Együtt az asztalnál

A svéd Ebba Åkermant zavarta, hogy bevándorló tanítványai elszigeteltnek érzik magukat, ezért kitalált valamit. Példáját immár sokan követik

Kapcsolódó cikkek

Hűs szellő fújdogál a Balti-tenger felől, amikor átkelek azon a gyalogúton, amely Stockholm történelmi központját elválasztja a felkapott Sodermalm negyedtől. Március van, szombat este, és vacsorázni megyek. Ám ez nem a szokott baráti összejövetel lesz. Ebba Åkerman társadalmi vállalkozó hívott meg. És még néhány idegent.

A hideg utcán érzett borzongásnak egy csapásra vége, amikor Ebba ajtót nyit. Először találkozom személyesen a pirospozsgás, 31 éves nővel, de úgy üdvözöl, mintha régi ismerősök volnánk, kedvesen köszönt, és barátságosan megszorítja a kezem.

Az öt meghívott közül én érkeztem elsőként. Bevezet az előszobába, és miután a zsúfolt asztal alatt magasodó halomra teszem a cipőmet, követem vendéglátómat a konyhába, ahol épp tarkabarka cserépedényeket mosogat. Nem könnyű helyet találni a zöldségekkel teli fazekaknak.

Azért jöttem, hogy megismerkedjem Ebba kezdeményezésével: egy asztalhoz ültet bevándorlókat és svédeket. Az elmúlt másfél évben 400 vacsora megszervezésében segédkezett Stockholmban. Kezdeményezése a „Meghívások minisztériuma” nevet kapta. – A név nemcsak vicces – mondja Ebba –, hanem a svéd demokratikus intézmények jelentőségére is utal.

Az elnevezés felkeltette a média figyelmét is, és Ebba mint „vacsoraügyi miniszter” lett közismert.

A történet két évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor Ebba svéd nyelvet kezdett tanítani bevándorlóknak. Az ingyenes oktatás része annak a kétéves programnak, amelyet a kormány menekülteknek és családtagjaiknak nyújt. Az elmúlt öt évben Svédországban több mint 250 ezer ember kapott letelepedési engedélyt, közülük sokan a háborúk sújtotta közel-keleti és északkelet-afrikai térségből érkeztek. A Stockholmban letelepedők nagy része külső kerületekben, lakótelepeken él.

Tanítványaival beszélgetve Ebba rádöbbent, hogy közülük csak igen kevesen fordultak meg svéd otthonokban. – Egyikük azt mondta, hogy a Norsborg negyedben lakni olyan, mintha afgánok között maradt volna – meséli.

Zavarta, hogy Svédországban nagyobb a szegregáció, mint gondolta, de nem tudta, mit tehetne ez ellen. – Aztán egy nap a vonaton a telefonomon előadást hallgattam a hat lépés távolság elméletéről [az elmélet szerint egy ember hat kapcsolaton keresztül elérhet minden más embert], és az jutott eszembe, talán én lehetnék az, aki kapcsolatokat teremt bevándorlók és svédek között.

– Először megkérdeztem a tanítványaimat, szívesen vacsoráznának-e svédekkel – meséli Ebba. – Meghökkentek, de amikor elmagyaráztam, hogy ez jó alkalom svédekkel találkozni és a nyelvet gyakorolni, a megkérdezettek felét érdekelte a dolog.

Ezután felmérte, ki az, aki vendégül látna svédeket és ki az, aki inkább vendégségbe menne, feljegyezte a telefonszámokat, ki hogy ér rá, és az esetleges étrendi sajátosságokat. Ezután svéd barátai és ismerősei közül toborzott résztvevőket, majd vacsoratársaságokat állított össze a megadott időpontok és az otthonok távolsága alapján, sőt a gyermekek életkorát is figyelembe vette.

Az első vacsorát 2014 elején tartották egy kameruni család otthonában, ahová Jenny és Olof érkezett vendégségbe, Ebba svéd barátai.

– Kicsit ideges voltam – ismeri el Ebba. – Aggódtam, hogy a vendégek nem találnak oda, vagy nem értenek majd szót a háziakkal. – De a vacsora nagyszerűen sikerült, s amikor Jenny felrakott néhány fényképet az Instagramra, Ebba lelkesen arra gondolt: Ez menni fog.

Miután egy blogbejegyzés elterjedt a neten, és a média is többször foglalkozott a témával, a kezdeményezés népszerűvé vált, és Ebbát elárasztották a jelentkezők.

Kami Montgarde érkezik meg, és Ebba bekíséri a magas, 26 éves diákot, aki vastag keretes szemüveget hord, és fekete haja rakoncátlan fürtökben göndörödik. Iránban született, de már svéd állampolgár, aki kisgyerekként érkezett új hazájába. Az elsők között ajánlotta fel, hogy vendégül lát bevándorlókat.

A fiatalember leül mellém, és elmondja, hogy Ebba kezdeményezése azért kedves a szívének, mert a saját bevándorló családja és egy nő történetére emlékezteti, akit a svéd nagymamájának nevez. Miután 1991-ben elmenekültek Iránból, Karin volt az első svéd, aki vacsorára hívta a családját. Egy tornaórán megkocogtatta Kami anyjának a vállát, és ezt mondta: – A férjem Teheránban dolgozott, beszélem a nyelveteket. Gyere el a családoddal hozzánk vacsorázni!

– Karin avatott be minket a svéd kultúrába – folytatja Kami. – Karácsonykor is meghívott minket, illetve a Szent Iván-éji ünnepségre. Ő ismertette meg velünk az ország régi dalait és történelmi viseleteit. Ennek köszönhetem, hogy soha nem éreztem magam számkivetettnek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem izgult, amikor vendégül látott egy afgán bevándorló családot vacsorára. – Attól féltem, nem ízlik majd nekik a főztöm – mondja.

Ebba, aki csendben hallgatja Kami történetét, miközben előételt készít, most a szemét forgatja. – Az étel nem lehet akadály – jelenti ki.

Bár okozott már gondot. Egy svéd család kínos helyzetbe került, mert rénszarvast tálalt fel, ami hosszas tanakodáshoz vezetett, vajon az iszlám előírásainak megfelel-e ez a fajta hús (bizonyos esetekben igen), idéz fel egy esetet Ebba, máskor pedig egy macedóniai házaspár Skype-on keresztül kért főzési tanácsokat a nagymamától, nehogy csalódást okozzanak vendégeiknek.

– Makaróniból még soha nem lett baj – mondja, miközben kis csészékben krémlevest ad mindenkinek pirítóssal, amelyre céklát és kecskesajtot rakott. – Az egész arról szól, hogy összegyűljünk egy asztal körül és élvezzük, hogy olyan embereket ismerhetünk meg, akikkel amúgy soha nem találkoztunk volna.

Időközben megérkezett Ellen Leijonhufvud, Ebba másik svéd barátja, egy 31 éves digitális stratéga, illetve két afgán menekült telefonon jelezte, hogy eltévedtek, de már a közelben járnak. A konyha kezd megtelni, ezért Ebba beterel minket a nappaliba, ahol segítünk megteríteni. Kihúzunk egy asztalt a szoba közepére, és a vendéglapot kihajtva meghosszabbítjuk.

Háziasszonyunk egy régi típusú lemezjátszóra Billie Holiday-lemezt tesz fel, majd visszamegy a konyhába. Utánamegyek, hátha segíthetek, de nincs rám szüksége: zöldségsalátát, rizst és tésztát hoz be tálakon, és még valami nagyon finomat, amelyben kesudiót látok, és gombát.
 

Nematullah Rohid és Murtaza Bigzada utolsónak csatlakozik a vacsorához. A két húszas éveiben járó egyedülálló fiatalember Stockholmban barátkozott össze, mindketten Afganisztánból menekültek el. Rohid a nyelvórákról ismeri háziasszonyunkat, és sötétbarna szeme felcsillan, amikor szívélyesen üdvözlik egymást. Ebba ugratja a fiút, amiért eltévedtek, erre ő eljátssza, hogyan kukucskáltak be Murtazával ablakokon, hátha már a tanárnő lakásánál járnak. Murtaza úgy csóválja a fejét, mint egy komikus páros „komoly” tagja, miközben széles arcán és mandulavágású szemén rosszallás és elismerés keveréke tükröződik.

Ebba mindenkit leültet az asztalhoz. Én Murtaza mellett foglalok helyet, szemben Rohiddal, aki elmeséli, hogy korábban az amerikai hadseregnek tolmácsolt. – Ezért kellett eljönnöm Afganisztánból – magyarázza. – A tálibok vadásznak az ilyenekre, mint én. Féltettem az életemet, és menekültem, ahogy tudtam: autóval, gyalog, még úsztam is.

Azért jött Svédországba, mert hallott az itteni kedvező bevándorlási politikáról. Az első tapasztalatai pozitívak is voltak. – Amikor 2013-ban megérkeztem Stockholmba, útbaigazítást kértem egy asszonytól. Ő mosolyogva felajánlotta, hogy vesz nekem egy hamburgert. Először fordult elő, hogy valaki rám mosolygott Európában.

Az első hét hónapot egy menekülttáborban töltötte pénz és papírok nélkül. – Most az a célom, hogy beilleszkedjem a svéd társadalomba – mondja.

Míg Rohid beszél, Ebba ételeket tesz az asztalra, és csak néha szól közbe, hogy elmondja, mit találunk a tálakon, és arra buzdít minket, hogy szedjünk magunknak. Aztán végre ő is leül, és megkéri Murtazát, meséljen magáról.

A fiatalember elmondja, hogy a jobb élet reményében jött Svédországba. Most számvitelt és könyvelést tanul, s azt reméli, hogy egy nap olyan vállalkozást indíthat, amely hidat épít Svédország és Afganisztán között.

Rohid jókedve és viccelődése hamar átragad az asztaltársaságra. Ebba kinek bort, kinek teát tölt. Mindannyian a svéd „skål” köszöntéssel ürítjük poharunkat, és a külföldi randevúzási szokásokról, Stockholm éjszakai életéről beszélgetünk, meg arról, hogy a bevándorlók kövessék-e az itteni divatot.

Ebba eltűnik a konyhában, majd visszatér a desszerttel. – Svéd habcsók – jelenti be. A habcsókhoz vaníliafagylaltot, tejszínhabot, banánt és csokiöntetet szolgál fel – hagyományos svéd recept, avat be minket. Ennek senki sem tud ellenállni, és a beszélgetés a kedvenc nemzeti ételekre terelődik. Aztán Rohid és Murtaza azt sorolja, mi hiányzik nekik otthonról. Végül Rohid szívszorító történeteket mesél az afgán háborúról, és elmondja, hogy a stockholmi Fryshuset ifjúsági központban rasszizmus elleni beszélgetőprogramot szervez, amelyen fiatalokkal osztja meg a tapasztalatait.
 

Elmúlt 10 óra, és Billie Holiday dala helyett már csak sercegés hallatszik a lemezjátszó felől. Úgy tűnik, Ebba ereje is fogytán, és a látogatók néma egyetértésben az indulás mellett döntenek. A háziasszony mindenkit megölel, és nem engedi, hogy maradjak mosogatni. – Majd holnap megcsinálom.

A belőle áradó melegség elkísér az utcára, ahol az esti hidegben nyakig begombolom a kabátom.

Ahogy a lakóépületek között sétálok, a menekülők sorsára gondolok, és felidézem Rohid találó megjegyzését: – Ha svédekkel vacsorázom, úgy érzem, normális vagyok.

Ebba és „minisztériuma” sokaknak segít abban, hogy könnyebben boldoguljanak fogadott hazájukban.
 

A kezdeményezés Stockholmon kívül más svéd városokban, illetve Svájcban, Ausztriában és Németországban is követőkre talált. Ebba ernyőszervezetet hozott létre mindazok számára, akik a saját közösségükben szeretnének vacsorákat szervezni.