ezt így azért nem érdemlik meg – mondja Huskey. – Halálosak lehetnek? Igen. De tisztelni kell őket. És nem olyan emberevők, mint amilyennek sokan képzelik.

Enrique csakugyan tiszteli ezeket a kemény, harcias halakat. Jobb mutatóujját feltartva tárja elém a négycentis körbefutó sebhelyet.

– Egy vöröshasú pirája harapott meg, egészen csontig, amikor fölemeltem, hogy megmutassam valakinek – állítja a tapasztalt perui vezető. – Szinte hihetetlen, de húsz perccel korábban fogtam ki, és ennyi ideig a csónak aljában feküdt, szárazon, és még így is maradt annyi ereje, hogy majdnem leharapja az ujjamat. A piráják sohasem adják fel a harcot.

A legtöbb helyi halásznak, akivel szót váltottam, megvolt a maga pirájás története. Egyikük, Alipio Gomes a bal gyűrűsujját mutatta – hiányzott a vége. Amikor leszedte a horogra akadt halat, az lenyesett közel három centit a húsából és a csontjából.

A szakértők számára mindez nem meglepetés. Huskey magyarázata szerint a pirájáknak alkalmazkodniuk kell az alacsony oxigénszinthez, amit az okoz, hogy az amazóniai esőerdőben évente egyszer vészesen alacsonyra süllyed az édesvizű tavak és folyók vízállása. – Ahogy csökken a vízállás, a pirájáknak egyre inkább meg kell harcolniuk az élelmükért, az életterükért és az oxigénjükért. Kemény fickók.

És valóban, a piráják az általában novemberre eső alacsony vízállású időszakban a legveszélyesebbek. A kisméretű medencékbe rekedve szó szerint éhen halhatnak. Ha egy állat, különösen ha sebzett vagy sérült, bemerészkedik egy ilyen vízbe, könnyen a zsákmányukká válhat.
 

Délután közepére egyre nehezebb elviselni a párás, nyirkos levegőt a tűző napsütésben. A pólóm csuromvíz az izzadságtól, homlokomról ömlik a verejték. Legújabb horgászhelyünkön, a tó egyik sarkának közelében, ahol széles sávban nő a cana brava nevű fűféleség, hemzsegnek a piráják.

Jó a kapás. Bármilyen félelmetesnek látszanak is ezek a halak, tudom, hogy csak a rossz hírnév teszi. Akárkivel beszéltem elutazásom előtt, hivatásos sporthorgászokkal, tengerbiológusokkal vagy akadémikusokkal, alapvetően mindenki ugyanazt mondta: ne higgyek a horrorsztoriknak!

A tó nyugodt felszínén át a mélybe nézve eszembe jut, mit válaszolt az amazóniai horgászutakat vezető Paul Reiss, amikor megkérdeztem, biztonságos-e együtt úszni a pirájákkal. – Csak arról győződj meg, hogy nem vérzel-e. Mert ha igen, akkor a piráják sebesült állatnak hihetnek, és harapdálni kezdenek belőled. Aztán tréfálkozva így folytatta: – Eddig csak pár horgász utasomat falták fel piráják!

Legalábbis remélem, hogy csak viccelt. – Mit válaszolna, ha azt mondanám, hogy úszni akarok a pirájákkal? – kérdem Enriquétől.

Megrökönyödik. Továbbadja Renatónak, hogy úszni szeretnék. Mindketten aggódva néznek rám. Habár a helybéliek nem tekintik emberevőnek a piráját, azért nem is igyekeznek velük egy vízben fürödni.

– Durva harapásuk van – mondja hirtelen elkomorodva Enrique. És mintegy emlékeztetőül fölemeli csonka mutatóujját.

Renato óvatosan leemel a horgáról egy kisméretű piráját, és visszadobja a tükörsima tóba. Enrique kérdéssel fordul hozzám. – Megfigyelte, hogy minden pirájának, amelyet kifogtunk, hiányzott az uszonyából egy darab? Ez azt bizonyítja, hogy egymást is szívesen megkóstolják. Lehet, hogy magát is.

Hoztam egy ötméteres kötelet, hogy magamra kössem, és Enrique kihúzhasson a tóból, ha bajba kerülnék. Amint a derekam köré tekerem, eszembe ötlik a Piranha című horrorfilm beharangozója: „Amikor véletlenül húsevő pirájákat eresztenek a nyári üdülőhely folyóiba, a vendégekből táplálék lesz.”

A cikk szerzője, Robert Kiener megmártózott a Pirája-tóbanDe innen már nincs visszaút. Amint felállok és átadom a kötelet Enriquének, elkerekedett szemmel kérdi: – Valóban ezt akarja tenni?

Szempillantás alatt átvetem magam a csónak oldalán, és bent vagyok a tóban. A víz hűvösen simogatja a bőröm, frissítően hat a forró napsütés után. De amint rugdosni kezdek a lábammal, hogy haladjak is a vízben, Enrique szól, hagyjam ezt abba. Azt mondja, a meleg vízben csapkodni, esetleg egy pirájaraj közelében, nem a legjobb ötlet. Úgy érzem, mintha valami a lábamhoz dörzsölődne. Aztán megint.

Megmarkolom a csónak oldalát, amint a sűrű fűbe sodródunk. Ez nem biztonságos.

A pirájákon kívül pont ilyen helyeken várják táplálékukat a mérges ráják, az elektromos angolnák és a fekete kajmánok, Dél-Amerika aligátorai. Enrique rákiált Renatóra, hogy gyorsan evezzen el innen a csónakkal.

Jóllehet csak pár percet töltöttem a vízben, úgy érzem, ideje visszamászni. Felhúzódzkodom a csónakba, és leülök. Enrique láthatóan megkönnyebbül.

– Úgy látom, nagyon aggódott valami miatt – mondom neki. – Miért?

– Ha valami megharapta volna, a piráják egyből megérezték volna a vért, és megtámadják.

– Mi harapott volna meg? – kérdem Enriquét.

– Alighogy visszamászott ide, egy másfél méteres kajmánt láttam kijönni a sásból. Közvetlenül maga mellett úszott.
 

Aznap este frissen fogott vöröshasú és fekete pirájákból készült vacsorát eszünk a kunyhónkban Enriquével és Renatóval. Egy részét roston sütöttük meg, a többiből ízletes levest, caldeiradát főztünk, sok itteni zöldséggel. Nekem jobban ízlik a leves, a főtt hal lágyabb és édesebb a sültnél. Az ételt egy kis irónia is fűszerezi, hiszen a hal, amit rágcsálok, engem is megrágcsálhatott volna.

A pirája ízletes, de nagyon szálkás. Ahogy egy villányi falatot lenyelek a fekete pirájából, egy szálka megakad a torkomon, fuldokolni kezdek. Amikor végre sikerül megszabadulnom tőle, Enrique emlékeztet: – Ugye, megmondtam, a pirája soha nem adja fel a harcot!

Vote it up
232
Tetszett?Szavazzon rá!