Egy élet szerszámai

A szerszámokkal alakítjuk át a fizikai világot olyan hellyé, ahol szívesen élünk

 

Not long ago when I went back to my childhood home in Colorado, I visited an uncle who was fighting lung cancer. I took along a portfolio of the custom furniture I design and build. My uncle had been a woodworker and now, he insisted that his son take me into the workshop to view his legacy. There I found an old hand brace and some 30 aged wood-boring auger bits, all lovingly wrapped in an old cotton bundle.

These were the tools my uncle had inherited from his father, one of the first carpenters to settle in Longmont, Colo. The tools had helped build much of this town. They were still used as recently as the previous summer, when my uncle and cousin built a new garage. When my cousin held the brace, he was holding his past, joining hands through time with his father and grandfather.

Tools help us fashion the physical world into a place where we want to live. With them we create places that are warm and inviting.

Jesus of Nazareth was a carpenter. The gods of the ancient world were each identified with a specific tool – Neptune with the trident, Vulcan with the forge, Thor with the hammer. Tools let us play at being gods. When we make the world conform to our ideas of how it should look or feel, we come very close to remaking the world in our own image.

Though most of the furniture I design today will outlast me, all of it will be assaulted by sunlight, fire, teething puppies or small children. But time and hard use will not diminish a tool. Old, worn, still-working tools manifest the highest aspirations of my art in ways that even the best of my creations cannot.

I don’t think in these terms every time I pick up a chisel, of course. But I sense the character of my older tools in the grip or thumb hold patiently worn to the exact fit of the craftsman’s hand. There is a resonance in shaving with an old plane, held by hands I’ve never known, used for the same reasons I use it now.

When I opened my shop, my father sent me an Atlas jointer – a machine with six-inch blades used to smooth boards. He had bought it in the early 1950s when he’d set up a workshop in his parents’ chicken coop. The jointer can’t handle the professional work I do, and it rattles uncontrollably with a noise that terrifies our dog.

I can now afford a bigger, better jointer, yet I remain loyal to this one. Every time I use it, I can relive that moment when, at five or six years old, exploring the dark jungle of bicycle parts and old bedsprings in the aging barn behind my parents’ house, I first came upon this rusting, incongruous hulk. It was my first brush with my profession. Using this jointer now revives in me the sense of wonder with which I began.

One of my best planes is handmade from African rosewood and holds a Japanese laminated steel blade. At some point in the future it may be my son’s or daughter’s or nephew’s favorite heirloom. I can already tell because it is so thoroughly invested with the oils of my hands and the aura of my work. But it is not my favorite, because it’s still too new.

It hasn’t seen what my old, anonymous metal planes have seen. And it will need years to soak up as much personal and family and human history as my most recently acquired tool – the jointing plane my uncle pulled from his own collection and sent to me the evening after my visit, a few hours before he died.

Nemrég visszatértem Coloradóba, gyermekkori otthonom színhelyére, s meglátogattam tüdőrákkal viaskodó nagybátyámat. Egy mappában magammal vittem a fényképeket azokról az egyedi bútorokról, amelyeket rendelésre tervezek és készítek. Nagybátyám asztalos volt, megkérte a fiát, hogy vigyen ki a műhelyébe, hogy megnézhessem, amit rám akar hagyni. Gondosan pamutvászonba bugyolálva egy öreg furdancsot és vagy harminc régi fúróhegyet találtam.

Ezeket a szerszámokat nagybátyám az apjától örökölte, ő pedig a coloradói Longmontban letelepedett első ácsok egyike volt. A városban sok minden épült a szerszámokkal. Még az előző nyáron is használták őket, amikor nagybátyám és unokafivérem új garázst épített. Unokatestvérem a furdancsot kézbe véve a múltat tartotta, az időn át apjával és nagyapjával fogott kezet.

A szerszámokkal alakítjuk át a fizikai világot olyan hellyé, ahol szívesen élünk. Segítségükkel teremtünk lakályos, hívogató tereket.

A názáreti Jézus is ács volt. Az ókori népek szerszámmal képzelték el isteneiket is: Neptunust szigonnyal, Vulcanust kovácsműhellyel, Thort kalapáccsal. A szerszámokkal eljátszhatjuk, hogy istenek vagyunk. Amikor azt akarjuk, hogy a világ elképzeléseink szerinti külsőt vagy érzetet keltsen, egészen közel járunk ahhoz, hogy önnön képmásunkra alakítsuk.

Bár a legtöbb bútor, amit tervezek, túlél engem, valamennyi ki lesz téve a napfény, a tűz, a fogzó kiskutyák vagy épp a kisgyerekek károkozásának. Ám a szerszámnak nem árthat az idő és a gyakori használat. Az öreg, kopott, de még mindig működő szerszámok legsikerültebb munkáimnál is jobban megtestesítik kézműves mesterségem legnemesebb törekvéseit.

Mindez persze nem fogalmazódik meg bennem, valahányszor kézbe veszek egy vésőt. Tenyerembe simul a sokszori, türelmes használattól a mester kezéhez idomult nyél, hüvelykujjamat ugyanott támasztom meg, s ilyenkor természetükről vallanak nekem a régi szerszámok. A múlt hangjait hallom, amikor egy öreg gyaluval dolgozom; olyanok használták, akiket soha nem ismertem, de ugyanabból a célból, mint most én.

Amikor műhelyt nyitottam, apám küldött nekem egy deszkasimításra használatos gépet, húszcentis pengékkel. Valamikor az ötvenes évek elején vásárolta, amikor ő rendezte be műhelyét szülei tyúkóljában. A simítógyalu az általam végzett minőségi munkához nem igazán használható, s olyan förtelmesen zörög, hogy a kutyánk halálra rémül tőle.

Megengedhetem magamnak, hogy nagyobb, jobb gyalut vegyek, mégis kitartok a régi mellett. Minden használatkor újra átélem azt a pillanatot, amikor öt- vagy hatéves fejjel, a szüleim háza mögötti roskatag csűrben a biciklialkatrészek és ósdi ágyrugók tengerében kutatva rábukkantam erre a rozsdás, ormótlan valamire. Mesterségem akkor érintett meg először. Amikor ezzel a gyaluval dolgozom, újra elfog az a varázslatos érzés, amit a kezdetekkor éreztem.

Egyik legjobb gyalum kézzel, afrikai rózsafából készült, benne rétegelt japán acélpenge. Egyszer majd talán a fiam, a lányom vagy egyik unokaöcsém becses öröksége lesz. Abból tudom, hogy már alaposan beszívta kezemből az olajat, munkám kipárolgásait. Mégsem ez a kedvencem, mert még túlságosan új.

Nem látta mindazt, amit régi, névtelen fémgyaluim láttak. Évekbe telik, míg annyi személyes, családi és emberi történelmet szív magába, mint az a szerszám, amihez nemrégiben hozzájutottam: a gyalu, amit nagybátyám választott ki saját gyűjteményéből, és a látogatásomat követő délután, néhány órával halála előtt elküldött nekem.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!