Egy éj a dzsungelben

Kígyófóbiás szerzőnk egy éjszakára kimerészkedik az amazonasi esőerdőbe, ahol csupa meglepetés éri

Kapcsolódó cikkek

Az éj gyorsan leszáll az esőerdőben. Az egyik percben még békésen csorgunk lefelé az Amazonason fából vájt kenunkban, és a bíborban, kárminban s aranyban tündöklő lombozatban gyönyörködünk. Fejünk felett halászdenevérek suhannak el – az Amazonas vidékén élő 950 denevérfaj egyikének képviselői –, majd a víz közelébe ereszkednek, a fecskék, sarlósfecskék és légykapók közé. Néhány méternyire előttem karcsú arawana (hihetetlen ugróképessége miatt a helyiek majomhalnak hívják) emelkedik ki a vízből, bekap egy szitakötőt, és hangos csobbanással visszapottyan a folyóba.

Aztán hirtelen a nap utolsó sugarai is eltűnnek, és minden elsötétedik. Mintha valaki fekete függönyt eresztett volna a folyóra és a dzsungelre. Elfeketedik az esőerdő zöldjének ezernyi árnyalata. Felkattintom, majd a part felé irányítom a zseblámpámat, mire a víz pereméről ijesztő vörös fények pislognak felém.

– A kajmánok szemét látja, ők a mi aligátoraink – jelenti ki sokat megélt vezetőnk, Enrique Sanchez, amikor lámpáink fényében újabb szempárok villannak. Miközben tovább evezünk, hogy elérjük azt a helyet a dzsungelben, ahol majd az éjszakát töltjük, hozzáteszi: – Ezért beszéltem le arról, hogy éjszaka ússzon vagy fürödjön a folyóban. A kajmán mindig éhes.

A kalandvágy vonzott az Amazonas esőerdejébe. Mintegy 110 kilométert tettem meg taxival, csónakkal, busszal és kenuval Manausból, a folyóparti brazil városból déli irányban. Eddig horgásztam és még pirájákkal is úsztam.

Elhatároztam, hogy meglesek néhány rózsaszín folyami delfint és anakondát (sikertelenül), háromujjú lajhárt és vaddisznót (részben sikerrel), valamint színpompás tukánokat és papagájokat (zajos sikerrel), illetve felkerestem a folyó mentén élő riberinhók közösségét.

Volt szerencsém találkozni a vidék jó néhány túlméretezett teremtményével, például a brazil vándorpókkal, kisebb kígyó méretű piócákkal, skorpiókkal, golyóhangyákkal (olykor 24 órás hangyának is hívják, mert a csípése egy napig fáj), vérszopó denevérekkel, madárpókokkal, amelyek akkorák, mint az arcom, elektromos angolnákkal, három és fél méteres kajmánokkal és a mindent ellepő szúnyogok hadával, amelyek sárgalázt, maláriát és halálos dengue-lázt terjesztenek.

Az 59 éves Enrique gyorstalpaló tanfolyamon felkészített, hogyan maradjak életben: megtanultam tüzet rakni az állandóan nyirkos esőerdőben, kunyhót építeni pálmalevelekből, horgászbotot faragni, valamint felkutatni s megenni a fehérjében gazdag levélbogárlárvát. Ezt tanácsolta: – Harapja le a fejét, köpje ki, a maradékot meg nyelje le.

Megtettem. Egyszer.

Mindennap motorcsónakkal vagy kenuval indultunk útnak az ezerarcú vadonba, hogy aztán estére visszatérjünk komfortos és biztonságos folyóparti kunyhónkba.

Holnap azonban a szállásunkon meghirdetett éjszakai sátorozáson és dzsungeltúrán veszek részt. Kényelmes franciaágyamat függőágyra cserélem, amelyet két fa közé feszítenek ki, s egyórás éjszakai kirándulást is teszünk az esőerdőben. Egyhetes kalandom tökéletes lezárásának ígérkezik.

Másnap délután Enriquével bepakolunk egy csónakba néhány függőágyat, egy horgászbotot, egy csomag rizst, némi ivóvizet, kávét, maniókagyökeret, egy főzőedényt és rengeteg szúnyogriasztót, majd egy helyi halász társaságában elindulunk a Mamori folyón. Renato Ascas úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét.
 

Sötétedés után érünk a táborhelyünkre. A kis tisztást vezetőim hasították ki a dzsungelből, és elég helyet ad a tűzhelynek és egy hevenyészett féltetőnek, amely alá behúzódhatunk az eső elől. Miközben kifeszítjük a függőágyakat, szüntelenül zümmög a szúnyogok, lepkék és egyéb rovarok kórusa.

A dzsungelre sűrű, történelem előtti sötétség borul – teljesen más, mint amit nappal megszoktam. Felerősödnek a hangok. A tudósok szerint az amazonasi esőerdőben közel 2,5 millió rovarfaj él – most úgy hallom, mind egyszerre kezdett el ciripelni. A párját hívogató kabóca hangja a láncfűrészére emlékeztet. A békák is társukat keresik, mélybasszus hangfekvésben.

Miközben Renato machetével felaprít egy letört ágat tűzifának, Enriquével fehér rizst szórunk egy edénybe, és vizet öntünk rá. Ezt fogjuk megfőzni a tűzön. Perceken belül ég a tűz, és a lángok táncoló árnyékokat vetnek táborunkra meg az esőerdő óriási fáira. Csak a tűz fénye világít, a dzsungel koromfekete és vészjósló.

Épp azon töprengek, biztonságban vagyok-e, amikor mintegy tíz méterre zörgést hallok, amelyet átható, éles visítás követ. Enrique megnyugtat, hogy ez csak egy ártalmatlan tüskéspatkány.

– Éjjel az állatok előbújnak rejtekhelyükről – magyarázza –, mivel az éj sötétjében a ragadozók nem látják őket. Ilyenkor fordul a kocka: az állatok figyelnek meg minket.

Belebámulok a sötétbe, és elképzelem, hogy ott nyüzsög az amazóniai állatsereglet, jaguárok, mérges pókok, anakondák – és várnak.

– Jaguárok? – kérdezem.

– Akad belőlük, de nincs túl sok – hangzik a felelet.

– Párducok is?

– Még ritkább.

– Na és kígyók? – kérdezem. Félek a kígyóktól. Különösen a gödörkésarcú viperáktól: a lándzsakígyótól és a hatalmas néma csörgőkígyótól, vagyis a Bozót urától. Egyetlen harapásuk halálos lehet. Évente közel százan vesztik életüket Brazíliában viperamarás miatt. Mindkét kígyófajta az amazonasi esőerdő mélyén él, vagyis pontosan itt, és éjszaka indulnak portyára.

– Kígyók, azok bizony vannak – mondja Enrique. – Nekünk meg ilyenünk van – mondja, és felemeli félméteres machetéjét.

Ismer-e valakit, kérdezem, akit gödörkésarcú vipera mart meg.

– Igen – feleli tárgyilagos hangon, amelyet az alatt a három évtized alatt sajátított el, amióta túrákat vezet az esőerdőben. – Jó barátom volt, a Bozót ura marta meg, egy szurukuku. Úgy másfél méter magasan rejtőzött egy ágon. Ahogy a túravezető elhaladt a fa mellett, a háromméteres kígyó kicsapott az ágak közül, és a nyakába mélyesztette a méregfogát.

Rövid szünet után a szemembe néz, és így folytatja: – Meghalt. Szomorú eset. Csúnya halála volt, de, hála az égnek, gyors.
 

Lámpámmal a földet pásztázom, s beütöm a fejem egy ágba, amely a vállamra esik. Velőtrázó sikolyt hallatok

Már tíz óra is elmúlt, amikor befejezzük ízletes vacsoránkat, amely rizsből és arapaimából állt – az ősi ragadozóhalat Renato fogta ma este, és a nyílt tűzön sütötte meg. Ideje, hogy hátrahagyjuk kényelmes táborunkat, a tűz adta biztonságot, és elinduljunk egyórányi dzsungeltúránkra.

De előbb meg kell kérdeznem valamit: – Kígyókkal – tudakolom némileg tétovázva – fogunk-e találkozni?

– Nem kizárt, de majd vigyázunk – feleli Enrique. – Rendszerint a kígyók jobban félnek az embertől, mint mi tőlük.

Ezután bal lábán feltűri a nadrágját, hogy megmutassa, hol marta meg egy cascabel, egy mérges csörgőkígyó, és felmutatja jobb kezének középső ujját, amelyen egy vipera, a jaracaca harapása látszik.

– A dokik mind a két esetben amputálni akartak. Nem hagytam – mondja, és elmosolyodik. – Ne aggódjon. Ma éjjel nem lesz baj.

Indulunk, szinte hallom, ahogyan a torkomban ver a szívem. Az élen Renato halad, gumicsizma védi a kígyómarástól, mögötte Enrique, a sor végén én. Vezetőim átvágnak a sűrű aljnövényzeten, gyakran lesújtanak maguk előtt a borotvaéles machetével az útjukat keresztező vastag pálmalevelekre, indákra és faágakra.

Én le-lekapkodom a fejem az alacsonyan lógó pálmalevelek és faágak előtt, mert attól félek, ha beléjük ütközöm, mérges kígyók, pókok vagy békák ugranak a nyakamba. Lassan haladunk, lehullott faágak és indák nehezítik utunkat.

A sűrű lombozat alatt csak azt látjuk, amire a lámpák fénye esik. Mintha fényalagúton kelnénk át, s azon kívül a sötétség az úr. Ijesztő, túlvilági érzés. Szünet nélkül hessegetem a lámpám fényére repülő lepkéket, szúnyogokat és egyéb szárnyas rovarokat – úgy érzem magam, mintha nyüzsgő bogárlevesben gázolnék.

A dzsungelben nyirkos a levegő, párával és oxigénnel teli. Zihálva lélegzem. A levegő íze kissé édeskés és savanyú is, mintha minden rohadna körülöttem. Ami részben igaz is.

Az esőerdő szüntelen pusztul és újjászületik. A nyirkos talajban annyi hangya, rovar, pók és egyéb lény izeg-mozog, hogy a földtakaró élővilágának 90 százaléka félévente lecserélődik.

Miután megbotlom egy piton nagyságú indában, túlvilági sikoly rémiszt meg – repülőmotor és horrorfilm hangjai, egyszerre. Mindez ijesztően közelről.

Próbálom leplezni, mennyire begyulladtam, amikor megkérdem Enriquét: – Mi volt ez?

– Bőgőmajom – mondja mosolyogva. – Legalább három kilométerre van innen.

Később megtudom, hogy kagylószerű hangszalagjának köszönhetően ez a világ leghangosabb szárazföldi állata.

Időről időre Renato megtorpan, és mereven tartja a fejét. – Állatok után hallgatózik – súgja Enrique.

Olykor Enrique is megáll, hogy lámpájával megmutasson egy-egy indával borított faóriást, amely csúcsával átböki a lombkoronákat, vagy egy színpompás pókot, a dzsungel levélszőnyegén át masírozó hangyasereget. Ám jobbára libasorban haladunk, néma csendben.

Már nem viccelődünk, a megszokott ugratásoknak, kuncogásnak vége. Vezetőim csendben összpontosítanak. Lassan lépkednek, jó magasra emelve a lábukat a földet borító vastag levélrétegben, nehogy felriasszanak, meglepjenek bármilyen lényt, amely kárt tehet bennünk.

Épp eszembe jut egy gondolat, amelyet az Amazonas vidékéről olvastam – „Úgy tűnt, az esőerdőben minden élőlény állandóan ugrásra kész, hogy támadjon vagy védekezzen” –, amikor Enrique hirtelen megtorpan, beleszagol a levegőbe, és felém fordul.

– Érzi? – kérdi suttogva. – Itt nemrég egy anakonda vagy egy piton levedlette a bőrét. Tisztán érezni.

Miközben a hallottakat emésztgetem, próbálom pontosan követni Enrique lépteit, ahogy tanította. Minden alkalommal, amikor átlépek egy kidőlt ágon, ijedten arra gondolok: Csak nem egy mérgeskígyó lapul alatta?

Bár tudom, hogy a kígyók az emberi léptek okozta rezgést megérezve elmenekülnek, nem tudom kiverni a fejemből a halálos lándzsakígyó vagy a három méter hosszú szurukuku fenyegető képét.

Zakatol a szívem, és izzadok, pedig a levegő lehűlt. Lámpámmal a földet pásztázom, ahol hangyasereg vonul, s ekkor beütöm a fejem egy ágba, amely a vállamra esik. Velőtrázó sikolyt hallatok. Tenyér nagyságú rózsaszín lábú madárpók iszkol el a lábam mellett.

Renato hirtelen leáll, s Enrique is mozdulatlanságba dermed. Úgy három méterre balra halk susogást hallunk az avarban. Meg sem szólalunk. Hallom, hogy kalapál a szívem. Végül Enrique felém fordul.

– Ez alighanem kígyó volt – magyarázza. – De már odébbállt.

Fél órája tart a sétánk, amikor Renato ismét megáll, s mozdulatlanul hallgatózik. Óvatosan megérintem Enrique hátát, és halkan ezt mondom neki: – Eleget láttam. Forduljunk vissza!

A sötét, a susogás, a bőgés, a szüntelen érzés, hogy szempárok merednek rám, valamint túlságosan eleven fantáziám felőrlik az idegeimet. Nem tudok uralkodni magamon, és életemben először legyűr a rettegés.
 

Egy órával később a táborban Renato újabb fahasábot dob a tűzbe. Enrique szól hozzám. – Tudom, hogy félt, érezni lehetett. Ne feledje, először járt az amazonasi dzsungelben. Ilyenkor mindenki retteg. Aki félelmet és tiszteletet érez a dzsungelben, hosszú életű lesz.

Meglehet, mindenütt rémeket látok. Azonban ez itt az Amazonas dzsungele, ötmillió négyzetkilométernyi rejtély.

Amint felmászom a függőágyamba, és behúzom a szúnyogháló cipzárját, bőgőmajmok rikoltozását hallom a távolból, majd elmerülök a békák, rovarok, madarak, denevérek és rágcsálók szimfóniájában.

A lárma ellenére percek alatt elalszom, s felszerelésem oltalmában fekszem a világ egyik utolsó vad zugában.

Vote it up
166
Tetszett?Szavazzon rá!