Együtt könnyebb

Az idősek a korosodó Európában sok helyütt leleményes módon fognak össze, hogy könnyebbé tegyék kései éveiket

Hamburg külvárosának egy árnyas utcájában vagyunk, egy úgynevezett közösségi lakásban. Irene Westphalen kávét főz, Wilhelm Gutmann megteríti az asztalt, közben mindketten ugratják Peter Rohwert, amiért sosem hajtogatja össze rendesen a ruháit. – Ugyan, hagyjátok, hisz épp most vitte le a szemetet! – kel lakótársa védelmére Gisela Mosner.

Az egyetlen dolog, amiben ez a háztartás különbözik a többitől, hogy szokatlanul nagy számjegyekkel írták a hűtőre a fontos telefonszámokat. Az öt 74 és 85 év közötti lakó úgy határozott, együtt élnek, ahelyett hogy beköltöznének egy barátságtalan otthonba vagy magányosan tengetnék nyugdíjaséveiket.

A laVida lakás ötlete – a spanyol la vida életet jelent – egy hatvanéves, energikus szociális munkástól, Karin Hillengasstól származik.

– A Hamburgi Egyetemen idősgondozást tanultam. Három éve azért hoztam létre a laVidát, mert tudtam, hogy az öregek a leginkább a magánytól félnek – mondja.

Ma 92 millió 65 év feletti ember él Európában, kétszer annyi, mint az 1960-as években. A 80 felettiek aránya Németországban a legmagasabb: a lakosság 3,6 százaléka (kb. 3 millió ember).

Karen hitt abban, hogy az idősek igenis képesek önálló életet élni az általuk választott közösségben, ahol megszervezhetik az életüket és gondoskodhatnak magukról, ezért nekilátott, hogy megvalósítsa az elképzeléseit.

Kapcsolatai révén találkozót beszélt meg hét egyedül élő hamburgi nyugdíjassal, és vázolta nekik a terveit. Ők aztán rendszeresen összeültek megbeszélni a részleteket, majd megfelelő lakás után néztek. A létszám időközben öt főre csökkent, mert ketten kiszálltak. A többiek olyan lakást választottak, amely közel van a metró- és a buszmegállóhoz, illetve az üzletekhez.

– Tudtuk, hol kapni a legjobb májas hurkát – mondja Peter Rohwer, a csoport legifjabb, 74 esztendős tagja, aki korábban villanyszerelőként dolgozott.

A társaság legidősebbje, Irene Westphalen 1929-ben született. – A közös élet azoknak való, akik nyitottak az emberek iránt – mondja a vékonyka, csillogó tekintetű özvegyasszony – s akikben nem szűnt meg a kíváncsiság az élet iránt. Meg persze nagyvonalúnak is kell lenni. Adunk és kapunk. Meg kell találni az egyensúlyt a kettő között.

A lakókat lift viszi fel a harmadik emeleti lakáshoz, amelyben öt hálószoba és egy napsütötte erkélyre nyíló, hatalmas, amerikai konyhás nappali van. A széles folyosókon elfér a kerekes szék is, a két fürdőszobában pedig ülőkével ellátott zuhanyfülke meg sok kapaszkodó található, és a padló csúszásmentes. A hálószobákban vészjelző csengőt szereltek az ágy mellé, és minden lakónak saját telefonja van. Mindezért a szoba méretétől függően havonta fejenként 168–480 eurót (52–150 ezer forint) fizetnek.

– Végre megvolt a lakás, azonban szembekerültünk egy nehézséggel – meséli Karin. – A tulajdonos nem vállalta, hogy öt bérlővel kössön szerződést. Ha viszont a csoport egy emberként vette volna ki a lakást, problémát jelentett volna, ha valaki ki akar költözni vagy meghal.

A helyzetet végül Karin egyik ismerőse oldotta meg, egy üzletember, aki felajánlotta, hogy „közvetítő bérbeadó” lesz, vagyis a maga nevére veszi ki az ingatlant, amit az öt lakó rajta keresztül fizethet.

Kellemes társaság: Peter Rohwer és Irene Westphalen hamburgi lakásuk konyhájában

Az idősek gyakran az egészségük romlása miatt kényszerülnek arra, hogy beköltözzenek egy otthonba. A laVida erre is kínál megoldást: a lakásban öt ápoló váltja egymást 24 óránként. Ők segítenek a bevásárlásban, a főzésben és a takarításban is. A szolgáltatás havi 1000–2500 euróba (310–775 ezer forint) kerül, ám az összeg nagy részét állami támogatás és a lakók egészségbiztosítása fedezi.

Karin heti 15 órát tölt a bérlőkkel. A laVida alapítása óta ketten elhunytak, és Karin új tagokat toborzott a közösségbe. Az egyik lakó egy ideje demenciában szenved, de az ápolószolgálatnak, illetve a lakótársak segítségének köszönhetően nem kell távoznia a bérleményből.

A laVida rendszeresen szervez kirándulásokat és más kulturális programokat. A lakók sokat társasjátékoznak, beszélgetnek, nevetgélnek a hatalmas étkezőasztalnál. Mindegyiküknek van saját televíziója, ám amióta együtt élnek, sokkal ritkábban kapcsolják be.

– Mindig van mivel elfoglalnunk magunkat – mondja Irene Westphalen. – Nem drágább így az életünk, mint ha otthonba költöztünk volna, viszont sokkal színesebb, minőségibb, egyszersmind bensőségesebb. Nincs szigorú házirend, ha délig az ágyban szeretnék maradni, megtehetem. Legföljebb bekopog valaki egy csésze kávéval.

Fiatalon kell elkezdeni
Az európai társadalmak elöregedésével párhuzamosan szaporodnak az idősek számára kínált életviteli lehetőségek is. A siker titka a tervezés – legalábbis ez derül ki az alábbi történetből.

1985-ben négy, ötvenes éveiben járó házaspár megalapította a De Kamp nevű idősklubot a hollandiai Utrecht közelében fekvő, tizenötezer lelkes kisvárosban, Bunnikban. Létrehoztak egy egyesületet, és vettek egy házat, kis földterülettel.

A közös használatra megvásárolt ház mellé mind a négy pár felépített egy-egy különálló egyszintes épületet. A régi házat összejövetelekhez, közös programokhoz használják, de itt kaptak helyet a közös holmik, például a mosógép is.

– A negyvenes éveinkben ismerkedtünk össze – meséli az alapítók egyike, a 77 éves Janny Koops, aki férjével, Teusszal és hat másik társukkal él együtt a farmon. – Munkánk mellett aktívan részt vettünk az egyház, valamint különböző szociális és politikai szervezetek, például a békemozgalom tevékenységében – magyarázza Janny. – Barátok lettünk, együtt nyaraltunk. Egy este a tábortűz mellett borozgatva arról beszélgettünk, hogy korosodó szüleink mind idősek otthonába vonultak. Úgy éreztük, nekünk magunknak kellene gondoskodnunk a jövőnkről. Egyikünknek az az ötlete támadt, hogy vásárolhatnánk egy ingatlant, ahol együtt élhetnénk és segíthetnénk egymást.

Mielőtt belevágtak volna a megvalósításba, a barátok részt vettek egy hétvégi tréningen. – Itt megtanultuk, hogyan kezeljük a konfliktusainkat, miképp alkalmazkodjunk egymáshoz és hogy egyáltalán mit is jelent közösségben élni – mondja Janny. – Tudatosítottuk magunkban, hogy szükségünk lesz privát szférára, s ezt a magánházak felépítésével biztosítottuk.

A nyolc alapító közül hárman már nem élnek, és a többiek is a hetvenes–nyolcvanas éveikben járnak. – Mindhárom halottunkat a közös farmházban ravataloztuk fel – meséli Janny. – Amikor Greetje leukémiás lett, az volt a kívánsága, hogy a De Kampban hunyhassa végső álomra a szemét. Mindannyian segítettünk neki, amiben csak tudtunk: elvégeztük a házimunkát, üldögéltünk mellette. Az orvosi ellátásával és a mosdatásával természetesen szakemberek foglalkoztak. A csoportnak azóta két új tagja lett, mindketten negyvenesek. De Kamp-beli szomszédjaikhoz hasonlóan jól tudják, hogy fiatalon kell gondoskodniuk a jövőjükről.

Szíves fogadtatás: Osmo és Anneli Lindroos szállodaszerű intézményben él a finn Turkuban

Hotellakások
A társas időskor egyéb lehetőségei többnyire készen kínált megoldások. Akadnak, akik előnyben részesítik a szállodaszerű intézményeket, ahol az egészségügyi szolgáltatásoktól kezdve a kikapcsolódási lehetőségekig minden megtalálható egy fedél alatt.

Osmo Lindroos 77 éves nyugdíjas tanár a feleségével, a 76 éves Annelivel a Saga Kaskenniitty idősotthonban él a finnországi Turkuban. A hatalmas park közepén álló épületben étterem, szauna, uszoda működik, és fodrász, pedikűrös, ápoló, valamint segítő személyzet áll a lakók rendelkezésére.

– Nem bántuk meg, hogy hat évvel ezelőtt beköltöztünk – mondja Osmo. – A személyzet jól képzett, barátságos emberekből áll, akik a nap minden órájában készek segíteni. Anneli és én tudunk vigyázni egymásra, de azok számára, akik egyedül laknak, ez elengedhetetlenül fontos. Az étteremben kitűnően főznek, és külön ügyelnek a speciális táplálkozási igényekre. Semmi rosszat nem tudok mondani erről az életformáról.

A nonprofit Ruissalo Alapítvány által életre hívott intézmény lakásai eltérő méretűek, berendezésüket maguk a lakók választják ki. Egy 43,5 négyzetméteres lakás például havi 1350 euróba (420 ezer forint) kerül. Ez az összeg a bérleti díj mellett magába foglalja a rezsit, az ügyeletet, a szakember által vezetett szabadidős tevékenységeket, havi egyszeri nagytakarítást, mindennapi ebédet, valamint gondozási, rehabilitációs szolgáltatásokat.

Az idős emberek – akik életük végéig az intézményben lakhatnak – támogatást kérhetnek a városi testülettől vagy a Finn Szociális Biztosítótól, egyes szolgáltatások költségei pedig levonhatók az adóból.

A vén kontinens
• Európa 507 milliós népességéből 92,3 millió ember (18,2%) 65 év feletti

• A 65 évesnél idősebbek aránya Olaszországban (21,2%), Németországban (20,7%) és Görögországban (20,1%) a legmagasabb

• 11,8 millió (2,3%) európai 85 év feletti

• 26 ezer európai ünnepelte tavaly a 100. születésnapját.
Forrás: Eurostat 2013 – az EU-28 alapján

Csak nőknek
A nők általában a férfiaknál tovább élnek, így az azonos neműekből álló együttélési közösségek ugyancsak jó megoldást jelenthetnek az időskor kellemes eltöltéséhez.

1999-ben az akkor 72 esztendős Thérèse Clerc négygyermekes elvált asszony olyan otthonról álmodott, ahol intelligens, tetterős nőtársaival együtt öregedhetne meg anélkül, hogy idegenek gondjaira kellene bízniuk magukat. A feminista aktivista nekilátott, hogy állami támogatást szerezzen az önsegítő otthon létrehozásához.

Kilenc évig tartó munka után elkészült a La Maison des Babayagas, vagyis „A Baba Jagák Háza” (Baba Jaga a vasorrú bába a szláv mitológiában). A párizsi Montreuil központjában lévő, négymillió eurós, ötemeletes épületet nyolc különböző forrásból sikerült kifizetni. Az időskori igényeknek megfelelően kialakított házban 21 külön bejáratú lakás található.

– Hatalmas hadjárat volt, de végre itt vagyunk – mondja a most 87 esztendős, hófehér hajú, mosolygós Thérèse. – A jelentkezőkkel hosszasan elbeszélgettünk, hogy megbizonyosodjunk afelől, beleillenek-e a közösségbe. A döntést közösen hoztuk meg. Van, aki 58 éves, és akad, aki már 88, vagyis generációs különbség is van közöttünk. Ettől működik olyan jól a dolog.

A lakók átlagosan havonta 420 eurót (kb. 130 ezer forint) fizetnek a 35 négyzetméter körüli lakterekért. Közülük sokan aktívan részt vesznek a helyi közösségi életben, s a legtöbbjük feminista meggyőződésű. Közös étkezéseket és programokat szerveznek maguknak, de mindenki tiszteletben tartja a többiek magánszféráját és függetlenségét. Ha valaki annyira megbetegszik, hogy már nem tudnak róla gondoskodni, kórházba kell vonulnia.

– Kezdettől fogva törődünk egymással – mondja Odile Razafimandimby 66 éves nyugdíjas festő és író. – Együtt étkezünk, segítünk egymásnak, és ha valaki megbetegszik, mindannyian meglátogatjuk.

A Babayaga létrejötte óta számos hasonló projekt indult Franciaországban. – Szeretnénk, ha az emberek másképp tekintenének az öregségre – mondja Thérèse, akit munkájáért a francia Becsületrenddel tüntettek ki. – A Babayaga olyan nők számára alakult, akik koruk előrehaladtával is gondoskodni akarnak magukról, és méltósággal szeretnék befejezni életüket.

Európa kormányainak komoly anyagi érdekük fűződik ahhoz, hogy az embereket az államilag finanszírozott idősgondozás helyett más lehetőségek választására ösztönözzék.

Az időskorát mindenkinek magának kell megterveznie, méghozzá úgy, hogy elkerülje a magányt és a kiszolgáltatottságot. A fenti történetek azt mutatják, hogy a bátor tervekből végül mindig megszületik az, amire az ember vágyik.

Vote it up
192
Tetszett?Szavazzon rá!