Egy hónapig vasárnap

Az augusztus Párizsban voltaképpen egyetlen hosszúra nyúlt víkend. Képriport a városra telepedő derűs nyugalomról

Kapcsolódó cikkek

Az Eiffel-torony lüktet, mint egy rezgőre állított mobiltelefon, csikorogva és tülkölve hömpölyög a hétköznapi forgalom, a kávéházak zsúfoltak és lármásak. Az év minden hetén a vasárnapért imádkozom. És amikor itt Párizsban, ahol lakom, végre eljön a vasárnap, azért fohászkodom, bárcsak már augusztus lenne! Beleszerettem a vasárnapba, a munka és szabadság közé ékelődő pihenés napjába. Kávé, Bach, újság, villásreggeli, séta a parkban – mi lehet jobb ennél?

Az első itteni nyaramon, 2004-ben, felfedeztem az augusztusi Párizs titkát. A hónap első napján, amikor a franciák tömegei elvonultak rendes évi vakációjukra, a főváros bezárt. A szemközti kávéház szorosan lehúzta a redőnyt, és ugyanígy tett a szomszédos péküzlet is. Az autók eltűntek a dudáikkal együtt, és sok-sok méter üres helyet hagytak maguk mögött. A továbbra is nyitva tartó kávéházakban – jó néhány akadt – könnyű volt nyugalmas asztalt találni. Derűs nyugalom telepedett a városra. Azóta, ha valaki megkérdezi, hol töltjük feleségemmel, Bethszel, augusztusi szabadságunkat, mindig azt feleljük: – Otthon.

Miért is ne? Augusztus Párizsban a leghosszabb vasárnap. – Augusztusban még a munkát is lehet élvezni – mondja Filipe Nuno, a Rue Montmartre-on található La Bocca étterem pultosa. Hasonló érzésekről vall Matthieu Forges, a közeli Rue de Petis-Champs-n lévő Vivienne bisztró pincére.

– A franciák általában sietnek – mondja. – De augusztusban megérkeznek a turisták, akik sokkal nyugisabbak. Ezt jobban szeretem.

A Palais Royal parkja

– A párizsiak ötven százaléka elmegy – magyarázza Rombhane Ben Amar az Opera Market fűszerüzletben –, de harminc százalékkal több turista jön! – Így is megmarad nettó húsz százalék békesség- és nyugalomtöbblet, ami figyelemre méltó mennyiség. És persze nem kell odamenni, ahová a többi turista jár. Pompás kőpadok vannak a folyóparton, és egy péküzletben mindig be lehet szerezni a hozzávalókat egy békés Szajna-parti piknikhez. A legemlékezetesebb úti élményeim azok, amikor valami gyönyörű helyen ábrándoztam.

Egyik kedvenc parki elfoglaltságom figyelni, ahogy a gyerekek favitorlásaikat úsztatják a Tuileriák kertje tavaiban. Amikor 1974-ben először jártam itt és néztem a csónakokat, az akkor ötéves fiamra gondoltam. Most már két gyereke van. Minden megváltozott, és semmi sem változott.

Vannak „vasárnapi múzeumaim”. Olyan udvarok és kertek tartoznak ide, ahová elmenekülhetek a tömeg elől és élvezhetek egy kis „zöldet”. Egyik kedvencem a Rodin Múzeum, amely Párizs egy elegáns régi 7. kerületi palotájában található. A hely fénypontja számomra a szoborkert, ahol Rodin ember nagyságúnál nagyobb szobrai állnak, köztük A gondolkodó, a Pokol kapuja és A calais-i polgárok.

Tavaly augusztusban felfedeztem egy másik múzeumot. Musée National du Moyen Âge (Nemzeti Középkori Múzeum) a neve, de csak Clunyként ismert. Egy 15. századi apátság épületében középkori művészeti alkotásokat és műtárgyakat állítanak ki, és az épületet mindössze egy kis park választja el a Sorbonne Egyetemtől.

A vasárnapi fődíjat azonban a félreeső teraszkertek nyerik el, amelyeket a múzeum középkori gyűjteménye ihletett, köztük van a Szerelem kertje, a Mennyei kert, sőt az Egyszarvú erdeje is.
 

A hírneves Café de FloreJúlius legvégén még tart a nagy nyári árleszállítás. Ilyenkor igyekszem messzire elkerülni a boltokat. Ha mégis vásárolok valamit, szívesebben megyek ki a bolhapiacra, ami inkább céltalan szórakozás, mint fárasztó vadászat és zsákmányszerzés. Bár Párizsban számos bolhapiac van – Beth és én gyakran járunk ki Vanves külvárosának piacára –, David Mallett sztárfodrász a Porte de Clignancourtra esküszik, amely a város északi oldalán található.

– Én csak oda járok – mondja az ausztrál származású hajszobrász, aki szalonja és lakása berendezéséhez folyamatosan cserkészi a standok kínálatát. Amikor tavaly augusztusban hirtelen nászajándék vásárlására kényszerültem, elhatároztam, hogy megfogadom Mallett tanácsát. Felkerekedtem hát, remélve, hogy inkább kalandtúra, mintsem bevásárló körút lesz osztályrészem.

A jó hír azon kívül, hogy sem 70 ezer eurós antik szekretert, sem pedig 3800 eurós öntöttvas kutyaszobrot nem vásároltam, az, hogy Clignancourt színpompás vasárnapi látványosság – és augusztusban közel sem olyan zsúfolt, mint amitől tartottam. A régiségszekcióban időutazónak éreztem magam. Vajon ki indulhatott el hazulról ezzel az elegáns bőr iskolatáskával? Kié lehetett az a játék mackó, ki étkezhetett azzal az ezüstvillával, és kinek a képmása jelent meg abban az aranyozott kerek tükörben? A bódék, standok hosszan sorjáznak a kanyargós mellékutcák mentén.

Fura módon a Clignancourt egy másik kedvenc vasárnapi helyemet, a Père Lachaise temetőt juttatta eszembe, amelynek tekervényes ösvényeit sokszor követem, amikor a múltban akarok sétát tenni. Veszek egy kéteurós térképet a kapuban, és addig vándorlok a Père Lachaise nappöttyözte gyalogútjain, amíg rá nem akadok valamelyik emlékezetes nagyság – például Honoré de Balzac, Frédéric Chopin, Eugène Delacroix, Georges Bizet – sírjára.

Aznap Clignancourtban nem találtam meg, amit kerestem, de ráleltem a régi Párizs egy újabb darabjára, ahová sokszor visszatérek még.
 

Alig múlt el a hónap közepe, amikor Beth és én barátnőnkkel, Dolly Westtel felkerekedtünk, és sétahajózásra indultunk a Szajnán és a Marneon, hogy a kevés még fennmaradt autentikus guinguetteek egyikében költsük el ebédünket. Az 1800-as évektől az 1950-esekig ezek a jellegzetes vendéglátóhelyek, ahol enni, inni és táncolni lehetett, vonzották a minden rendű és rangú táncos lábú párizsiakat, és kedvelt témául szolgáltak a festők, többek között Pierre-Auguste Renoir számára, akinek a Bál a Moulin de la Galette-ben című művéből – a szó szoros értelmében – pontos képet kaphatunk erről.

Reggel fél kilenckor találkoztunk Dollyval a Port de l’Arsenalnál. Erre a kirándulásra többnyire franciák vállalkoznak, és – legalábbis a mi útitársaink esetében – nyilvánvalóan szentimentális okokból. Olyan odaadással énekelték a régmúlt slágereit, hogy a hajó hangosítóberendezése végül felmondta a szolgálatot.

Az úti célunkat jelentő Joinville-le-Pont városkában a Chez Gégène nevű híres guinguette vidám piros kockás abroszai és hatalmas táncparkettje pontosan azt a húrt pendíti meg a lelkünkben, amely a nosztalgiát az érzékiséggel hozza harmóniába.

Az ételkínálat – hízott libamáj fügével, háromfűszeres kacsasült – kiadós volt, a bor kiváló, de a fő attrakciót a táncospárok érkezése jelentette. A flitteres felsőt, fodros szoknyát és bokapántos cipőt viselő nők ragyogtak, az öltönyös, nyakkendős férfiak haja úgy fénylett, mint Valentino mosolya. Reméltük, hogy láthatjuk őket forogni és bájologni, de sajnos a hajónak az előtt el kellett indulnia, hogy a tánc elkezdődött volna.
 

A tervezettnél korábban értünk vissza Párizsba, ezért a kapitány ráadásként beiktatott egy kis szajnai hajókázást. A bal parton egy puhakalapos szaxofonos remek dzsesszt játszott, míg a folyó túloldalán a Paris Plage kék zászlói lobogtak. A „plázs” franciául tengerpartot jelent, és minden nyáron július közepétől augusztus közepéig a város a folyópart több kilométeres szakaszán szárazföldi Côte d’Azurt varázsol a városi gyerekek számára. Ez az ideiglenes tengerpart – pálmafáival, uszodáival, pétanquepályáival, kávéteraszaival és persze a homokjával – kötelező látnivaló az augusztusban Párizsba látogatóknak.

Párizsiak a Szajna partján

Augusztus negyedik hetében a város kezd újra megtelni – még nem zsúfolt, de egyre népesebb. Kigondoltam a tökéletes késő augusztusi kirándulást. Felültem a Neuilly-sur-Seine kertvárosába induló buszra. Francia barátaim állítják, hogy busszal a legjobb Párizsban közlekedni. Valóban élvezetes és könnyű, csak előbb kell venni hozzá egy olyan könyvet, amely feltünteti a buszjáratok útvonalát. A Parc de Bagatelle-nél szálltam le, aztán elsétáltam a botanikus kertbe. Nemrég egy barátunk szórakoztatott minket történetekkel arról az ádáz küzdelemről, amely a minden év júniusában megrendezett rózsaversenyen zajlik a Bagatelle-ben.

A rózsakert valójában a rózsatermesztő művészet szabadtéri múzeuma. – A rózsák történelmében a franciák mindenkit felülmúlnak – mesélte a barátom. – Az egész Joséphine-nel kezdődött.

Az itteni szépség tökéletesen lenyűgözött. Akárcsak Rodin bronzszobrainál, a híres rózsafajták előtt is táblák mutatják a mű címét és az alkotás évét: Mme Royet, 1914, Albertine, 1921, Valenciennes, 1957.

Kiválasztottam a Danse des Sylphes (Tündérek tánca) elnevezésű remeket 1959-ből, és óvatosan fölé hajoltam, hogy beszippantsam a nyár utolsó rózsáinak illatát.

Baráti társaság a Szent Lajos-sziget végénél

Egy reggel észrevettem, hogy a szemközti kávézó újra kinyitott. A szomszédos lehúzott redőnyű pékség nemkülönben. Az aktatáskákkal munkába indulók egymás után mentek be a friss croissant-ért.

Megint itt vannak az aktatáskák! Egy-két napig búslakodtam a lakásomban. Aztán olvastam, hogy koncertet rendeznek az Église Sainte-Marie-Madeleine-ben, a Napóleon által serege dicsőségére építtetett neoklasszikus győzelmi templomban, melynek felszentelésére csak jóval később került sor és amelyet az idők során katolikus templommá alakítottak – és így történt, hogy a leghosszabb vasárnapom templomban ért véget. Vivaldi Négy évszakjának hangjai édesen kergetőztek a hófehér angyalok körül, majd lágyan fölröppentek a kék kupolákba.

Egy ilyen helyen, egy ilyen városban hogy is kesereghetnék valaminek a befejeződése miatt? Miért is sajnálnám egy augusztus végi hétfőn, hogy ismét itt egy új szeptember, egy friss orcájú párizsi ősz?

Vote it up
229
Tetszett?Szavazzon rá!