Együtt a végsőkig

Az asszony a férje hirtelen támadt betegsége nyomán döbbent rá, hogy minden pillanat számít, s a szerelem megmarad

Kapcsolódó cikkek

Ha előre tudom, mi vár rám a férjem hirtelen támadt betegsége után, alighanem azt mondtam volna: nem fogom túlélni. Mégis sikerült.

Közben ráébredtem az egyszerű igazságok erejére – semmi nem biztos az életben, minden pillanat számít, s a szerelem megmarad.

Szerelmi történet
Tommal munkaügyben találkoztunk először. Nemsokára randevúzgatni kezdtünk. Őrülten egymásba szerettünk. 1994. május 29-én összeházasodtunk, s együtt vágtunk neki az életnek.

Washington környékén telepedtünk le Owsley nevű kutyánkkal, egy aranyos skótjuhász-keverékkel, amelyet Tom mentett ki a sintértelepről. Tom remek kondiban volt – fiatalkorában sziklát mászott –, rendbe hozta a házat, a kertet, s többnyire ő főzött.

Az első év folyamán lassacskán minden a helyére került. Környezetvédelmi mérnökként dolgoztunk mindketten. Tom, 38 évesen, egy állami és tengerentúli megbízásokkal ellátott, nagy cég alelnöke volt. Én egy kisebb vállalatnál kaptam állást, s esténként tanultam, hogy tudományos fokozatot szerezzek.

Gondtalanul és elégedetten éltünk, s arra számítottam, hogy csak a gyerekek érkezése fog változást hozni az életünkbe. A sors azonban mást tartogatott számunkra.

1995-ben kezdődött az egész, a szerelmesek napja után, vagyis február 15-én. A munkahelyemen szólt a telefon, s felkaptam a kagylót: – Halló.

Tom volt a vonal túlfelén: – Valami furcsa történt az imént – kezdte, s elakadt a hangja. – Ebédelni mentem a büfébe. Ki akartam venni egy üdítőt a hűtőből, és képtelen voltam a fogantyúig felemelni a kezemet. Mozgott a karom, de úgy éreztem, mintha nem az enyém lett volna.

Megnyugtattam, hogy biztosan elkapta az influenzát. Másnap reggel Tom felkereste a belgyógyászát.

Dr. David Patterson olyasféle dolgokat kért tőle, hogy számoljon ötösével vagy betűzze le a világ szót visszafelé. Ezután MRI- és vérvizsgálatot jegyzett elő neki a következő hétre.

Biztos voltam benne, hogy napok alatt kilábal belőle, bármi is a baja.

Az MRI-vizsgálat napján felhívtam Tomot, miután visszaért az irodájába. Elmesélte, hogy a képalkotó készülékben úgy érezte magát, mintha egy mosógépbe került volna a feje, de egyébiránt nem volt különösebben kellemetlen a dolog. Aznap este, amikor hazatért, szokásunkhoz híven átöleltük egymást, majd Tom kibontakozott a karomból, hogy jobban lásson: – Délután felhívott az orvos – mondta. – Valami rendellenesség van a felvételen. Holnap meg akarják ismételni.

– Rendellenesség? Miféle rendellenesség? – kérdeztem.

– Csak annyit mondott, hogy súlyzó alakú.

Írd fel a naptáradba!
A második MRI-vizsgálat után az orvos azt mondta, hogy valamiféle fertőzés lehet. Igen – gondoltam –, ez előfordulhat. Tom nemrégiben Panamában és Szlovákiában is járt. Ott szedhetett össze valamilyen fertőzést.

Másnap bementünk Washingtonba dr. Edward Mancini* szakorvoshoz. Egy asszisztens betessékelt minket az egyik vizsgálóba.

Pillanatokon belül beviharzott dr. Mancini. Jóképű férfi volt, gyérülő hajú, szúrós barna szemű. Pár fekete filmet csíptetett fel a fali világítótáblára. Tom fejének keresztmetszetei voltak rajtuk. Az agy hátsó részén két fényes folt látszott: egy nagy és egy kicsi. Akár két pénzérme – gondoltam. Mancini doktor elmondta, hogy habár kettőnek tűnik, a foltok alighanem összefüggő elváltozást jeleznek, csak az átmenet nem látszik a felvételen.

Tom nagyokat nyelt, miközben felváltva bámulta az orvost és a felvételeket. Egyre csak az járt az eszemben: Ez nem lehet igaz!

Megkérdeztem, nem fertőzés okozta-e. Mancini doktor ezt valószínűtlennek tartotta. Úgy vélte, a test más részéből áttétet adó rák vagy glióma lehet. Elmondta, hogy a glióma az agydaganatok egyik fajtája, amelyet a növekedési sebessége alapján osztályoznak, a lassú I-estől az igen gyors IV-esig.

– A glióma jobbára az agyban marad – magyarázta. – Ez jó, mert nem kell megküzdeni vele a test más részein.

Éreztem, hogy lassan elönt a kétségbeesés, de összeszedtem magam.

Az orvos Tomhoz fordult: – Meg kell operálni. A jövő hét elejére jegyeztem elő. – Ismertette az operáció menetét: lenyírja Tom haját, ablakot nyit a koponyáján, és minél többet eltávolít az agyban lévő daganatból.

Friss levegőre, világosságra és egykori szép életünkre vágyva támolyogtunk ki a rendelőből. Beszálltunk Tom fehér Subarujába. A kormányra hajtott fejjel zokogni kezdtem. – Igazán sajnálom! – ismételgette Tom.

A szombat nagy részét a telefon mellett töltöttük. A családot és barátainkat értesítettük. Nyugodt voltam, akár egy rádióbemondó, aki vészhelyzetben a teendőket ismerteti: – Tomnak agydaganata van – mondtam. – Kedden műtik. – Tom felhívta két idősebb testvérét, Annt és Johnt és a szüleit. Aztán a legjobb barátait tárcsázta: Rich Bakert, Wayne Logant és Sam Selesnicket.

Többnyire komolyan beszélgettek, nem úgy Wayne-nel, aki félig bölcs, félig bohóc egy személyben. Miután megtudta, hogy Tomot kedden operálják, hosszú szünetet tartott, aztán kibökte: – Írd fel a naptáradba!

Tom hangosan felnevetett, aztán naptárunk február 28-i rovatába odafirkantotta: „A!”, az agyműtét rövidítéseként.

A fiatal pár, mielőtt a sors közbelépettNem hazudhatok!
A műtét előtti hétvégén tettem-vettem, megpróbáltam mindent előkészíteni. Vasárnap este már lefeküdtünk, amikor Owsley felugrott közénk az ágyra. Miután mindketten elaludtak, kisurrantam a dolgozószobába, elindítottam a számítógépet, s beléptem a hálózatra. Megkerestem és letöltöttem „A felnőttkori agydaganatról” című fájlt, amely a daganat négyféle besorolásának ötéves túlélési statisztikáit ismertette. A III. és IV. csoport adatai elkeserítőek voltak, az I. és II. már némileg reménykeltőbbnek tűnt. Úgy döntöttem tehát, hogy ezekre fogok összpontosítani.

A műtét reggelén a leginkább odaillő mondatokat próbálgattam: „Szeretlek.” „Nemsokára újra itthon leszünk.” „Minden rendbe jön.” Aztán eszembe jutott, Tom egyszer elmagyarázta, milyen fontos, hogy az ember megfelelő társat találjon a hegymászáshoz. Az életét kell rábíznia! Tom felé fordultam: – Most vágsz neki a hegynek – mondtam –, és én vagyok a társad.

A kórházi nővér előhúzta Tom kartonját, s így szólt: – Lássuk csak! Craniotómia. Vetkőzzön le, és vegye fel ezt! – Azzal rövid, hátul összepatentolható, világoskék köpenyt hajított oda Tomnak, s egy függönnyel elkerített részre vezetett bennünket. Tom levetkőzött. Pucéran üldögélve olyan kiszolgáltatottnak tűnt.

Csakhamar egy beteghordó húzta félre a függönyt, s kerekes hordágyra fektette a férjemet. Megcsókoltam Tomot, s ezt suttogtam: – Nemsokára találkozunk. Szeretlek!

– Én is szeretlek – felelte Tom.

Amikor megérkezett Tom nővére, átkaroltam, és eleredtek a könnyeim. Nemsokára a saját nővérem, Meg is megérkezett Philadelphiából. Összehúztuk a székeinket, és vártunk.

Fél 7 körül belépett dr. Mancini. – Sikerült a műtét – közölte. – A nagyobbik daganatot eltávolítottam, a kisebbhez viszont nem nyúltam, nehogy bajt okozzak. Négyesnek nézem.

Rámeredtem, s ő így folytatta: – Négyes tumorral az emberek többsége nem éli túl a két évet, ám volt, aki öt, hét, kilenc évet is megért. – Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

Meglepett, hogy a maszkot és a fejét övező fehér kötést leszámítva Tom milyen kevéssé változott. A szeme, a bőre, az illata és a teste éppen olyan volt, mint amikor elváltunk. Felnyitotta a szemét: – Szia, szívem!

– Szervusz, kedves – feleltem. – Nagy voltál! – Azzal a mellkasára hajtottam a fejemet, ám ő az altatástól kótyagosan ismét álomba merült.

Néhány perc múlva újra felnyitotta a szemét, s megkérdezte: – Beszéltél dr. Mancinivel?

– Igen, de most pihenned kell.

A hangja sürgetőbbé vált: – Milyen? Egyes vagy kettes?

Iszonyatosan megrémültem, de azt gondoltam: Nem hazudhatok!

– Nem – feleltem.

– Szóval, hármas vagy négyes?

– Igen.

Tom újra elaludt. S mire a nővérem aznap éjjel hazavonszolt a kórházból, korábban ismert világom dermesztővé és kísértetiessé változott.

Másnap megjelent dr. Mancini, s újra elmondta, milyen volt a daganat.

– Ezután mi következik? – kérdezte Tom.

– Besugárzás és kemoterápia – felelte dr. Mancini.

Tom nagy levegőt vett, s megszólalt: – Számtalan akadály volt az életemben. Ekkora talán még soha, de mindegyiket legyőztem. – Elcsuklott a hangja: – Szeretem a feleségemet.

– Nos, akkor – felelte az orvos –, akkor legalább van miért élnie, és az nagyon fontos. – Azzal sarkon fordult, s elszelelt.

Aznap délután Tom közölte, hogy imádkozni szeretne. Ezt nem tettük túl gyakran. Azt javasoltam, hogy mondjuk el a házassági fogadalmunkat, amit ő írt az esküvőnkre. Miközben nagy nehezen megpróbáltam felidézni magamban a szavakat, Tom tisztán és határozottan beszélni kezdett: – Én, Tom, nőül veszlek téged, Mary Catherine, legdrágább társam, szívemnek kincse, hogy feleségem, szeretőm és barátom légy, s veled járjam be az élet útját, annak végéig és azon túl is. Szeretni foglak, tisztelni és vigasztalni, életem végéig, jóban-rosszban egyaránt.

Egy összecsukható tábori ágyon Tom mellett töltöttem az éjszakát. Kéz a kézben aludtunk el.

Másnap hazamentem, s felhívtam Marcella nénikémet és Hank bácsit, anyám legidősebb bátyját. Tommal olykor náluk töltöttük a hétvégéket, delaware-i partközeli házukban.

Marcella, több évtizednyi ápolónői tapasztalattal a háta mögött, jól ismerte a glioblasztómát, ezt a IV. fokozatú gliómát. S igencsak közeli ismeretséget kötött a rákbetegséggel is, hiszen emlőrákja volt, körülbelül húsz évvel ezelőtt.

Elmondtam neki, hogy imádkozni szeretnék, de nem tudom, hogyan.

– Az a legjobb ima, ami a szívedben rejlik – tanácsolta. – A Jóisten meg fog hallgatni. Már most is hall téged. – Mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltöttek el a szavai.

A kórházba visszatérve sétálni vittem Tomot. – Jól érzem magam – tudatta. – Nem igazán tartok a haláltól. Csak attól félek, ami előtte történhet.

– Én is – vallottam be. – De ha így lesz is, majd megbirkózunk vele.

Elmeséltem Tomnak, mit mondott Marcella, s megkérdeztem, nem akar-e imádkozni. Bólintott. Megfogtuk egymás kezét. Lehunytam a szemem, s elkezdtem: – Félek. Kérlek, mutasd meg nekünk, mit tegyünk. Látod, mennyire szeretjük egymást. Várjon ránk bármi, szembenézünk vele, de együtt szeretnénk folytatni az életünket. Segíts nekünk! Ámen.

Az esküvőt szörnyű esztendő követteMegkezdődik a csata
Miután Tomot hazavittem a kórházból, másnap átrepült hozzánk New Yorkból Sam Selesnick, a férjem főiskolai barátja, aki sebész volt. Ez a mackós termetű, bozontos szakállú, szégyenlős mosolyú fickó a támaszunk és bátorítónk lett. Ám azt mondta: – Jobb lett volna, ha a sebész többet kivesz abból a daganatból.

Sam megadta a New York-i Sloan-Kettering Rákkórház egyik orvosának nevét. – Sietnetek kell – mondta. – Nagyon agresszív kezelésre lesz szükség. – Aztán kioktatott, hogy milyen kórtörténeti adatokat kell majd elküldenünk az orvosoknak.

Azt már tudtam, hogy az MGB-ként emlegetett multiform glioblasztóma a felnőttek leggyakoribb agydaganata. Gyorsan beszűrődik, és nyúlványokkal nő bele a környező agyszövetekbe. Némelyik daganat akár hét-nyolc naponként megkettőzheti a méretét!

Szokványos kezelési módjai a műtét, a besugárzás és a kemoterápia. Pusztán műtéttel 12–16 hét, besugárzással körülbelül 40, kemoterápiával pedig 50 hét az átlagos túlélési idő.

Tom és én elemeztük az adatokat, és reményt keltőnek ítéltük őket. Így okoskodtunk: „Minden évben több százan kapnak MGB-t, s mégis életben maradnak. Tom lesz az egyik.”

A neten a klinikai gyógyszerkipróbálások hosszú listáját találtam, majd körbetelefonáltuk az egész országot, és sorra megtudakoltam a részleteket.

Sajnálkozás érződött ki számos orvos és nővér hangjából. Egyikük megjegyezte: – Maga fiatalnak tűnik.

– Harmincegy vagyok – feleltem.

– Ó, istenem! – suttogta.

Azt gondoltam, hogy ha elég elszántan keresem, végül meglelem majd a választ. Oly sok erőfeszítést tettünk, mégsem mutatkozott reménysugár.

Péntek reggel aztán megcsörrent a telefon. Egy Mark Malkin nevű orvos hívott a Sloan-Ketteringből. Kollégáival átnézték Tom kórtörténetét. – Újabb műtétre lesz szükség.

A hír hallatán megkönnyebbültem, aztán elámultam az érzésen: hiszen épp az imént közölték velem, hogy újra meg fogják operálni a férjemet!

Felhívtuk Tom New York-i sebészbarátját, Samet, aki megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Egy órán belül visszahívott minket: – Komolyan úgy vélik, hogy többet is eltávolíthatnak, és nem ártanak vele Tomnak. Jó lenne, ha dr. Arbit csinálná. Már dolgoztam vele, fantasztikus!

Néhány telefonhívással sikerült elintéznem, hogy dr. Ehud Arbit a következő hétfőn fogadja férjemet.

Másnap Tommal és Owsley-val kisétáltunk a Chesapeake & Ohio csatorna menti vontatóútra. Jobbunkon a csendes csatorna húzódott, bal oldalunkon a Potomac folyó élénkbarna vize csillogott. A New York-i útról meg a második műtét eshetőségeiről beszélgettünk. – Azt hiszem, jól döntöttünk – mondta. – Iszonyúan éreztem magam, amíg meg nem jött az a telefon. És telihold volt.

Én úgy tartottam, hogy teliholdkor rendszerint történik valami különös az emberrel.

– Nem az a fajta vagyok, aki hisz benne... – folytatta Tom, majd elhallgatott. Az összpontosítástól lehunyta a szemét. Vártam, hogy befejezze.

– Ha olyasmiben hiszel, ami érthetetlen... Papona.

Újra nekifutott: – Papona...

Végül kimondtam helyette: – Babona. Ki tudod mondani?

Lassan megismételte: – Ba. Bona. Pabona. Jesszusom!

– Indulás haza! – Kézen fogtam Tomot, s némán hazasétáltunk. Reszkettem. Mire befordultunk az utcánkba, Tom már tántorogva járt. Amint beléptünk a házba, egyenest a kanapéhoz ment, és álomba zuhant.

Felhívtam az egyik orvost. Azt mondta, hogy azonnal vigyem be az ügyeletre a férjemet. A kórházban az idegsebészeten gyakorló orvossal ismertettem Tom betegségének részleteit, s elmondtam, hogy hétfőn reggel akartunk New Yorkba menni. Az orvos különféle utasításokat adott Tomnak: emelje fel a lábát, érintse meg az orrát. Tom bal oldala engedelmeskedett, ám a jobbja nem.

Az orvos rám nézett. – Tom, ez micsoda? – Az orvos felemelte bal kezét, és a gyűrűsujján csillogó aranykarikára mutatott.

Tom erősen összpontosított. – ...gygyűrű.

Kompotertomográfos felvételt készítettek a férjemről. – Nagy duzzanat képződött a tumor körül, és ez nyomást gyakorol az agyra – mondta az orvos. – Gyógyszereket kap, hogy csökkenjen a duzzanat, és a lehető legjobb állapotban érjen fel hétfőn New Yorkba.

Vote it up
374
Tetszett?Szavazzon rá!