Egy bátor indiai

Mohamed Ikbál a kezét és a lábát nem tudja használni ugyan, de józan esze segíti fogyatékos társai képviseletében. Sok a teendője

Kapcsolódó cikkek

Mohamed Ikbál világoskék dzsekiben hasal a díványon, fejét fölemeli, sorvadt végtagjai ernyedtek. Markáns arca nyugodtnak látszik, pedig Ikbál dúl-fúl mérgében. Harminc mozgássérült társával együtt előre bejelentkezett Leh-Ladak tartomány helyettes főtisztviselőjéhez (HF), mégis több mint hat órája várakoztatják őket.

Ikbál arra szeretné ösztökélni a bürokratákat, hogy tartsák be a jogszabályt, miszerint a közhivatali állások három százalékát mozgáskorlátozottaknak kell adni. Miután a hatóságok nemrégiben pályázatokat hirdettek, nagyszámú rokkant jelentkezett, ám egyetlenegyet sem hívtak be felvételi beszélgetésre.

Igaz, hogy Ikbál nem sokat tud kezdeni a végtagjaival, de a fejével semmi baj sincs. Bármilyen dühös is most, kifundálja, hogyan juthat be legkönnyebben a HF-hez.
 

Negyvenhárom esztendeje, amikor Mohamed Ikbál a világra jött, elképzelhetetlennek tűnt, hogy a ritka veleszületett rendellenesség miatt nyomorék, csenevész kezű-lábú kisbaba egyszer majd Ladak legnevesebb társadalmi aktivistája lehet. Ladak, ez a Tibettel határos, az év felében hóval borított, megközelíthetetlen és kopár felföld India második legnagyobb tartománya.

Az ottaniak zöme más honfitársaihoz hasonlóan szégyenbélyegnek tekinti a rokkantságot. Ikbál családja és szomszédsága azonban nem így gondolkodott. Hozzátartozói kézben cipelték magukkal mindenhová, a környékbeli gyerekek pedig bevonták a játékaikba. Krikettmeccseken döntőbírónak választották, azonkívül szájával-nyelvével tudott sakkozni és más játékokat űzni.

Szülei a falu iskolájába is be akarták íratni, a fiú azonban toporzékolva tiltakozott. Senkinek sem volt szíve veszekedni vele, inkább hagyták, hogy otthon maradjon – amit később maga is keservesen megbánt. Édesapja és nagyapja tanították valamicskét írni-olvasni urdu nyelven.

Gyermekként sosem érezte magát fogyatékosnak. Húszéves kora körül azonban, amikor a testvérei meg a barátai sorra megházasodtak és munkát vállaltak, rádöbbent, milyen következményekkel is jár a fizikai állapota. – Az nagyon letört – emlékezik vissza.

Annyira nekibúsult, hogy belebetegedett, két évig csak az ágyat nyomta. Azután a mecset mollája többször is fölkereste, és arra buzdította, hogy naponta ötször imádkozzon, ahogy minden igaz muzulmánnak illik. Arabul is tanította Ikbált, hogy olvashassa a Koránt.

– Ha imádkoztam vagy Koránt olvastam, az jobb kedvre derített – emlékszik Ikbál. – Fokozatosan visszatért a lelkierőm.

Ám Ikbál édesapja szívbeteg lett, már nem tudta kiegészíteni a szerény nyugdíját, a fiú bátyja pedig a szülők beleegyezése nélkül nősült, és elköltözött otthonról.

Így az immár harminchoz közeledő kisebbik fiúra, Ikbálra maradt a család gondja. Ő pedig munkához látott, erejét és értelmét többé nem nyomorgatta lehangoltság.

A családnak a bazár területén lévő kis telkét addig szemétlerakónak használták, Ikbál eltakaríttatta a hulladékot, üzlethelyiségeket építtetett a földdarabon, és bérlőket keresett hozzájuk. Téglaégetőt nyitott. Kőtörőket szegődtetett, és a követ építési vállalkozóknak adta el.

Az 1990-es évek végére Ikbál tehetősnek mondhatta magát. Öccsének és húgának jó párt talált, megszervezte mindkettejük esküvőjét.

Lehetőségei mégis gyakorlatilag a falujára korlátozódtak, mígnem 2001-ben megismerkedett egy akkoriban Ladakba érkezett nővel, Vidhja Rámaszubban szociális munkással, és ettől visszavonhatatlanul megváltozott körülötte a világ.

Ekkorra a fogyatékkal élők India több nagyvárosában szervezkedni kezdtek, sőt sikerült elérniük, hogy megszülessenek a problémáikat orvosló jogszabályok. Ezek a változások azonban a távoli Ladakra még nem hatottak – e helyzetnek a megváltoztatására kérték föl Vidhját.

Egy falugyűlésen, amelyre a szülők elvitték magukkal mozgássérült csemetéiket, Vidhja egy idősödő asszonyra figyelt föl. – Felnőtt fiam súlyosan fogyatékos – panaszolta a néni sírva Vidhjának –, de olyan nehéz, hogy nem bírtam elhozni.

Vidhja és a fogyatékosok sorsa iránt szintén érdeklődő ladaki kolléganője, a fiatal Kundzang Dolma a kíváncsiságtól hajtva ellátogatott Ikbálékhoz.
 

A félszeg Ikbálnak némi időbe tellett, hogy fesztelenül tudjon beszélgetni a két nővel, de hamarosan kiderült, hogy nem akármilyen fiatalember: sok fogyatékossal ellentétben se önsajnálat, se düh nem munkál benne.

– A legtöbb mozgássérült szó nélkül beletörődik a hátrányos megkülönböztetésbe – mondta halkan. – Némaságunkkal még tehetetlenebbekké tesszük magunkat. Jogaink követeléséhez össze kell fognunk.

Vidhja, aki azt tűzte ki célul, hogy ladaki fogyatékosok által irányított és működtetett mozgalmat hoz létre, megérezte Ikbálban az alkalmas vezetőt. Magával vitte a tartomány különböző részeiben más fogyatékosokkal, valamint politikusokkal, hivatalnokokkal és falusi elöljárókkal szervezett összejövetelekre. A fiatalember fokozatosan leküzdötte félszegségét, és meggyőző szónokká vált. És bár angolul nem tudott, sőt hindiül sem beszélt igazán folyékonyan, kimozdult az annyira megszokott környezetből, elutazott India nyüzsgő, milliós nagyvárosaiba, hogy alaposabban tájékozódjon a fogyatékosok mozgalmáról.

– Tulajdonképpen sokkal agyafúrtabbnak bizonyult nálam – ismeri el Vidhja. – Könnyebben kiismerte magát az embereken, sokkal higgadtabb, mint én.

Vidhja bátorításával Ikbál, Kundzang és mások nem hivatalos bizottságot alakítottak, amely számos ügyön kezdett dolgozni.

Az oktatás különösen közel állt Ikbál szívéhez. – Nem a testi fogyatékosságom a legsúlyosabb – véli –, hanem az iskolázatlanságom.

Ikbál hisz abban, hogy a fogyatékos gyermekeknek az épekkel együtt kell tanulniuk. Csakhogy a meredek hegyoldalak, földes utak, hidak nélküli vízfolyások sok ilyen gyermek számára lehetetlenné tették, hogy eljusson a helyi iskolába.

További komoly gondot okozott, hogy a szűkre szabott oktatási költségvetésű tartományban csak két szakképzett pedagógus foglalkozott több száz, különféle fogyatékkal élő gyermek speciális problémáival.

Magától értetődő megoldásnak ígérkezett egy kollégium, ahol a bentlakó diákok speciális korrepetálásban részesülnek, és egy környékbeli iskolába járhatnak.

Úgy döntöttek, Csucsot Jokmában hozzák létre a kollégiumot. 2004 márciusában bérelt helyiségekben nyílt meg az intézmény, tizenhárom gyermekkel – a nyolc fogyatékos mellett öten szegény családból származtak.

A gyermekek igen jól teljesítettek az iskolában. Mi több, az első év végén a környéken levő hat iskola legjobb előmenetelű tanulója egy fogyatékos kislány volt, aki korábban nem is járt iskolába, de a kollégiumban kapott intenzív korrepetálásnak köszönhetően ért el ennyire jó eredményeket.

Az immár saját tulajdonú épületében működő kollégium jelenleg huszonhat gyermeknek ad otthont.

Ikbál és Kundzang ma a fogyatékosok hivatalosan bejegyzett jogvédő szervezete, a Népi Akciócsoport a Befogadásért és Jogegyenlőségért (PAGIR) magját képezi.

– Ikbál elképesztő, akárcsak Kundzang – fogalmazza meg elismerését Cevang Rigdzin, a tartomány volt oktatásügyi főtanácsosa.
 

A változtatás azonban ritkán könnyű. Ikbálnak a HF hivatalában még ki kell okoskodnia, miként kényszerítse a tartomány második emberét és közigazgatási vezetőjét, hogy az előzetesen egyeztetett időpontban fogadja őket. Azután eszébe ötlik valami. – A HF köteles fogadni bennünket! – kurjantja el magát.

Társai sem restek, és pillanatokon belül dühös ordítozástól visszhangzik a helyiség. A küldöttséget kisvártatva bekísérik a HF irodájába.

A HF azt ígéri a delegációnak – amelynek tagjai zömmel maguk is állásra pályáznak –, hogy a fogyatékos jelentkezőket is meghallgatják majd.

– Mikor? – firtatja Ikbál.

– Holnap közöljük önökkel – feleli a tanügyi illetékes.

– Azt már nem – ellenkezik Ikbál. – Most mondják meg!

Kitűzik a dátumot, és tizennégy fogyatékos személy – a háromszázalékos kvótánál valamivel több – kap állást.

Ez néhány esztendeje történt, s a hatóságok azóta – némi ösztökélésre – eleget tesznek a jogszabálynak.

A szervezet örökös pénzszűkével küzd, de Ikbál nem csügged. – Amikor kell, meglesz a pénz – hangoztatja. – A munka a fontos, és még rengeteg a tennivaló.

Vote it up
253
Tetszett?Szavazzon rá!