Egy kertész titka

Ha örökölhető a kertészkedés iránti hajlam és a természet szeretete, akkor ezt nagyapámtól kaptam

 

My grandfather lived in west Detroit. In his last years, after Grandma died, his already hearty soul seemed to harden even a little more.

But Grandpa had a soft spot or two. One was for me. The other was for his garden – a jungle of gargantuan ferns that hugged the side of his garage. No other gardener in his neighborhood could lay claim to such an incredible crop. Green, tall and primordial, the ferns had graced his yard for decades. Too modest to call himself a gardener, he thought of himself simply as a caretaker of his ferns. Like Grandpa, they were survivors.

I will always associate ferns with that remarkable old man and the gentle, restorative process of grieving we shared.

I was ten years old when my grandmother died. Her death broke our hearts that long-ago July, in the middle of one of the most humid summers I remember. Grandpa spent hours in his easy chair, staring across the living room in stony silence.

But as young as I was, I knew the moment he began to retrieve his old spirit. I heard him thump out of his chair and hobble out into the yard where his ferns waited.

The whoosh of the garden hose pierced the evening stillness. And there Grandpa stood, as he had stood every summer I could remember, absorbed in the ritual of watering his mighty kingdom of ferns. Slipping through the screen door, I ran barefoot across the lawn to join him. I inhaled the scent of the fern bouquet, a fragrance like moss after a warm rain. “That’s what the word green would smell like if it had a smell,” I told Grandpa. He nodded in understanding, and retreated again into memory.

Nagyapám Detroit nyugati részén lakott. Élete utolsó éveiben, nagymama halála után erős lelke egy kicsit mintha még keményedett volna.

Azért neki is megvolt a gyengéje. Például én. Meg a kertje – a garázs oldalában őserdőszerűen burjánzó hatalmas páfrányok. Ilyen fantasztikus növényekkel egyetlen környékbeli kertész sem büszkélkedhetett. A zöld, magas, ősi páfrányok évtizedek óta díszítették az udvarát. Ahhoz túlságosan szerény volt, hogy kertésznek tekintse magát; úgy gondolta, ő csupán gondviselője a páfrányainak. Nagyapához hasonlóan azok is túlélők voltak.

A páfrányok mindig ezt a rendkívüli öregembert és a közös gyászunkból való csendes gyógyulást juttatják eszembe.

Tízéves voltam, amikor meghalt a nagymama. Halála összetörte a szívünket azon a régmúlt júliusi napon, egy olyan nyár közepén, amelynél párásabbra emlékezni sem tudok. Nagypapa órákon át ült karosszékében a nappaliban, s némán meredt maga elé.

Bármennyire fiatal voltam is, megéreztem azt a pillanatot, amikor visszatért a régi kedve. Hallottam, amint kikászálódik a székből, és kibiceg az udvarra, ahol várták a páfrányai.

Az esti csendet a locsolócső suhogása törte meg. Ott állt nagyapa, ahogy minden nyáron, amióta csak emlékezni tudok, s belefeledkezett a szertartásba: hatalmas páfránybirodalma öntözésébe. Kisurrantam a szúnyoghálós ajtón, mezítláb végigfutottam a füvön, és melléje álltam. Beszippantottam a páfrány illatát, amely a meleg eső áztatta moháéra emlékeztetett. – Ha a zöld szónak illata volna, az lehetne ilyen – jegyeztem meg nagyapának. Ő csak bólintott, jelezve, hogy érti, és visszasüppedt emlékeibe.

A természet akkor is képes vigaszt nyújtani,
amikor a szavak nem

For what seemed like hours, Grandpa and I stood together in silence, arm in arm, taking turns with the hose and watching the ferns bow and sway under the spray. We were both thinking of my grandmother and how much we missed her, though neither of us could say her name aloud. It was then that I discovered a secret known to all gardeners: nature has the power to console us when words cannot.

Before Grandpa sold his house to move into an apartment, my mother had the wisdom to ask him for a few of his ferns. Treasuring them like heirloom silver, my parents and I planted and nurtured the ferns, then carefully brought them with us whenever we moved. Over the years we watched them unfurl.

Since I married and left my parents’ home, my own little family has owned three houses. At each one, I’ve left behind the green legacy of my grandfather’s ferns.

If it’s possible to inherit an affinity for gardening and an appreciation of the natural world, then these were my gifts from Grandpa. Each summer, as the ferns in my yard multiply and flourish, I often slip away into my garden for a quiet evening ritual. Waving my garden hose over the delicate fronds, I marvel at how well they have endured so much change over the years. And I always think of Grandpa.

Úgy tűnt, órákig álltunk ott csöndesen, nagypapa meg én, kart karba öltve. Felváltva tartottuk a locsolócsövet, s néztük, amint a páfrányok bólogatnak, hajladoznak a vízsugár alatt. Mindketten nagymamára gondoltunk, és arra, mennyire hiányzik, bár a nevét egyikünk sem ejtette volna ki. Ekkor fedeztem fel azt a titkot, amit minden kertész tud: a természet akkor is képes vigaszt nyújtani, amikor a szavak nem.

Mielőtt nagypapa eladta a házát, s városi lakásba költözött, anyámnak eszébe jutott, hogy elkérjen tőle néhány páfrányt. A családi ezüstöt nem tarthattuk volna nagyobb becsben; szüleimmel elültettük, nevelgettük, s valahányszor elköltöztünk, féltő gonddal magunkkal vittük őket. Az évek során figyeltük, amint kifejlődnek.

Férjhez mentem, elköltöztem otthonról, s családommal már a harmadik házban lakom. Mindegyikben hagytam nagyapám páfrányainak zöldellő hagyatékából.

Ha örökölhető a kertészkedés iránti hajlam és a természet szeretete, akkor ezt nagyapámtól kaptam. Minden nyáron, amikor kertemben a páfrányok szaporodnak és virulnak, gyakran kiosonok a csendes esti szertartásra. A locsolócsövet az érzékeny páfránylevelekre irányítom, s elcsodálkozom azon, milyen jól bírták ezt a sok változást az évek folyamán. És mindig nagypapára gondolok.

Vote it up
1
Tetszett?Szavazzon rá!