Együtt a végsőkig

Az asszony a férje hirtelen támadt betegsége nyomán döbbent rá, hogy minden pillanat számít, s a szerelem megmarad

Kapcsolódó cikkek

Második esély
Másnap, vasárnap reggel Tom kórtermébe belépve láttam, hogyan falja a tojásokat és a pirítóst. Felemeltem bal kezemet: – Mi ez?

– Jegygyűrű – felelte.

Juhéé! – gondoltam. Aztán észrevettem, hogy leeszi magát: képtelen volt tökéletesen uralni a jobb kezét.

Tom fáradtnak tűnt, és némelyik szónál tétovázott. Kórlapján ez állt: „mérsékelt afázia”. (Az afázia beszédzavart jelent.)

Hétfőn kora reggel indultunk New Yorkba, ahol dr. Arbittel találkoztunk. – Nagyon veszélyes a daganata – magyarázta. – Agresszív sebészi beavatkozás, majd besugárzás és kemoterápia használhat. A műtét azonban nem kockázatmentes. Megbénulhat a jobb oldala. Ha vállalja a műtétet, még ezen a héten elvégezhetjük.

A férjem csak biccentett.

Később, miután kipakoltunk a hotelszobánkban, kimerészkedtünk vacsorázni. Miután a pincér felvette a rendelésünket, Tomra pillantottam. Fél haja le volt borotválva, fején ott virított a craniotómia U alakú sebhelye, s mindent összemaszatolt.

– Látod, Tom – szólaltam meg –, milyen furcsa az élet. Néhány hete még étterembe jártunk, jó kedvünk volt, és iszogattunk. Most pedig piszkos a ruhánk, egymás kezét fogjuk, és összemaszatoljuk az asztalt.

Férjem elmosolyodott, aztán megkérdezte: – Mit érzel, ha belegondolsz, hogy esetleg – nyelt egyet – fogyatékos leszek?

– Édesem, nem akarok mást, csak hogy itt maradj velem. Bármivel megbirkózom, ami velünk történhet.

– Én is – felelte. – Ezzel a műtéttel tényleg nem volt mit lacafacázni.

Tésztát ettünk, s arról beszélgettünk, milyen élet vár majd ránk. Talán lesz egy gyerekünk. Én majd dolgozom, Tom pedig törődne a kicsivel. Ez kedvére volt mindkettőnknek. Aznap este összebújva aludtunk el.

Két nappal később, Tom műtétjének reggelén a Sloan-Ketteringben vártam a műtéttel kapcsolatos híreket, amikor megláttam a kórházi kápolna bejáratát. Beültem az egyik padba, lehunytam a szemem, s magam elé varázsoltam Tom emlékképeit. Sziklamászás közben kecsesen mozog, könnyeden felhúzza magát.

Más: kettesben kajakozunk egy folyón. Megpihenek, csónakom egy örvényben lebeg. Tom siklik felém a hajójával. Egymáshoz súrlódik a két kajak, Tom közben puszit nyom arcomra, majd visszasiklik a fősodorba.

És az esküvőnk: hosszú, ezüstfehér ruhában sétálok lefelé egy lépcsőn. Tom lent áll, s felnéz rám. Amikor leérek, átölel, s megcsókoljuk egymást. Tom a szemembe néz: – Gyönyörű vagy! Szeretlek.

Ekkor hallottam meg, hogy egy nővér szólít. Odasiettem a pultjához. – A férje túl van a műtéten.

Leszaladtam a pihentetőbe. Ott feküdt Tom, összetörten, sötét karikákkal a szeme alatt. Megsimogattam a vállát. – Édesem, itt vagyok.

Kinyitotta a szemét. – Szia. Fáj a fejem.

Meglódult a szívem. Beszél! Egy nővér telefonkagylót nyújtott át. Arbit doktor volt a vonalban. – A műtét kiválóan sikerült – mondta.

Megkérdeztem, mennyit sikerült kivennie a daganatból.

– Több mint a 90, talán még a 95 százalékát is. Remek az állapota.

Tom megosztja alkoholmentes sörét legjobb cimborájával, Owsley-val

Folytassa!
Észre sem vettük, s máris beköszöntött az április. Somfáink virágba borultak, és már meleg volt a levegő. Tom egészen fellelkesült. Semmi gondot nem okozott neki a beszéd vagy a testének a jobb oldala. Mindenkit a csodálatos műtétje történetével traktált, túláradt az örömtől, és szentül hitte, hogy rendbe jön.

Mindenben a remény jeleit láttuk. Tom növényei szertelenül virultak, még az a bokor is, amelyik soha azelőtt nem virágzott.

A Washingtoni Kórházi Központban kezdték el a sugárkezelést, amelyet héthetesre terveztek, minden hétköznapon.

Április közepére kialakult az új életrendünk. Felkeltünk, jógáztunk, imádkoztunk, majd megreggeliztünk. Befutott Tom valamelyik barátja, hogy elvigye őt a sugárkezelésre, én meg munkába indultam.

Hamarosan nagy csomókban kezdett hullani a haja. Aztán mind nehezebben emlékezett vissza a dolgokra. A hónap végére már émelygett, és egészen kimerült.

Április 29-én, szombaton reggel jógázni mentem. Amikor délben hazaértem, Tom még mindig aludt. Felébresztettem. – Hogy érzed magad? – kérdeztem.

– Kérek egy kis viszlet.

– Vizet? – találgattam. – Szomjas vagy?

– Igen.

Ó, istenem! – gondoltam –, újra afáziás. Kora estig alig evett valamit. Gyümölcsturmixot készítettem. Felhörpölte. Pár pillanat múlva félelem suhant át az arcán: – Jaj, ne!

Jobb karja remegni kezdett, s úgy rázta az asztalt, akár egy földrengés.

– Ne! – kiáltotta. Teste hátracsapódott a fotelban, mintha hirtelen lökés érte volna. Testének jobb fele rángatózott. Üvöltött.

Az orvosi ügyeleten készített komputertomográfia kimutatta, hogy agyödémája van – az idegsejtek megduzzadtak. Az orvosok szteroidokat adtak neki, hogy lelohasszák a duzzanatot, meg gyógyszert a rohamok ellen, majd hazaküldtek bennünket.

Május első hetében Tomnak még olyan szavakat is nehezére esett kimondania, mint a balra vagy az előre. Ragaszkodott hozzá, hogy gyalogoljon, s aztán olykor összecsuklott. Egyre gyakoribbak lettek a rohamai.

Felhívtam dr. Malkint a Sloan-Ketteringben. Azt tanácsolta, hogy küldjem el neki futárpostával Tom legújabb felvételeit, és őrizzem meg a nyugalmam. Hétfőn majd visszahív.

Aznap éjjel igen nyugtalanul aludtam. Bánat és félelem töltött el. Az éjszaka közepén Tomhoz fordultam: – Ölelj át, kedves!

Amikor nem kaptam választ, fogtam Tom jobb karját, s átvetettem magamon, abban a reményben, hogy az ismerős érzés hatására megölel. Ám csak holt terhet éreztem. Rám tört a magány.

Hétfő délután megcsörrent a telefon. Dr. Malkin ezt mondta: – Megnéztem a felvételeket. Tényleg van változás március óta, de ne feledje, hogy csak hat héttel a kezelések befejezése után derül ki a sugárterápia végeredménye!

– Tom mit tegyen?

– Folytassa! – válaszolt.

Május vége felé javult Tom állapota, s felébredt bennem a remény, hogy a daganat elhal. Közelgett életünk egyik fontos határköve is: az első házassági évfordulónk május 29-én.

Egy éve a tortánk felső részét négy réteg alufóliába csomagolva a mélyhűtőbe raktuk. Az esküvői fogadásról félretett bor a kamrában lapult, de most nem koccinthattunk vele, mert Tom a gyógyszerei mellett nem ihatott alkoholt. Mégis úgy vártuk a nagy napot, akár a gyerekek egy különleges születésnapi bulit.

Barátaink, Wayne és Meg pénteken érkeztek, hogy együtt ünnepeljenek velünk. Egész vasárnap a ház körül csellengtünk és pihentünk. Délután Wayne azt javasolta, hogy szaladjunk el bevásárolni Meggel. Amikor hazatértünk s kétszatyornyi élelmiszert cipelve beléptem az étkezőbe, elém tárult a legjobb étkészletünkkel, ezüsttel és kristálypoharakkal megterített, fehér abroszos asztal. Tom a konyhában állt, s büszkén vigyorogva bontogatta egy mesés francia étterem műanyaghab dobozait.

Odajött hozzám, megcsókolt, és kijelentette: – Meglepetés! Nem mehetünk el a L’Auberge-be, hát a L’Auberge jött el hozzánk.

Elcsodálkoztam. Wayne és Meg még vacsora előtt lelépett, mondván, hogy más programjuk van estére. Amikor kisurrantak az ajtón, jó szórakozást kívántak nekünk.

Finomságokat ettünk gyertyafénynél, felelevenítettük az esküvőnket, a mézesheteinket és közös utazásainkat. Beszélgettünk a héten befejeződő sugárkezelésről s arról, hogy talán elutazunk egy fürdőhelyre. Aztán megettük a tortánk tetejét – csokoládé volt, málnakrémmel.

Vacsora után együtt láttunk neki a mosogatásnak. Hűvös levegő árasztotta el a konyhát, s ott, abban a percben a közös mosogatás a világ legcsodálatosabb dolgának tűnt.

Nyúlványok
Kellemetlenül harsogott az ébresztőóra. Lecsaptam, majd kibotorkáltam a konyhába. Megjelent hálóinges Marcella nénikém, és folytatta a reggelikészítést. Látogatóba érkeztek Hankkel, s közölték, hogy addig maradnak, amíg csak kell.

A kitűzött határidőre befejeződött Tom sugárkezelése, ám egy újabb felvétel tanúsága szerint a tumor az eredeti helyén elpusztult ugyan, a szomszédos területeken azonban kiújult. Malkin doktor a Sloan-Ketteringből azt ajánlotta, hogy a szokásos hatheti várakozás helyett kezdjük meg azonnal a kemoterápiát.

Washingtonban megállapodtunk egy onkológussal, dr. Allen Mondzackal, hogy nála történjen a terápia.

Miután elkezdődött a kezelés, Marcella ottmaradt Tom mellett, én pedig lesétáltam az épület előcsarnokában lévő büfébe, hogy harapjak valamit. Alig nyeltem le az utolsó falatot, megjelent a ház portása, s közölte, hogy sürgősen várnak odafenn.

Beviharzottam a kemoterápiás kezelőbe. Marcella a vállamra tette kezét, s elmondta, hogy most már minden rendben van, csak Tomnak az imént néhány perces rohama volt. De már újra jól érzi magát.

Leültem Tom mellé, s megfogtam a kezét, amikor hirtelen fennakadt a szeme, és egész teste megmerevedett. Állj! Legyen már vége! – csak ez járt az eszemben.

Ekkor megjöttek a mentők, és levitték Tomot a rohamkocsiba. Az orvosok gyógyszert adtak neki, hogy megállítsák a rohamot. Közölték velem: a roham oka valószínűleg az, hogy az agy újabb részére terjedt át a daganat.

Később, amint a család néhány tagjával a várószobában üldögéltünk, Hank bácsikám felvetette, hogy talán egy újabb operáció segítene. – Nem lesz több műtét – jelentettem ki határozottan.

Meghökkent ábrázatuk láttán benyúltam abba a fekete mappába, amelyben Tom felvételeit tartottam, és előhúztam a legújabbat: – Ez tíz napja készült.

Felhördültek, amikor a fény felé fordítottam a filmet. Az egyik képen a Tom füle elől induló tumor egészen a koponyája hátuljáig betöltötte a teret. Elmosódott szélű képződmény volt számos nyúlvánnyal. – És az orvosok szerint tovább nőtt azóta – jegyeztem meg.

Ki akartam hozni a férjemet a kórházból, s véget akartam vetni a kemoterápiának. Tudnom kellett azonban, hogy helyesen döntök-e. Felkerestem tehát a rendelőjében dr. Mondzacot, s kifaggattam őt. Azt mondta: a kezelés hatására még legjobb esetben is csak 30 százalékos valószínűséggel zsugorodhat némileg a tumor.

– S mi az esélye annak, hogy teljesen eltűnik?

– Szinte semmi.

– Azt hiszem, odahaza jobban ápolhatnám – jelentettem ki.

– Rendben van. Megírom a zárójelentést – felelte csöndesen.

Tom a kikapcsolódást a természetben keresteHazatérés
A házunkba benyitva frissen húzott kórházi ágy fogadott. Tom szülei mindent előkészítettek. Tom bátyja, John segített, hogy a kertre néző új ágyába fektessük a férjemet. Verőfényes, de hűvös kora nyári nap volt. Sikerült! – gondoltam. – Itthon vagyunk.

Látogatóba jött a férjem néhány barátja, és kiruccantunk az egyik helyi bevásárlóközpontba. Olyan jól sikerült a dolog, hogy elhatároztam: mindennap elmegyünk Tommal valahová.

Nagy megpróbáltatás volt bárhová is kivinni a házból – áttenni őt a kerekes székbe, onnan a kocsiba, majd vissza, megbirkózni az elgyengüléseivel és rohamaival, megpróbálni kihámozni a mondatait –, mégis megérte.

Egy nap elvittem Tomot egy akvaparkba. Amikor lassan gurítottam le a rámpán, furcsa nesz ütötte meg a fülemet. Rájöttem, hogy Tom zokog.

– Szörnyű! – zihálta. Teljes mondatokban már nem tudott beszélni.

Lépegetni kezdtem a medence széle felé, hogy megmutassam neki, milyen sekély a víz, mire a szipogása üvöltéssé fokozódott. Visszaperdültem. – Nem lesz semmi baj – mondtam neki. – Könnyen felemellek, ha elesel. Nézd csak! – Megemeltem, majd leengedtem a lábait.

Tom lassacskán lecsillapodott. – Szeretnél felállni? – kérdeztem.

Elmosolyodott. Elébe álltam, s felemeltem őt. Hosszú hetek óta először állt talpra. Aztán táncoltunk egyet a medencében, testünk egymáshoz simult a vízben. – Finom – jelentette ki Tom még szélesebb mosollyal.

Azt kívántam, bárcsak mindig így lenne. Ám csakhamar minden véget ért. Tudtam, hogy a férjem haldoklik, de egyelőre még ott volt velem. Még megérinthettem őt, beszélhettem hozzá, s hallgathattam a szívverését.

Mekkorát változtak a kívánságaim! Eleinte azt szerettem volna, ha teljesen meggyógyul. Aztán már elfogadtam a rokkant Tomot, csak maradjon életben. Később beletörődtem, hogy meg fog halni, s megpróbáltam minél kellemesebbé tenni a hátralévő életét. Végül már csak azt szerettem volna, ha lelki támaszt nyújthatok neki.

Július 19-én eljött családunk régi barátja, Dan Riley atya, a ferences pap, hogy misét mondjon nálunk. Kellemes nyáreste volt. Dan imádsággal és áldással kezdte a szertartást. Felolvastam egy buddhista meditációt, majd a pap megújíttatta velünk a keresztelési fogadalmunkat. Dan néhány csepp vízzel megszentelte a férjem homlokát, s mi is követtük példáját.

A szertartás alatt Tom hol magánál volt, hol nem, szemét időnként lehunyta, majd erővel, pislogva próbálta meg nyitva tartani. Kezemben fogtam a bal kezét, s éreztem, hogy néhány percenként megszorítja.

Marcella felolvasta a 23. zsoltárt, amelynek egyik sora így szól: „Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján.” Ennek hallatán elgondolkodtam azon, milyen sokfelől kaptunk jóságot és kedvességet Tommal, még olyanoktól is, akiknek a létezéséről nem is tudtam.

Másnapra a férjem feltűnően megváltozott – csendes volt, és nyugodt. Kitoltam őt a hátsó teraszra. Susogtak a fák zöld levelei, madarak röpködtek a gyepen. Felemeltem Tom fejét, hogy jól lássa a kertet. Egy idő után letérdeltem a kerekes széke elé, megfogtam a kezét, s az ölébe hajtottam a fejemet. Megköszöntem neki mindazt, amit kaptam tőle, s megnyugtattam: nem lesz semmi baj.

Tudom, hogy meghallotta a szavaimat. Aztán lehunyta a szemét.

Július 24-én, hétfőn semmit nem evett, nem ivott. Virágba borult az egyik rózsabokra – a fehér. Tucatnyi bimbót szedtem, majd vázácskákba téve Tom szobájába vittem őket. Aznap Owsley őrző – félig ülő, félig fekvő – pozícióba helyezkedett a férjem szobájának ajtaja előtt.

Kedd este megfogtam Tom kezét, majd fölébe hajoltam, hogy arcon csókoljam: – Tizenegy óra van, most már megyek és lefekszem. Jó éjt. Szeretlek.

Hajnali 3 órakor felpattant a szemem. Lementem Tom szobájába. Az arcára pillantva láttam, amint lassan beszívja, majd kilélegzi a levegőt. Még egy lélegzet... és alig hallható kilégzés. Aztán semmi. Óvatosan felemeltem a csuklóját. Nem volt érverés.

Ott álltam Tom holtteste mellett, merengve és imádkozva. Elképzeltem, amint Tom lelkének fényes pontja megindul egy nagyobb fény felé, majd beleolvad a végtelen világosságba. S ekkor olyasvalamit éreztem, amit korábban még soha. Nehéz szavakba önteni, de talán a misztérium áll hozzá legközelebb. Éreztem, hogy Tom felemelkedett.

Elintéztem a szükséges telefonokat. Néhány óra múlva megérkezett a két halottszállító. Menetünk – a holttest, Owsley és én – végigvonult a hallon, a bejárati ajtón, majd a kertkapun. Owsley-val megálltunk a kapu előtt, miközben a két férfi betette Tom testét a kocsiba, majd lassan elhajtottak.

Visszaballagtam a kertbe, s egyszer csak Tom fehér rózsabokra mellett találtam magam. Éppen akkor kelt a nap, rózsaszín és lilás árnyalatúra festve az égen úszó világosszürke felhőket. A láthatár egyik fele még indigókék volt, a másik már világoskékbe és elefántcsontszínbe fordult.

Ekkor úgy éreztem: egy vagyok Tommal, a Földdel és Istennel. Tudom, hogy a szerelem túlél minden fájdalmat és bánatot. Vajon választhatnánk-e jobbat, ha már csak egyvalami marad?

Vote it up
383
Tetszett?Szavazzon rá!