Egy falka fivér

Elképesztő történet három rettenthetetlen és fantáziadús keletnémetről, akik egymás után átjutottak a berlini falon

Megjelent: 2009. november

Kapcsolódó cikkek

A két igen könnyű motoros sárkányrepülő alig kétszázötven méteres magasságban berregett a hajnali égen, a várost kettéosztó fal mentén. A reflektorfényben fürdő halálsávtól balra Nyugat-Berlin terült el, onnét emelkedett a levegőbe mindössze néhány perce a két jármű, amely jóformán csak a csővázra feszített szárnyból meg az ahhoz erősített kempingszékből állt. Jobb kéz felé Kelet-Berlin húzódott, a veszélyzóna, ahová éppen belépni szándékoztak.

Az elöl haladó gép kormányánál Ingo Bethke éppoly feszülten figyelt, mint amikor saját maga szökött el az NDK-ból, de elégedett vigyorral nyugtázta, hogy a határőrök semmi aktivitást sem mutatnak. Szabályzatuk tiltotta, hogy engedély nélkül repülőgépekre lőjenek. A zavar fokozása érdekében jókora, szovjet jellegű vörös csillagokat ragasztottak a tízméteres terepszínű szárnyfelületre. A két pilóta – Ingo és öccse, Holger – katonaköpenyt meg vörös csillagos sisakot viselt.

– Halló, Sas kettő! – szólt testvéréhez rádió adó-vevőn Ingo. – Fogadok, hogy lent már csörögnek a telefonok!

A középső fivér, az Ingónál egy évvel fiatalabb Egbert a bokrok tövében várta, hogy leszálljanak.

A három fivér Kelet-Berlin déli fertályán nőtt fel. A nagyhangú, szilaj fiúk tűzbe mentek volna egymásért, és folyton valami galibába keveredtek. Magas rangú rendőrtisztviselő szüleik keményvonalas kommunisták voltak.

Hármuk közül a legidősebb, Ingo hétéves volt a fal felépítésekor. Világot akart látni, de ez a vágya nem teljesülhetett, amíg az NDK kelepcéjében vergődött. Amikor behívták katonai szolgálatra, ezredével a Berlintől északnyugatra nyolcvan kilométeres folyamszakaszon határvonalként szolgáló Elbát vigyázta. Alaposan megismerte a környéket, és körmönfont tervet ötölt ki, amelyet gondosan titokban tartott bajtársai előtt.

1975 májusában az immár 21 éves Ingónak négy hónapi várakozás után sikerült egy hétvégére autót kölcsönöznie. Senkinek sem szólt a tervéről, s egy barátjával az Elba menti zöldhatárhoz hajtott, ahol valaha járőrözött. Ott nem épült fal, de a senki földje különféle veszélyeket tartogatott: mindenekelőtt széles sávban leterített, gondosan elgereblyézett homokot. Azután erős rácskerítés következett szögesdróttal a tetején, majd buktató drótakadály, amely érintésre fényszórókat hozott működésbe, végül pedig aknamező. Ingóék mindezen átjutottak. A vízparton hasalva egy-egy gumimatracot fújtak föl, és nesztelenül áteveztek a százötven méter széles folyó túloldalára. Följebb, a parti úton a nyugatnémet határőrség furgonja állt. – Hideg az éjszaka az úszkáláshoz – jegyezte meg a határőr, amint Ingo bekopogtatott az ablakon.

– Annak nem, aki keletről úszik ki – vigyorgott Ingo.
 

A szökés miatt nagy nyomás nehezedett az NDK-ban maradt családra. A szülők elveszítették az állásukat. Holgernek, a legkisebb fiúnak minden lépését figyelték. 1983 márciusában aztán ő is nekivágott. Fölhajtott egy utolsó pohárkával, és érzelmes búcsút vett Egberttől. A bátyján kívül otthon más nem tudott a tervéről.

Egy barátjával heteken át gyakorolta az íjászatot, és az erdőben kísérletezte ki a módszerét. Talált egy utcát a Treptower Parknál, ahol a senki földjét mindkét oldalon magas lakóházak szegélyezték. Föllopódzott egy padlásra, és kimászott egy tetőablakon.

Erős íjjal nyilat lőtt ki, amely negyven métert repült a határ fölött, a szemközti házon túlra. Damilt vontatott magával, amely egy pezsgősüvegből tekeredett ki. Ingo a nejlonszál segítségével acélsodronyt húzott át a határ felett. Holger a sodrony egyik végét egy kéményhez kötötte, Ingo a másikat az autója lökhárítójához, és néhány métert előregurult a kocsival, hogy kifeszítse az acélkötelet. Most jött az életveszélyes mozzanat.

Holger átsuhant a határ fölött, és földet ért egy lapostetőn

Holger vascsigát készített kétoldalt fogóval és csuklórögzítő szíjjal. A kábelre illesztette a csigát, mindkét oldalon megmarkolta a fogantyút, és nekirugaszkodott. Halk surrogással suhant át a határ fölött, és szerencsésen földet ért a túloldali ház lapos tetején. Így már két fivér jutott át Nyugatra.

Ingo meg Holger Al Capone néven sörözőt nyitottak Kölnben, és törték a fejüket, hogyan segítsenek középső testvérükön. Egbert életét igencsak megkeserítette a Stasi. A titkosrendőrök még azt is felajánlották neki, hogy szabadon távozhat Nyugatra, de elhárította, mert tudta, hogy csak próbára akarják tenni. – Szeretem az NDK-t, itt maradok – felelte.

Ingo pillantása megakadt egy minihelikopteren a Playboy magazinban. Elment egy hannoveri kiállításra, de kiderült, hogy az csak prototípus. Véletlenül azonban Holgerrel megismerkedtek két francia pilótával, és tőlük hallottak az igen könnyű motoros gépekről. Franciaországba utaztak, és kipróbálták a dolgot. – Ez az – mondta Ingo. – Most már kisíbolhatjuk Egbertet.

A tízméteres szárnyfesztávolságú gépek nem nyújtottak semmilyen védelmet a pilótának és utasának: a szárnyhoz mindössze egymás mellett elhelyezett két ülés, motoros szánból kiszerelt hajtómű, valamint apró kerekek tartoztak. Szétszedve az egész elfért egy személygépkocsi utánfutóján.

Az előkészületek négy évet vettek igénybe. Ingo és Holger 1989 májusában Berlinbe autózott, és virágnyelven üzent Egbertnek: "Ulrike jól van." Ez jelezte, hogy ő is készüljön.

Május 25-én éjfélkor az időjárási viszonyok kedvezőnek tűntek. A két sárkányrepülőt a Britzer Mühle nevű park melletti sportpályán szerelték össze. Ha az egyik gép szerencsétlenül jár, megpróbálnak mindhárman a másikkal a levegőbe emelkedni, de nem tudták, ez lehetséges-e.

Ingo ellenőrizte, hogy jól csatlakoztatták-e a vezérlőkábeleket. Egbert hajnali negyed ötkor bevette magát a Treptower Park bokrai alá.

A pilóták beindították a hajtóműveket. Öt perc múlva feltűnt a Treptower Park hatalmas zöld szőnyege. Ingo leereszkedett, Holger pedig fent körözött, készen arra, hogy ő is leszálljon, ha a bátyja bajba kerül. – Rendben, most landolhatsz! – mondta neki.

Egbert előugrott rejtekhelyéről, a közben megforduló géphez nyargalt, és bepattant az üres ülésre. Ingo tizennégy éve nem látta, de most nem értek rá beszélgetni. A testvérek gyorsan egymás szemébe néztek, Ingo sisakot nyomott Egbert kezébe, hogy vegye föl, és felpörgette a motort.

A második személlyel a fedélzeten a gép nehezen gyorsult. Fölemelkedett a földről, és éppen hogy átkecmergett a fák fölött. Ingo ismét a fal felé fordult, és annak mentén északi irányban haladt. Öt perc múlva meglátta maga előtt, a fal nyugati oldalán a Reichstag jellegzetes tömbjét.

Az előtte lévő széles gyeprészt használták leszállópályának. A három fivér ujjongva ugrott ki a két kis zajos gépből. Ott várakozó barátaik sörözni vitték őket a Kurfürstendammra. – Életemben nem ittam olyan jót – meséli Egbert. – Azt hittem, soha többé nem látom a fivéreimet, de angyalként leszálltak hozzám az égből, és magukkal vittek a paradicsomba.

Vote it up
185
Tetszett?Szavazzon rá!