Egy kínai szőnyeg kalandjai

Őrzi az egész család lába nyomát. Micsoda titkokat mesélne, ha tudna beszélni?

Kapcsolódó cikkek

A szőnyeg váratlanul érkezett meg egy nyári napon, és kissé felborzolta a kedélyeket.

– Hogyan fogod távol tartani tőle a gyerekeket?

– Ne hagyd, hogy a nappaliban egyenek.

– Hm. Olyan cifra, te nem szereted az ilyesmit.

– Nem akarod eladni?

Ezt a 2,7 x 3,6 méteres gyapjúszőnyeget mesterien szőtték, a csomók nem is látszottak rajta. Bár soha nem vágytam ilyenre, értékeltem a kiváló munkát. Hét és fél centis, kínai mustárszín szegélye pagodaszerű cseréptetős házcsoportokat, fákat, imitt-amott virágokat és kék tavacskákat fogott körül.

A szőnyegnek jó sora volt a férjem, Tom száz évet élt nagynénjénél, Kate-nél közel ötven éven át. Kate csöndesen éldegélt nővéreivel, aztán unokahúgaival, a végén pedig egyikük lányával. Kate halála után Tom szülei, mint egy gyermekrablás áldozatát, betuszkolták Floridában a szőnyeget nagy sárga Cadillacjük hátsó ülésére, és elhozták hozzánk, a kaliforniai Berkeleybe. Kate Kínából származó kincse nagy változásoknak nézett elébe, amint nálunk kiterítették. Megóvásban, kíméletben töltött napjai véget értek.

Három kisgyerekünk volt. A kerekes játékok, a kutyakölykök és a kiömlött üdítők hozzátartoztak a mindennapi élethez. Bömbölő apróságok vetették rá magukat dühükben a puha szőnyegre, és néha ott merültek búfelejtő álomba. Macskakölykök cincálták a rojtjait, majd ugrottak be a kandalló kihűlt hamujába, hogy azután távozóban otthagyják minitigris-lábnyomaikat a kínai falu utcáin.
 

Sok időt töltöttem délelőttönként azon a szőnyegen ülve, hátamat a kanapénak támasztva, egyik kezemben a kávéscsészémmel, a másikban a telefonnal. Az a zsinór jelentette a kapcsolatot a külvilággal, gyerekeikkel szintén otthon levő barátnőimmel így vitatkoztunk politikáról, osztottuk meg egymással a gyerekek és férjek okozta bánatunkat, örömünket, és cseréltünk recepteket.

Később néha este a sötétben kucorogtam a szőnyegen, amikor aggódva vártam, hogy valamelyik tizenéves hazaérjen. Előbb-utóbb mind épségben megérkezett. Emlékszem minden szóra abból a sok szörnyűségből, amit Amandának mondtam, amikor egyszer éjjel háromkor jött meg vidáman és boldogan.

Derűsnek látszunk azon a fényképen, mely a szőnyegen állva örökítette meg családunkat Amanda esküvője napján. Mindenki az alkalomhoz illő ruhában, arcán bizakodó mosollyal emeli koccintásra pezsgőspoharát.

Amanda esküvője volt a legnehezebb a három közül, amit otthon ünnepeltünk. Az előző este a ház megtelt vendégekkel, ezért Tom meg én hálózsákokat terítettünk le a szőnyegre. Hallottuk, amint a vőlegény kavicsokkal dobálja Amanda ablakát, könyörög neki, hogy menjen le hozzá. Minket megbénított a veszteség, kővé dermedve, némán feküdtünk.

Ki adja nőül neki ezt a leányt? Mi nem. Se Tom, se én.

Amanda már 23 éves volt, nem mondhattuk neki: „Nem. Tudjuk, hogy menni akarsz, de nem teheted. Majd megérted, ha idősebb leszel.”

Két év múlva Amanda nevetett, amikor az ő drága kicsi lánya mászott ide-oda az öreg gyapjúszőnyegen. Amanda otthagyta Billt, és hozzánk költözött a kisbabájával. Megint babatakarók, színes műanyag játékok és plüssállatok borították el a szőnyeget. Tömérdek fotó tanúsítja, hogy az első unoka nap mint nap élvezte a szőnyeg puhaságát.

Miután Amanda és Elizabeth elköltözött, a szőnyeg hatalmasnak és üresnek tűnt. Később megtudtuk, hogy Amanda, Bill és Elizabeth ismét egy család lett. Willy, a kibékülés tündéri megtestesítője volt a következő, aki a szőnyegen mászott.
 

Mire Sam fiunk feleségül vette Jennifert, a családunk már rég a szívébe zárta. Sam és Jennifer együtt dolgozott Berkeley világhírű éttermében, a Chez Panisse-ben, ezért erre az esküvőre lámpalázasan főztem. A kedves és nagylelkű Alice Waters tányérokat és asztalneműt küldött az étterméből. Minden szőnyegszint fölötti felületen finomságok kínálták magukat, osztriga, különféle csemegék, sütemények és egy fantasztikus esküvői torta.

Aztán Toby következett. Az egyetem után Toby Tajvanon tanított angolt. Karácsonykor elhozta magával az egyik tanítványát, a csodálatos Jang Hui-Rut, aki azt kérte, szólítsuk Josephine-nek. Amikor megismertük, épp olyannak találtuk, mint az ajándékba hozott csokoládéba mártott mogyorót: édesnek, különlegesnek és elragadónak.

A következő nyáron Toby a kertünkben vette feleségül Josephine-t. A menyasszonyt a Kínában szőtt szőnyegről vezette ki a kaliforniai napsütésbe mandarin nyelven beszélő édesapja. Toby megfogta Josephine kezét, a szövetségi elöljáró pedig egybeesketett férfit és nőt, két családot és két kultúrát. Az jutott eszembe, vajon Josephine családja bevett amerikai szokásnak véli-e, hogy kutyák is részt vesznek az esküvőn.

Miután a gyerekeink mind önálló életet kezdtek, Tom meg én a hegyekbe költöztünk, egy kicsi házba. A szőnyeg már nem gyerekarcokat látott, hanem az ágyunk alját. Úgy döntöttünk, neki is változásra van szüksége. Ez a szép, legalább 80 éves pagodafalu még bizton fölnevelhet egy újabb nemzedéket. Feltekertük, és elvittük kocsival tőlünk néhány saroknyira abba a házba, ahol Amanda és Bill lakik.

Kiterítettük a szőnyeget a nappali fényes padlóján, Elizabeth és Willy pedig rögtön ráhasalt a puha gyapjúra. Tom meg én elmosolyodtunk. Most már Amanda és Bill gyerekei fognak felnőni a kínai fákkal és virágokkal, mindig virágszőnyeg lesz a lábuk alatt.

Vote it up
1
Tetszett?Szavazzon rá!