Egy gyűrű nagy utazása

Egy világháborús fogolytáborban két tábla csokira cseréltek egy aranygyűrűt. Az ékszer 70 év után hazatalált

Kapcsolódó cikkek

David C. Cox hadnagy minden egyes porcikája sóvárgott a két tábla csokoládé után, amit a kerítés túloldalán álló olasz katona a kezében tartott. 1945 márciusa volt, mindkét férfi a német Stalag VII–A nevű hadifogolytáborban raboskodott. Fogvatartóik nemzetiség szerint különítették el őket, az éhség azonban nem tett különbséget közöttük. Mindannyian bogarakkal teli levesen és fekete kenyéren tengődtek, amelyet fűrészporral kevert lisztből gyúrtak. A Cox lágerében lézengő amerikai katonák úgy festettek rongyos, lötyögő egyenruhájukban, mint a madárijesztők. A barikád túloldalán a csontvázzá soványodott európai rabok dideregve bújtak össze a hidegben.

Az olasz rámutatott a pilótagyűrűre Cox jobb kezén, jelezve, hogy kössenek üzletet. A férfi lepillantott a gyűrűre, és hirtelen felvillant előtte a pillanat, amikor a szülei neki ajándékozták az ékszert: a nap, amelyen letette a pilótavizsgát és házasságot kötött. Az észak-karolinai Greensboróban lévő fűrésztelep tulajdonosának fia, a magas, szőke Cox a végzős osztály elnöke volt, és két főiskolai szemesztert végzett, mielőtt csatlakozott a hadsereg légierejéhez.

Másodpilótaként hatalmas B–17-es bombázógépeket vezetett Németország és a megszállt Franciaország felett. 1943 májusában érdemkeresztet kapott, amiért visszavezette Angliába lángokban álló gépét egy támadás után, amelyben a tízfős legénység fele odaveszett. Ugyanezen év júliusában egy náci rakéta eltalálta a gépét.

Cox ejtőernyőjével egy Németország délkeleti részén fekvő faluban, egy rózsákkal teli kertben landolt, és egy arra elhaladó járőr elfogta. A szövetséges légierő tisztjeinek fenntartott Stalag Luft III. táborba vitték. Itt méltányosan bántak a foglyokkal: a katonák idejüket sportolással, szórakozással, színdarabok előadásával töltötték, no meg azzal, hogy titkos alagutakat ástak a barakkjaik alatt. Miután azonban e föld alatti járatokon át 76 fogolynak sikerült megszöknie, kezdetét vette a terror.

A táborban rekedt foglyokat bebörtönözték. Amikor Cox barakkjában egy ezredes tiltakozni próbált, az őr torkon lőtte. Nem sokkal később Hitler közvetlen parancsára a tábor közepén kivégeztek 50 elfogott szökevényt. Három ember kivételével az összes szökött rabot kézre kerítették.

Ahogy a szövetségesek előnyre tettek szert a háborúban, a foglyok reménykedni kezdtek. Ám 1945. január 27-ének fagyos estéjén, miközben Cox fogolytársai az Így élni jó című vígjáték adaptációját adták elő a színpadon, megjelent egy katonatársuk, és így kiáltott: – Harminc percet kaptunk, hogy felsorakozzunk a kapunál. Szedjétek össze a holmitokat!

A fogolytábor lakói csatlakoztak ahhoz a több tízezres erőltetett menethez, amelyet a nácik Németországon hajtottak keresztül. Ez volt az utóbbi 50 év leghidegebb éjszakája. Egész éjjel és még két nap meneteltek a hóviharban. Aki elesett, azt lelőtték, vagy hagyták megfagyni. A túlélőket marhavagonokba zsúfolták. Szükségüket vödrökbe kellett végezniük. A további két napig tartó úton rengetegen elpusztultak.

A foglyok végül megérkeztek a bajor város, Moosburg közelében lévő Stalag VII–A táborba. A nácik 80 ezer embert zsúfoltak össze a 10 ezer fő befogadására tervezett láger barakkjaiba és sátraiba. Két hónap elteltével a 26 éves Cox társaihoz hasonlóan csontig soványodott, és legyengült. Az éhhalál küszöbén a csokoládé extra kalóriái segíthettek volna, hogy még egy darabig ne essen össze.

Cox megforgatta ujján a gyűrűt. Anyjára és apjára gondolt, aztán a feleségére, Hildára. Felrémlett előtte az irántuk érzett szeretete és mindaz a remény, amit az aranykarika képviselt. Lassan lehúzta az ujjáról, és átnyújtotta a kerítésen.
 

Cox legidősebb fia, ifjabb David C. Cox számára az eltűnt gyűrű története éppolyan kulcsfontosságú volt apja kilétének megértésében, mint a másolat, amelyet apja az eredeti helyett viselt. – A testvéreimmel rengetegszer hallottuk a történetet – emlékezik vissza a ma 70 esztendős ifjabb Cox. – Sokszor levette és megmutatta nekünk a gyűrűt. Fel is próbáltam olykor, hogy még mindig nagy-e az ujjamra. Úgy mesélt azokról a csokoládékról, mint a legfinomabb falatról, amelyet valaha evett.

Miután George Patton tábornok 14. Páncélos Hadosztálya 1945 áprilisában felszabadította a Stalag VII–A-t, idősebb Cox hazatért Észak-Karolinába. Kilenc hónap múlva felesége, a törékeny, melegszívű Hilda életet adott az ifjabb Davidnek. Hamarosan a kisebbik fiú, Brad és a leány, Joy is világra jött. Cox az öccsével együtt abroncsfutózáshoz való eszközök forgalmazásával kezdett foglalkozni, és csakhamar meggazdagodott. Kívülről nézve minden mesésen alakult: nagy házak, luxusautók, koktélpartik… ám aki közelebb állt Coxhoz, láthatta körülötte a sötét árnyakat.

A gyöngédség ritka pillanataitól eltekintve az idősebb Cox keményen és ridegen bánt fiaival. Reggelente úgy ébresztette a gyerekeket, mint a tábori őrök: – Raus! Kifelé! – Munka után beült a fotelébe egy koktéllal, és Hildának ki kellett terelnie a gyerekeket, hogy hagyják pihenni az apjukat. Ha nem ették meg a vacsorát az utolsó falatig, hosszú beszédet tartott nekik a nélkülözéseiről.

Mire az ifjú David kamaszkorba lépett, apja italozása komoly problémává súlyosbodott. Az idősebb Cox keserű, kemény szavak özönét zúdította feleségére és fiaira. Máskor visszavonult, és maga elé motyogva emlegette a civileket, akiket a szőnyegbombázások során meggyilkolt. Munkatársaival és alkalmazottaival annyi vitája támadt, hogy az öccse végül kényszerítette, adja el a vállalati részesedését.

Az így kapott pénzt Cox új vállalkozásba fektette, ami nem járt sikerrel, így Hildával a csőd szélére kerültek. Visszanézve igen valószínű, hogy poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, de ez a diagnózis akkoriban nem volt ismert, és a környezete egész egyszerűen kiállhatatlan alaknak tartotta.

A szakadék közte és szerettei közt tovább nőtt, amikor a korábban láncdohányos Hildánál emfizémát állapítottak meg, ám Cox nem volt hajlandó megállni, hogy rá ne gyújtson az asszony közelében. – Ő a beteg, nem én – mondogatta.

Miután 1984-ben Hilda meghalt, Cox elsőszülött fiuknak ajándékozta a gyűrűt, ami akkorra már szűk volt az ujjára. A harmincas éveiben járó David bánattal vegyes büszkeséggel viselte az ékszert. Néhány év múlva, akkortájt, amikor az ifjabb Cox beejtette a gyűrűt egy tolóajtósínbe, és az szinte félbetört, az öregúr szellemi állapota romlani kezdett. Demenciát diagnosztizáltak nála.

1993-ban ifjabb Cox, vonakodva bár, de beköltöztette édesapját egy közeli otthonba. Addigra az idős ember már alig tudott beszélni. Képes volt azonban kommunikálni a hanglejtésével és az arckifejezéseivel, és David meglepve fedezte fel, hogy apja a következőket akarja közölni vele: „Szeretlek. Jó, hogy itt vagy. Kérlek, ne hagyj magamra!”

David minden este meglátogatta őt. Amikor 1994 szeptemberében, 75 évesen, idősebb David Cox stroke-ot kapott és elhunyt, a fia fogta a kezét. – Megszerettem az apámat. Megtiszteltetés volt átsegíteni őt azon az ajtón.

Ifjabb David C. Cox emléktárgyai apja második világháborús szolgálatából

Tizenkilenc évvel később, 2013 júliusában Mark és Mindy Turner a szomszédjukhoz voltak hivatalosak vacsorára. Turnerék Kansasból költöztek a németországi faluba, Hohenbergbe, amikor a 45 éves Mark civil légiközlekedés-ellenőri állást kapott a közeli Ansbachban található amerikai katonai bázison. Szomszédjuk, a barátságos Martin Kiss hatvanas évei közepén járó, magas ősz férfi volt. Templomfestőként dolgozott. Az amerikai házaspár – a látogatóban lévő rokonaikkal együtt – alig várta, hogy láthassa a mester műhelyét.

Miután Kiss felesége, Regina jóllakatta őket, a vendégek betódultak a műhelybe szemügyre venni a vallásos tárgyú festményeket, a szépen megmunkált fa- és gipszfeszületeket, valamint egy portrésorozatot. Kiss rövid időre eltűnt, s egy apró műanyag dobozzal tért vissza: – Van itt még valami, amit meg szeretnék mutatni önöknek.

Felnyitotta a dobozt, és elővett belőle egy aranygyűrűt, amelyet egy repülőgép-légcsavar, szárnyak, egy sas, továbbá a US felirat díszített. Kiss ezután elmesélte, hogy Jugoszláviában, a mai Szerbia területén nőtt fel, és a családja egy kis fogadót üzemeltetett a Duna partján.

1971-ben Nyugat-Németországba disszidált, hogy művészi pályára léphessen. Mielőtt útnak indult, a nagyanyja nekiajándékozott egy gyűrűt, amelyet az asszony szállásért és ellátásért kapott egy háborúból hazafelé tartó orosz katonától. A nagymama azt remélte, a gyűrű szerencsét – vagy ha azt nem, legalább néhány márkát – hoz majd unokájának.

Martin Kiss egy ideig hordta a gyűrűt, de aztán eltette, hogy ne essék baja, miközben dolgozik. Kíváncsi volt rá, vajon kié lehetett. Díszítéséből és feliratából (Szüleitől David C. Coxnak, Greensboro, NC. 10-4-18-42) kiderült, hogy eredeti tulajdonosa egy amerikai katona, ám a festő nem tudta, miként akadhatna rá. – Segítenének, hogy megtaláljam ezt az embert vagy a gyerekeit? – kérdezte a vendégeit. Mark Turner megígérte, hogy megteszi, ami tőle telik, és lefotózta a gyűrűt.
 

Hazatérve Turnerék gyorsan ráakadtak az interneten egy bizonyos Norwood McDowell 2005-ben írt diplomamunkájára, amely Cox és egyik társa háborús tapasztalatairól szólt. Négy mondat erejéig szerepelt benne a gyűrű és a csokoládék története is.

Turner azonnal e-mailt küldött McDowellnek, és megkérdezte, tud-e valamit David C. Cox családjáról. McDowell azt válaszolta, hogy ő az ifjabb David Cox veje, és szakdolgozatát az idősebb Cox naplója alapján írta, ami a férfi halála óta fia tulajdonában van. Megadta apósa e-mail címét is. Az ifjabb Cox másnap reggel olvasta Turner üzenetét. – Arra gondoltam: ez nem lehet igaz – emlékezik vissza a férfi – , biztos álmodom!

E-mail e-mailt követett. Összehasonlították az eredeti gyűrűről és a másolatról készült fotókat. David Cox elmagyarázta Turnernek, hogy a számsor a gyűrűn nem más, mint apja születési dátuma és az év, amikor azt ajándékba kapta. A Google-fordító segítségével üzenetet küldött Martin Kissnek, és felajánlotta, hogy megfizeti neki az arany értékét. Kiss azonban még a postaköltséget sem volt hajlandó elfogadni.

A csomag két hét múlva megérkezett. Augusztus 16-án kisebb tömeg gyűlt össze David Cox nappalijában: jelen volt a húga, a felesége, a lányai a férjeikkel és a gyerekeikkel, továbbá a sajtó három képviselője. David remegő kézzel emelte ki a gyűrűt a dobozból. – De gyönyörű! – kiáltott fel a húga, és könnyek gyűltek a szemébe.

– Amikor apám utoljára tartotta a kezében, túl kellett adnia rajta – mondja Cox. – Bárcsak még életében visszakaphattuk volna!

A vendégek távozása után David biztonságba helyezte a gyűrűt a másolattal együtt, de időről időre előveszi őket, és megmutatja a látogatóknak. – Azt remélem, hogy nemzedékről nemzedékre öröklődnek majd a családban a történetükkel együtt.

A férfi úgy tervezi, hogy meglátogatja Martin Kisst és Turneréket, hogy személyesen is kifejezze nekik a háláját. – Viszek majd néhány tábla csokoládét – jelenti ki.

Nógrády Zoltán, mielőtt levente lettHadifogoly-születésnap
Édesapámat 16 évesen elvitték leventének, majd fogságba került. A minap régi papírok közt kotorászva ráleltem a visszaemlékezésére.
 

„1945. október 30. Micsoda mázli! Épp holnap leszek 17 éves, és – szinte hihetetlen – bevagoníroznak, irány haza, Budapestre a Mailly le Camp-i táborban töltött hét hónapnyi keserves fogság után.

Végre hajnalodik. Megkapjuk a háromnapi hideg élelmet szigorú paranccsal, hogy felbontani nem lehet. Aki mégis megteszi, itt marad. Hihetetlen kín a sok éhezés után, hogy a kezemben a zsák, benne hat doboz finom kaja, amihez nem nyúlhatok. Ezt nem bírom ki!

Menetelve az állomás felé úgy döntök, lesz, ami lesz, kibontok egy dobozt. Kicsempészek egyet a zsákból, és a zsebembe csúsztatom. Kemény, szívós karton, keksz lehet. Kifeszegetve kiderül: négy pakli cigaretta. Rohadjon meg, nem dohányzom, de azért jó lesz, majd elcserélem valami ehetőre. Lázasan tapogatok tovább: újabb zacskó, benne egy adag instant kávé. Az ördög vigye! Kávézni most nem időszerű. Három szem kockacukor. Na, ez már valami! Villámgyorsan be is kapom egymás után. Közben lesem, ki figyel, hála istennek senki.

Végre valami kemény akad a kezembe, de újabb csalódás: pléhdobozos sajt. Tágítom a lyukat. Megvagy, te keksz! Szétporlik az ujjaim szorítása alatt, de már a markomban van. Számban összeolvad a morzsa és a papír, sebaj. Piszkosul ízlik! Fahéjas manna! Megfogadom: mást sem eszem életemben, csak kekszet!

Kiérünk az állomásra, állunk, várunk. Zsebemet égeti a sajt. Vagy tán szalámi? – tűnődöm. Morajlik a tömeg, aztán elérkezik hátra is a hír: beteltek a vagonok, indulás vissza. Az amerikai tiszthelyettes éles hangon parancsolja, hogy a kiadott élelem büntetés terhe mellett a tábor bejáratánál leadandó.

Ez engem hülyének néz! Nem vehetik vissza! Nem érdekel, mit karattyol, úgysem értek angolul, legfeljebb majd azt mondom, félreértettem a tolmácsot.

Haladunk a tábor felé, most már nem foglalkozom senkivel. Éhes vagyok. Előkapom a kartont, kirázom a nyitót, és pillanatokkal később falom a sajtot. Isteni! Ezentúl csak sajtot fogok enni, ennél jobb nincs!

Körülnézek, mindenki a csomagokat bontja, cipőjébe, ingébe dugja azok tartalmát, és fal. A tábor bejáratánál hatalmas tűz ég. – Hideg élelmet elővenni és tűzbe dobni! – A fogolyőrség nem figyel ránk. Repülnek az üres dobozok a lángok közé. Legalább jóllaktam a születésnapomon, hazautazás helyett.”
 

Most, felnőtt fejjel értelmet nyert számomra apám unalomig ismételgetett mondata: „Ételt nem hagyunk meg!” Ha ott maradt egy falat a tányéron, megpróbálta belénk tuszkolni. Ha mégsem ettük meg, eltüntette ő. Az agyunkra ment. Akkor. Bár most is hallhatnánk!
Nógrády Judit, Vecsés

Vote it up
156
Tetszett?Szavazzon rá!