Egy író élete

Margaret Atwood, A szolgálólány meséje szerzője arról, hogy a gyermekkora miként predesztinálta az írásra

Kapcsolódó cikkek

 

I grew up as the younger child of two. The three other people in the family were all strong-willed, and I was not only the youngest but the girliest in my tastes – I knitted, for example – and also the shortest, the most sluggish and the feeblest of character. Only later did I discover this was like being the youngest, feeblest and most sluggish in a quartet of 20-foot-tall hyperactive giants.

My mother was interested in skating, swimming, riding and canoeing, but not in artistic creation. My father loved to quote the authors he had read – mainly Sir Walter Scott – and could draw very well, but as he was a forest entomologist, what he drew mostly was insects. My strongest early influence was thus my older brother; it was from him I learned that the making of books – not just the reading of them – was a splendorous thing.

My brother fell into a lake at the age of three and was nearly drowned, and was rescued only because it was a calm day and my mother heard the air bubbles coming up. So I understood that I’d narrowly escaped not having a brother, and I was anxious about him, and followed him around a great deal; I was known, as the little shadow.

My brother drew comic books and wrote stories, and therefore I did the same. His were about distant planets, with tentacled forms of life and violent warfare. Mine featured flying rabbits who lived in Easter eggs and, later, beautiful long-haired girls in sumptuous ball gowns. As I’ve said, I was comparatively feeble.

We composed these books only when it was raining. On fine days we spent our time turning over rocks to see what was underneath.

The most disappointing was nothing. Then, in ascending order, came worms, millipedes, spiders, beetles, ants’ nests, toads, snakes, mice, and newts and salamanders. Newts and salamanders were the ultimate; they were extremely rare.

Sometimes we just looked, and meditated, and put the rock back. Sometimes we poked things with a stick to see what would happen.

People often ask me, „What’s the difference between writing poetry and writing fiction?” And surely it is this: With a lyric poem, you look, and meditate, and put the rock back. With fiction, you poke things with a stick to see what will happen.

But with both, there has to be something under the rock first, and that’s the part you can’t control or predict; this is where hope and despair and writer’s block come in. As all fiction writers and especially all poets know, there’s some part of your work that can’t be chosen: It chooses you, and you can either follow where it leads or not. If what’s under your particular rock isn’t a salamander, there’s no point trying to turn it into one.

In case you think a salamander under a rock is too cold and squirmy a metaphor for the unbidden element in creation, I’ll substitute the angel with whom Jacob wrestles in the Book of Genesis. From this nocturnal contest Jacob emerges with a double-edged gift: a wound, but also a blessing. Most people prefer angels to salamanders as symbols of the inspirational, although one is surely as wondrous as the other.

In any event, what’s under the rock, or the presence of angels, isn’t up to the writer, but to whatever is in charge of chance and fate and serendipity and gifts.

A reader recently gave me some high praise. No hyperbole, no adjectives, nothing too highfalutin – she patted me on the arm, nodded and said, „You write well.” Honestly, what more should one desire?

Két gyerek közül a fiatalabbikként nőttem fel. A család egyformán erős akaratú három másik tagja mellett én nemcsak a legfiatalabb voltam, de ízlésemben a leglányosabb – például kötögettem –, a legalacsonyabb, a leglomhább és a legjelentéktelenebb. Csak később jöttem rá, mit jelent hatméteres, örökmozgó óriások kvartettjében a legfiatalabbnak, legjelentéktelenebbnek és leglomhábbnak lenni.

Anyámat a korcsolyázás, az úszás, a lovaglás és a kenuzás érdekelte, viszont a művészi alkotás nem. Apám előszeretettel idézett az általa olvasott íróktól – főleg Sir Walter Scott-tól –, és nagyon jól tudott rajzolni, de entomológus lévén, zömmel rovarokat rajzolt. Ily módon kezdetben a bátyám volt rám a legnagyobb hatással; tőle tanultam meg, hogy a könyvírás – nemcsak az olvasás – csodálatos dolog.

Bátyám háromévesen beleesett egy tóba, és majdnem belefulladt, csak azért maradt életben, mert csöndes nap volt, és anyám meghallotta a feljövő buborékokat. Tudatosult bennem, hogy hajszál híján elveszítettem a bátyámat, ezért rajongtam érte, örökké a nyomában jártam; úgy is hívtak: a kis árnyék.

A bátyám képregényeket rajzolt és történeteket írt, tehát én ugyanezt tettem. Ő távoli bolygókról, csápokkal rendelkező lényekről és véres háborúkról írt. Én húsvéti tojásokban lakó repülő nyulakról, később báli ruhában pompázó szépséges, hosszú hajú lányokról. Mint említettem, meglehetősen jelentéktelen voltam.

Ezeket a könyveket csak olyankor írtuk, amikor esett az eső. Derűs napokon azzal múlattuk az időt, hogy kőtömböket gördítettünk el, hogy lássuk, mi van alattuk.

A legnagyobb csalódást a semmi okozta. A ranglétra alsó fokán a férgek álltak, aztán jöttek a százlábúk, a pókok, bogarak, a hangyaboly, a békák, kígyók, egerek, végül a gőték és szalamandrák. A gőték és szalamandrák jelentették a csúcsot; igen ritkán akadtunk rájuk.

Néha csak megfigyeltük őket, eltöprengtünk, és visszagördítettük a kőtömböt. Néha bottal megpiszkáltuk őket, hogy lássuk, mi történik.

Sokan kérdezik tőlem: „Mi a különbség a versírás és a regényírás között?” Hitem szerint a következő: amikor az ember verset ír, megfigyel, eltöpreng, és visszagördíti a kőtömböt. Amikor regényt ír, megpiszkálja a dolgokat egy bottal, hogy lássa, mi történik.

Viszont mindkét esetben valaminek kell lennie a kőtömb alatt, s ez az, ami nem tőlünk függ, amit nem tudhatunk előre; ahol színre lép a remény, kétségbeesés és az írói rövidzárlat. Minden regényíró, de főként minden költő tudja: van a munkának egy olyan része, amit nem mi választunk, hanem az választ minket; és vagy hagyjuk, hogy vezessen minket, vagy nem. Ha az adott kőtömb alatt nem szalamandra van, semmi értelme megpróbálni azzá alakítani.

Ha valaki netán úgy véli: a kő alatt megbúvó szalamandra túlságosan hideg és visszataszító ahhoz, hogy a teremtés spontán elemének metaforája legyen, helyettesíthetem az angyallal, akivel Jákob vív meg a Teremtés könyvében. Az éji viadalból Jákob felemás ajándékkal kerül ki: sebesülten, de megáldva. Az emberek zöme szívesebben veszi, ha angyal, és nem szalamandra az ihlet jelképe, holott mindkettő egyformán méltó a csodálatra.

Így vagy úgy, nem az írón múlik, mi van a kőtömb alatt, vagy hogy megjelenik-e az angyal, hanem azon a valamin, ami a véletlen, a sors, az éleslátás és a tehetség felől dönt.

Egy olvasó nemrég nagy elismerésben részesített. Került minden túlzást, díszítő jelzőt, fellengzősséget – megveretgette a karomat, biccentett, és annyit mondott: – Maga jól ír. – Kérdem én: kívánhat az ember ennél többet?

Vote it up
4
Tetszett?Szavazzon rá!