Egy asszony, akinek álma a béke

Interjú a 2011-es Nobel-békedíjassal, aki nyugalmat teremtett a polgárháború sújtotta Libériában

Megjelent: 2011. december

Kapcsolódó cikkek

Leymah Gbowee érettségi bankettje estéjén szülei, szomszédaik és barátai körében fényes jövőt képzelt magának. A libériai bakfis azt tervezte, hogy egyetemre megy, biológiát és kémiát tanul, gyermekorvos lesz. Csakhogy, mint Gbowee Hatalmas legyen az erőnk! címen most megjelent visszaemlékezésében írja, az 1989-es ünnepség után fél évvel békés világa és minden álma semmivé vált – hazáját polgárháború dúlta föl, lakóhelye romba dőlt, családja szétszóródott, terveiről le kellett mondania.

A rettegés évei következtek. Miközben a Charles Taylor vezette lázadók meg akarták buktatni a korrupt Samuel Doe elnököt, mindkét fél vérengzésekre ragadtatta magát. Gbowee a saját szemével látta, ahogy civileket gyilkoltak; egyszer a templomában rendeztek vérfürdőt. („Azokban a padsorokban csapkodtak, vagdalkoztak, lövöldöztek, erőszakolták meg a nőket, ahol imádkozni és énekelni szoktunk” – írja.) Rokonaival egyik ideiglenes szállásról a másikra menekült, sokat éhezett, és egy ideig egy szúnyogokkal teli ghánai menekülttáborban élt.

1991-ben, amikor az új, ideiglenes kormány megalakulása után Gbowee hazatért Libériába, összeköltözött egy Mens nevű férfival, aki durván bántalmazta. Gbowee megfogadta, hogy elhagyja, ám ekkor kiderült, hogy terhes. Úgy érezte, csapdába került, a férfival maradt, és még két gyermeke született tőle. Szellemét azonban ez sem törhette meg. Egy UNICEF-es program keretében továbbtanult, szociális munkás lett, a háború sújtotta embereknek segített.

Ismét várandósan végül elszánta magát, fogta a gyermekeit, és szülei segítségével elhagyta a goromba férfit. Egy nőmozgalmat képzelt el, amely kivívja Libéria békéjét. Ekkor már Taylor volt az elnök, és kitört a második polgárháború. Gbowee faluról falura járva kezdett szervezkedni.

Minden várakozását felülmúlva összefogásra bírta a keresztény és muzulmán nőket, akik az ő vezetése alatt, a békét jelképezve fehérbe öltöztek, és ezrével vettek részt a tüntetéseken, kormányüléseket megzavaró ülősztrájkokon. „Azt mondtam a tömegnek: »Azelőtt hallgattunk, de miután sokunkat megöltek, megerőszakoltak, embertelen körülmények közé taszítottak, betegségekkel fertőztek meg és végig kellett néznünk, hogyan teszik tönkre a családunkat, gyermekeinket, a háború megtanított bennünket, hogy nemet mondjunk az erőszakra és igent a békére! Nem hátrálunk, amíg nincs béke!«”– írja Gbowee.

Az asszonyok nem engedtek, Taylor pedig nem torolta meg a fellépésüket. Kijelentette, hogy anyáinak tekinti őket.

Ez a csoport szorgalmazta 2003-ban Taylor lemondását és a polgárháború befejezését. Szavazójoghoz juttatták a nőket, és diadalt arattak, amikor 2005-ben a libériai Ellen Johnson Sirleaf személyében megválasztották Afrika első női elnökét.

A Pray the Devil Back to Hell (Imádkozzuk vissza az ördögöt a pokolba!) című dokumentumfilmben is bemutatott munka ekkor kezdődött el igazán. Gbowee most az Afrikai Nők Hálózata a Békéért és Biztonságért ügyvezető igazgatójaként járja a világot, mindenütt szót emel a lányok-asszonyok jogaiért.

2011 októberében Ellen Johnson Sirleaffel és Tavakkul Karmán jemeni demokrata aktivistával megosztva Nobel-békedíjban részesült.

A 39 éves, hatgyermekes családanya minapi New York-i látogatásakor találkozott a Reader’s Digest munkatársaival. Közvetlensége, őszintesége, szenvedélyes tettvágya mindenkit lenyűgözött.

Libéria és szomszédai térképe

Megkérdeztük: Miből merít bátorságot?
A hitemből. Egyetlen következtetésre jutottam: egész lényem, mindaz, amire törekszem, mindaz, amit magam mögött hagytam, Isten kegyelmének köszönhető. Elvégre Afrikában és Afrikán kívül egyaránt se szeri, se száma a nálam intelligensebb nőknek.

Valami mégis arra bátorította, hogy kilépjen saját kétségbeejtő helyzetéből.
Egyszer meghallottam, amikor a fiam panaszkodott az anyámnak, hogy fél az apjától. Dühös lettem magamra, amiért hagytam, hogy a gyerekeim erőszakoskodást lássanak. Akkor megesküdtem, hogy megóvom őket és nem fogok csapdában vergődni. Amikor manapság a nők jogairól beszélünk, tudatában vagyok annak, hogy ha én nem is, a lányaim hasznát látják majd a munkámnak. A gyermekeimnek tett ígéretem ad erőt. Szerencsémnek tartom, hogy a saját szememmel láthatom a falvak-városok valóságos helyzetét, tájékoztathatom erről a kormányhivatalokat, és nemzetközi szintre is eljutok, ahol közölhetem az illetékesekkel, hogy bármit hisznek is a tevékenységükről, nem hat erre a csoportra.

Minden beszédem előtt elmondok egy imát. Mintha lelkészi szolgálatot teljesítenék. Ez a könyv pedig azért különösen fontos nekem, mert remélem, hogy tonnaszámra küldik majd el Afrikába, hogy az ottani lányok-asszonyok megtudják, mit tehetnek.

Mit gondol, milyen szerepet játszhatnak a nők a Közel-Keleten az arab tavaszt követően?
Csalódtam a közel-keleti nőkben. Csatlakoztak a demonstrációkhoz, de miután az első szakaszban győzelmet arattak, visszavonultak. Egyiptomban például Mubarak távozása után mindannyian hazatértek. Március 8-án (a nemzetközi nőnapon) a Tahrír téren tüntettek, azután [amint zaklatták őket] meghátráltak. Szerintem még hangosabban kellett volna folytatniuk a tiltakozást, mert az évek során megtanultam, hogy ha változtatni akarunk a bármely országban uralkodó állapotokon, különösen a nőkkel kapcsolatos ügyekben, azt senki sem fogja megtenni helyettünk.

Nem szokott félni?
De, néha. A legijesztőbb pillanatokat március 23-án éltem át, amikor Nigériában az elefántcsontparti nők mellett tüntettünk. Nem magamat féltettem, hanem mindazokat a nőket, akik kimentek az utcára. A kollégáim belépőkártyát kaptak a konferencia-központba, ahol államfők üléseztek [a Nyugat-Afrikáról tartott nemzetközi értekezleten]. A lelkiismeretem nem engedte, hogy odabent üljek, mialatt odakint nők forognak veszélyben, tehát én is tüntettem.

Ezzel veszélybe sodorta önmagát is.
A vezetés lényege az, hogy a mieink közé állunk. Bár azt mondják, életben kell maradni ahhoz, hogy a következő harcot is megvívhassuk, időnként meg kell mutatnunk, hogy igazi vezetők vagyunk. Ha a nők a perzselő napon tüntetnek, akkor ott a helyem nekem is, aki összehoztam ezt a csoportot. Táncoltunk az utcán! A nők leálltak a kocsijukkal, és csatlakoztak hozzánk. A katonák nem akarták elhinni, mert a hatalom páncélozott járműveket vezényelt ellenünk. De mi táncoltunk, a képükbe nevettünk. Igaz, néha én is félek a haláltól, és féltem a gyermekeimet, de attól soha nem féltem, hogy kimondjam, amit gondolok. Olyan nőket képviselek, akiknek talán sohasem nyílik lehetőségük, hogy felszólaljanak az ENSZ-ben vagy találkozzanak egy elnökkel. Sohasem félek őszintén szólni a hatalmasokkal.

2003 júliusában Monroviában libériai nők a polgárháború befejezését követelik

Sokan tehetetlennek érzik magukat, úgy vélik, az egyén nem tud mit kezdeni a rengeteg problémával. Ön mit gondol erről?
Isten mindannyiunkat olyanná teremtett, hogy valami egyedivel járulhassunk hozzá a közöshöz. Van, akinek az a hivatása, hogy összegyűjtse a környékbeli gyerekeket, énekelni tanítsa őket vagy mesét mondjon nekik, másnak pedig az, hogy tömegeknek szónokoljon. Elveszítettem a nővéremet, Genevát, és sajnálom, hogy már nincs velem, mert azok közé tartozott, akik azt hiszik, semmihez sincs tehetségük. Pedig ő vigyázott a gyerekeimre, amíg dolgoztam, és ha most megnézem, mi vált belőlük, tudom, hogy nem az én érdemem, mert ez az asszony csodálatos munkát végzett velük.

Mit kíván üzenni az olvasóinak a könyvével?
Szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy a félmeztelen, lecsüngő mellű afrikai nő a fegyverropogás közepette lavórt cipel a fején, és három gyerek csimpaszkodik a hátára. Meg azt a hiedelmet is, hogy mi mindig csak áldozatok vagyunk. Még áldozatokként is átvészeljük a megpróbáltatásokat. Erős asszonyok vagyunk, megjárjuk a poklot, de még az után is talpra tudunk állni. Bármilyen helyzetben összeszedheti magát az ember. Semmi sem akadályozhatja meg, hogy azzá váljék, amivé akar.