Egy igazán csodálatos elme

Hatvan évvel a halála után Albert Einstein géniusza még mindig ragyog

Száztíz éve, 1905 nyarán, egy fiatal német köztisztviselő egy csapásra meghódította a világot. A 26 éves fiatalember gyors egymásutánban négy falrengető tanulmányt jelentett meg: a fényről, a részecskék mozgásáról, a mozgó testek elektrodinamikájáról és az energiáról. Művei csupán pár oldalt foglaltak el a tudományos folyóiratokban, mégis örökre megváltoztatták a térről, időről és az egész kozmoszról alkotott felfogásunkat – és az Einstein nevet a géniusz szinonimájává tették.
 

Albert Einstein 1879. március 14-én látta meg a napvilágot a délnémet Ulm városában, anélkül, hogy bármi utalt volna arra, milyen kivételes sors vár rá. Épp ellenkezőleg, édesanyja, Pauline azt hitte, hogy a fia torzszülött. Túl nagynak tartotta Albert fejét.

Einstein két és fél éves koráig nem beszélt. Amikor pedig végre megszólalt, mindent kétszer mondott.

Nem tudott igazából mit kezdeni a többi gyerekkel, a pajtásai „Uncsi öcsinek” csúfolták. Így aztán az idő nagy részében a kis Albert magában játszott. Különösen a mechanikus játékszereket kedvelte. Újszülött húgára pillantva állítólag azt kérdezte: „Jó, de hol vannak a kerekei?”

Az elterjedt legendákkal ellentétben Albert Einstein nem volt rossz tanuló. Münchenben járt középiskolába, ahová a család a kisfiú tizenöt hónapos korában költözött, és majdnem minden tantárgyból jó jegyeket szerzett. De Einstein gyűlölte az iskolai kötelmeket, és sokszor került összeütközésbe a tanáraival. „Már a puszta jelenléted aláássa a tekintélyemet az osztályban” – mondta neki az egyik tanár. 15 éves korában Einstein annyira kibírhatatlannak érezte az iskolát, hogy végleg otthagyta.

Az ezt megelőző esztendőben Albert édesapja Olaszországba helyezte át elektrotechnikai cégét, és Paulinével együtt Milánóba költözött. A fiút rokonoknál hagyták. Hosszas viták után teljesült az ifjú Albert kívánsága, és Svájc németek lakta részében folytathatta a tanulmányait. Aarau városában jóval liberálisabb volt a légkör, mint Münchenben.

Einstein rendkívüli matematikai tehetséggel bírt, és nagyon érdekelte a fizika. Az iskola elvégzése után úgy döntött, hogy beiratkozik a zürichi egyetemre. De a harcsabajszot viselő ragyogó fiatalembert nem csupán a tudomány vonzotta. Különös érdeklődést mutatott egyik egyetemi társnője Mileva Maric iránt, akit „okos teremtésnek” tartott. A fiatal szerb nőnek azért kellett Svájcba jönnie, mert itt a lányok is továbbtanulhattak. Einstein szövetségest látott benne a „filiszterekkel”, a családjában és az egyetemen lévő szűklátókörű nyárspolgárokkal szemben, akikkel állandóan konfliktusba keveredett.

A két fiatal egymásba szeretett. Fennmaradtak levelek, amelyekben a tudományt és a gyöngédséget ötvözve öntötték szavakba érzéseiket. Einstein írta: „Milyen boldog és büszke leszek, amikor mi ketten a relativitásról szóló munkánkkal eljutunk a diadalmas végkövetkeztetésig.”

1900-ban, 21 évesen Albert Einstein diplomás lett – és munkanélküli. Segédtanárként dolgozott és magánórákat adott, majd 1902-ben a berni szabadalmi hivatalban sikerült technikai szakértőként elhelyezkednie. Miközben az lett volna a feladata, hogy mások találmányait értékelje, titokban a saját elgondolásait fejlesztette tovább. Azt mondják, az íróasztalfiókját tréfásan az „elméleti fizika hivatalá”-nak nevezte.

És az 1905-ös híres dolgozatok igazolták ezt. E művek között volt Einstein speciális relativitáselmélete, amely tagadja, hogy a tér és az idő abszolút volna, hanem valamely test – a Föld, egy robogó vonat, egy fénysugár – egy másik testhez viszonyított mozgásától függ. Ebből következett a világ leghíresebb, a tömeg és az energia viszonyát leíró képlete: E = mc2.

Miközben Einstein a fizika legnehezebb problémáinak megoldásán dolgozott, a magánélete is megoldásra várt. Albert rögtön a tanulmányai befejezése után feleségül akarta venni Milevát, de édesanyja ellenezte ezt. Azt gondolta, hogy Mileva túl öreg hozzá – három évvel volt idősebb a fiánál. Mileva intelligenciája is aggasztotta. – Ő is egy két lábon járó lexikon, akárcsak te – mondta a mama. – Neked asszony kellene. – Einstein egy időre lemondott az esküvőről.

De a kapcsolatról nem. Mileva 1901-ben teherbe esett, és a következő év elején szerbiai otthonában egy leánygyermeknek adott életet, akit Lieserlnek neveztek el, és feltehetőleg még ugyanott örökbe adtak.

A pár végül 1903 januárjában összeházasodott és két fiuk született. De a házasság néhány év múlva megromlott. Einstein más nőkkel flörtölt, és viszonyt kezdett egyik unokahúgával, Elsával.

Ezalatt Mileva elvesztette intellektuális érdeklődését és boldogtalan háziasszony vált belőle. Évekig tartó állandó civakodás után a házaspár végül 1919-ben elvált. Einstein még ugyanabban az évben feleségül vette Elsát.
 

Einstein magánéletének új fejezete egybeesett emelkedésével a világhír felé. 1915-ben kiadta általános relativitáselméletét, amely a gravitáció új felfogását teremtette meg. Egy 1919-ben bekövetkezett napfogyatkozás igazolta az elmélet helyességét. Einstein pontosan kiszámította előre, hogy a csillagok Nap közelében elhaladó fénysugarai milyen mértékben hajlanak el a Nap gravitációs terének hatására. Az újságok „tudományos forradalomnak” kiáltották ki Einstein művét.

A fényelektromos hatás magyarázata terén végzett munkásságáért Einstein 1921-ben fizikai Nobel-díjat kapott. Az egész világról záporoztak rá a kitüntetések és meghívások, és a korabeli sajtó az egekig magasztalta.

Ekkortájt Einstein Berlinben élt, ahol a Porosz Tudományos Akadémia egy új kutatóintézet jól fizetett igazgatói posztjára nevezte ki. Mégsem sikerült többé az általános relativitáselmélet jelentőségét felülmúló tudományos teljesítményt nyújtania.

Épp ellenkezőleg, Einstein a tudományos élet perifériájára szorult. Tagadta például a kvantumelméletet, melyet pedig éppen az ő műve alapján fejlesztettek ki a fizikusok az 1920-as években. Túlságosan nagynak találta a véletlen szerepét az új elméletben. – Isten nem kockajátékos – jegyezte meg.
 

Amikor 1933-ban a nácik hatalomra kerültek Németországban, Einstein az Egyesült Államokba emigrált. Öt évvel később a maghasadás berlini felfedezése nyugtalanságot keltett az amerikai fizikusok körében. Sokan Einsteinhez hasonlóan a fasizmus elől menekültek el, és most attól tartottak, hogy a nácik képesek lesznek megalkotni és felhasználni az atombombát.

Egy kollégája unszolására Einstein 1939. augusztus 2-án levelet írt az akkori amerikai elnöknek, Franklin D. Rooseveltnek, amelyben arra figyelmeztette: „Ha egyetlen ilyen bombát… felrobbantanak egy kikötőben, az elpusztíthatja az egész kikötőt és annak környékét.”

Einstein szavai nem maradtak hatástalanok. Az amerikaiak saját titkos program keretében kifejlesztették az atombombát, és 1945 augusztusában ledobták két japán városra, Hirosimára és Nagaszakira.

Einsteint mélyen megrázta a pusztítás mértéke. Ezúttal nyílt levelet írt az Egyesült Nemzeteknek, amelyben egy világkormány megalakítását javasolta.

A Roosevelthez írott levéllel ellentétben, ez hatástalan maradt. De az elkövetkező évtizedben Einstein mind többet foglalkozott politikával – az általános leszerelés mellett agitált, a békéért és demokráciáért folytatott kampányban kamatoztatta népszerűségét.

Amikor Einstein 1955-ben 76 évesen meghalt, nemcsak tudományos géniuszként, de legalább annyira látnokként és világpolgárként is ünnepelték.

Szokatlan karrier egy olyan ember számára, aki „egylovas szekér”-ként jellemezte önmagát, aki felismerte, hogy „azért, mert idegenkedtem mindenfajta, nem feltétlenül szükséges kötöttségtől, sokszor kerültem konfliktusba az emberekkel”.

Sokan próbálták már magyarázni ezeket az ellentmondásokat Albert Einstein személyiségében. És valószínűleg az eddigi legjobb elméletet – eltekintve Einsteinétől – Howard Gardner pszichológus állította fel: – A személyes kötöttségek elutasításával – mondja Gardner –, Einsteinnek megmaradt a szabadsága ahhoz, hogy az egész világnak kötelezze el magát.

Vote it up
66
Tetszett?Szavazzon rá!